semennyi értelme nincs

nem tetszett tegnap, hogy nem éreztem a jelenlétét, vagy hogy ő felfogná az enyémet, és hogy így is elérte a célját. és nem is akkor, hanem utólag éreztem magam hülyén és nincs is rám tekintettel. őrülök meg a fájásaimba, amik ráadásul felerősödnek, ha vele vagyok, de nem érdekli. és ma is hihetetlenül fáj, de már nem is az alap problémám szerintem, hanem a folytonos bizsergés tesz tönkre, amit egyszerűen már elképzelni se tudok, hogy utána való epekedésem miatt lenne, mert akkor az röhej, vagy inkább ez vmi velejárója a fizikai fájásaimnak? amúgy teszteltem és volt, hoyg el tudtam múlasztani nagy nehezen (van ilyen szó egyáltalán?), tehát csak miatta lehet. nonszensz. szóval ez a bizsergés, már nagyon fáj nekem, főleg, hogy halmozottan vagyok sérült és bőven elég lenne az abból és a kezelésből fakadó fájdalom. a kezelés iszonyú. újra és újra megcsinálom (sztem egyedül vagyok vele a földön), mert hinni akarok benne, meg arra gondolok, hogy hozzá lehet szokni, de nem, nem lehet. annyira fáj, hogy szinte rosszul leszek tőle és ma reggeli előtt, sietve kellett átesnem rajta és még a mély légzés, iszonyú önuralom és visszafogott befelé ordítozás sem segített semmit, hanem majdnem elájultam. ilyenkor elsősorban arra koncentrálok, hogy lélegezzek mélyeket, lélegezzek, lélegezzek, lélegezzek, aztán azt próbálom bebeszélni, hogy múlik a fájdalom, ni csak, már jobb is, és nemsokára el is múlik. és közben még az is megy a fejemben, hogy szülésnél is biztos így kell majd, lesz addigra legalább tapasztalatom lélegzésből, meg azt is szoktam mondanai magamnak, hogy ez csak egy kis izé nagy fájdalommal, de ennél sokkal rosszabbak is vannak, és mások kibírják a sokkal rosszabbat is, nekem is menni fog biztos. borzasztó na. és ami aggaszt, hogy bár az elején csodaszerű gyógyulást láttam, most már nem és hát mért nem? szedek antibiotikumot, kenek kétféle krémet, meg ölöm magam ezzel a gyilok vagothyl oldattal. hát akkor csak kéne már javulni nem? kivagyok. na és mindeközben már le van zsibbadva mindenem a bizsergéstől, tovább nehezítve a túlélésem. és bár úgy tűnik ennek ennél a témánál nincs helye, de én úgy érzem, mégis, szóval újra zene függő lettem és nem is csak az, hogy már itthon is az megy tv helyett, nem csak a kocsiban, ami eddig elképzelhetetlen volt, de basszus folyamatosan táncolnom kell. állandóan. akkor is, ha nem tényleges táncolok, hanem ülök, vagy fekszem. lélekben mindig táncolok. régen is így volt, de pár évre abbamaradt és most itt van újra. ezzel az a bajom, hogy én már nem értem mi van, de a zene - tánc kombó is nagyban ront a bizsergésemen és hát elég már naaa! azt hiszem extrém jól érezném magam a bőrömben egyébként mostanában, ha nem járna ennyi fájdalommal. és hogy ne örüljek még ennyire se, ma be lett nekem dumálva ott, ahova hülyíttetni járok magam, hogy miért van az egész fájás téma most és hát ha még azt is leírnám, akkor villámgyorsan eljutnánk a szülőanyámhoz, az ő tragédiájához, egy rettentő sötét képhez, amiben csak némán sikítani lehetett és hogy végre kiderült, na tessék itt van e, hoyg mi van velem és hát ne legyenek illúzióim, innen nem könnyű tovább menni. nagyon szépen köszönöm, nem is érdekelne ez az egész, ha nem ketyegne a biológiai órám olyan hangosan, ahogy és lenne nekem időm még ezzel az egész drámával foglalkozni. de nekem most ne mondjon senki olyat, hogy egyrészt amíg ez nem oldódik meg ne is számítsak semmire, másrészt ez nem egy könnyen megugorható ügy. na majd az lesz, én csak ennyit mondhatok jelenleg, a nonstop bizsergés bűvköréből kitekintve.