tényleg

szombaton nagyon jó napunk volt. ijesztő, nem ijesztő, de teljesen olyan volt, mintha együtt lennénk és egy sima szombati napunk lett volna. nem tudom hogy van ez, mert már rákérdezni se merek ilyenekre, de most már nem az első szombatot tudja egész estig rám szánni. semmi extra nem történt egyébként, csak nagyon sokat nevettünk, viccelődtünk és szeretgettük egymást. érdekes, de már szinte egyáltalán nem viselkedek másképp, mint egyébként. ezt most nem tudom kifejteni, de némiképp másképp, valahogy korlátozottabban viselkedtem eleinte, ami persze egyre oldódott és talán most vagyok ott 90%-ban, hogy akkor is így viselkednék, ha együtt lennénk.

egyszerűen nem tudok visszaemlékezni hogy történt olyasmi, hogy azt  mondta csak akkor vesz el, ha járok jegyesoktatásra és hogy reméli nem akarok innen elköltözni, mert ő itt nagyon szeret lenni és igenis elférnek itt a gyerekek, max ki kell költözni aludni a nappaliba. mondom, nem tudom ezek a beszélgetések hogy kezdődtek és arra sem emlékszem hogy végződtek, minden esetre hajnal 2 körül méregettem a nappaliban, hogy tényleg elfér-e ott az ágy. érzelmeim az ügyet illetően nincsenek, mert az agyam nem is engedi, hoyg akár felfogjam, akár értelmezzem a hallottakat. egyszerűen kizárom, mert nyilván csak képzelem az egészet. egyébként fehérarany gyűrűt szeretnék (ja, nemrég meg azt kérdezte, ha adna nekem egy gyűrűt, azt hordanám-e. a kérdést se értettem. és azóta se. inkább hagyjuk is.)

ma is feljött kb egy órára, nagyon örültem, mert úgy volt, hogy ma nem tudunk találkozni. a kérdés nem volt komoly és persze fogalmam nincs hogy került szóba, de megint megkérdezte, hogy amúgy hozzámennék-e. és még csak nem is válaszoltam rá értelmesen, hanem visszakérdeztem, hogy szerinte? haha. a válasz az volt, h nem tudja, mert attól, h szeretem, nem biztos, h hozzá is mennék. ebben maradtunk.

az este legjobb és legfurább része az volt, mikor nagyon közelről néztünk egymás szemébe (én nem szeretek így konkrétan belenézni mások szemébe, nem akarom tudni mit láthatok bennük) és azt kérdeztem magamban, hogy lesz-e a férjem. érdekes, de szentül hiszem, hogy ő is ugyanezt kérdezte magában, mármint, h leszek-e a felesége. nem szóltunk egyébként semmit, mégis olyan volt, mintha beszéltünk volna egymással. soha nem volt még ilyenben részem. ezt is, mint a többi nonszensz dolgot, csak úgy megjegyzem, hátha egyszer lesz jelentősége. bárcsak.