hogy lehet megint egy csapásra az, hogy sírnom kell, úgy szeretnék vele lenni. valahogy azok esnek le, amiket tegnap mondott magáról. régebben is hallottam ezeket, de nem voltak rám ilyen hatással. most hirtelen ettől még többre becsülöm, de úgy, hogy kb eltörpülök, meg elnémulok csak a gondolatától is. és itt van az is, hogy pár napja fetrengve röhögtünk a kanapén ugye, és annyi aranyoskodás, meg bújás volt, hogy most is elmosolyodom rajta. szóval ezek így együtt megint beletaszítanak a kínlódásba, hogy mennyire szeretnék vele lenni. örökre. kitől kell ezt kérni? (mindenkinek jobb lenne, csak meglépni nem fogja senki. nekem nincs lépési lehetőségem, mármint normális keretek közt, azon kívül meg nem lépkedek)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése