tényleg

ma már leírni sincs kedvem azt a sok cifraságot, amit összehordtunk. kezdem én is nonszensznek érezni és fogalmam nincs mi a valóság. kár, hogy nem lehet titkos bejegyzéseket írni. nem vázlatot, mert az hülyeség, hanem titkosat. mindegy. szóval még ma is nagyon rá kellett kérdeznem arra a szombati félmondatra, ami arra engedett következtetni, hogy neki időközben otthon megjavulni látszanak a dolgok és hát kösz. alapvetően úgy volt, hogy nem találkozunk, de végül mégis együtt ebédeltünk. mármint ő, mert én nem voltam éhes. így legalább vég nélkül kérdezgethettem. persze akárhogy igyekszem, sose tudom felidézni ezeket a beszélgetéseket, de olyanok voltak kb, hogy (jajminekeztnekemleírni) döntenie kellett, hogy megpróbálja helyre hozni a házasságát, vagy szétmennek és hát nyilván megpróbálta. ezt mondjuk tudtam. a nő most normálisabb ki tudja miért. vagy mert megérzett vmit, vagy mert felfogta a neki mondottakat, vagy mert beletörődött a sorsába. nem tudni. ezáltal a gyerek is normálisabb. sokkal. és ennek örül. megértem. hoyg nekem ehhez mi közöm, azt nem lehet tudni. sajnos az ilyen kikacsintgatós történeteknek sokszor hozadéka, hogy otthon javul a helyzet. már az én szempontomból sajnos. egyébként azt hiszem, hogy nagy valószínűséggel nélkülem is ez zajlana, max annyival lenne kevesebb, hogy a nőnek nem lett volna mit megérezni és ha ettől lett mondjuk normálisabb, akkor ez a segítség nem lett volna. mindegy is. aztán feltettem egy csomó hülye kérdést, amiket sose mertem, mert nem lehet rájuk őszintén és/vagy normálisan válaszolni. ezek nem is az én kérdéseim, hanem az övéi irányomba, csak már meguntam, hogy én sose kérdezek vissza. amúgy magamat védendő nem szoktam visszakérdezni. én neki mindig pozitív dolgokat válaszolok. egyrészt mert csak, másrészt mert az az igazság, harmadrészt ezekre a kérdésekre mit lehet mást válaszolni, mint hogy igen, igen, igen. nekem legalábbis. neki viszont más a helyzete és hiába kérdezgettem és hiába válaszolgatott, nem tudok mit kezdeni a válaszaival. minden esetre kiderült, hogy mindkettőnket jobban szeret az elsőnél, ami már - már érthetetlen, mert azt hitte, hogy annál jobban nem lehet szeretni senkit. minket pedig egyformán. jézusom, na ne. de értem, nem is veszem magamra. mi mást mondhatna. meg az ő szeretete eleve furcsa, mert több összetevője van, mint mondjuk az én szeretetemnek. úgyhoyg nehéz és bonyolult dolog, ezért nem is akartam soha belemenni ezekbe. és ezért nem érdekelnek a válaszok se különösebben. aztán ültünk a kocsijában és még tovább beszélgettünk. mármint a még további kérdéseimre érkeztek a további értelmezhetetlen válaszok, miszerint igen lehet, hogy én vagyok neki a nagy ő, és ezt még csak kb se tudom idézni, de lehet, hoyg ő lesz a férjem, de lehet, h nem (ezt még leírnom is tök badarság, de mindegy. nonszensz, mi mást mondhatnék. tudom, hogy csak azért beszél összevissza, mert nehéz egyenesnek lenni. mármint ezt gondolom). és majd vesz nekem egy polot vagy golfot, a seat meg az övé lesz. és akkor ha máshol nem, hát itt mindenképp vegyük észre, hogy mennyire volt komoly a beszélgetés bármelyik része is. aztán bár semmi ideje nem volt, feljött, aminek nagyon örültem. hétfőn ráadásul. sztem ilyen még nem is történt. nagyon hiányzott már. nem mondom, h meg vagyok gyógyulva, de engem már nem érdekel. majd szerdán lépek ez ügyben, ha akkor még aktuális. most sajnos úgy érzem, hogy az. ja és szerinte mi egyformák vagyunk. most a kapcsolatokban való kitartásunkra értette ezt. nagyon örülök neki, hogy pont ebben. elmeséltem, hoyg az én őrült és végletes kitartásaim eddig mindig rosszul sültek el és vannak határok, ameddig tényleg ki kell tartani, de nem minden áron és minden rossz ellenére. persze ezt a határt megtalálni szinte lehetetlen, legalábbis nekem.

sajnos további kérdések feszítenek, amiket elvileg holnap mindenképp meg akarnék tudni, gyakorlatilag  meg ma annyi választ hallottam, hoyg egy ideig mégsem érdekel semmi inkább. azt hiszem.