tényleg

folyamatosan ellenőrzöm a telefont. fél centinél nem lehet messzebb tőlem. ha vezetek fogom, vagy az anyósülésen rajta pihentetem a kezem, vagy csak folyton arra forgok és bámulom. mintha attól hamarabb megszólalna. ha a csengőhangomhoz hasonló zene szól, azonnal megdobban a szívem, hátha ő az, aztán meg elszomorodom, mert nemhogy nem ő az, de nem is csöng. itthon is mindenhova viszem magammal. a fürdőbe is. ráteszem a mosógép tetejére és folyamatosan bámulom a samponos habon keresztül, hogy hátha csöng, csak nem hallom a zuhany zajától. haha. nyilván meg se nyikkan. tegnap este kétszer is azt hittem, hogy na, érdemes volt várni, milyen sokáig dolgozott szegény, most hív, este fél 9-kor. húgom volt. aztán fél 11-kor is képes voltam azt hinni, hogy ő az, de az is a húgom volt. nem bírom én ezt már. mikor múlik el? vagy legalább lesz elviselhető. néha olyan jól bírom. néha meg, mintha tizenéves kamasz lennék. ójaj.