tényleg

én nem tudom mi van, de ijesztően nem érzek semmit. még írni se tudok erről, annyira nem. ez hogy lehet? de nem szomorú nihil van bennem, nem gödörben ülök vödörrel a fejemen, nem érzések nélküli zombiként bolyongok, hanem csak úgy vagyok, mint bármikor máskor és nem érzek semmit. csinálom a dolgom és kész. kicsit esküszöm szégyenlem is magam emiatt. hát hisz ki vagyok dobva. még sincsenek zakatoló gondolataim, nem fetrengek önsajnálatban. szoktam nézegetni a képeit a telefonomban és akkor sem érzek semmit. azon kívül persze, hoyg tetszik nagyon és úgy megszagolgatnám az illatos arcát a gyönyörű pajeszával és odadugnám az orrom, mint vmi kiskutya, mire elmosolyodna. végignézem mind a 94 db képet és semmi. egy-egy képen sokáig elmélázok, de nincs szív facsarodásom, csak tényszerűen nézegetem. nem értem az egészet. még ha akarok rá gondolni, akkor sem mindig megy. vagy legalábbis nem tudok elmerülni holmi aggasztó gondolatok közt, hogy most mit csinálhat, meggyógyult-e vajon a házassága varázsütésre, hiányzom-e neki, kínlódik-e, hogy nem találkozunk és ehhez hasonlók. nagyon furcsállom az egészet. egyrészt van olyan néha, hogy hiába próbálok gondolni vmire, nem megy és akkor tudom, hogy nem is kell erőltetni, másrészt talán olyan, mintha vmi megvédene saját magamtól. nem enged aggódni, szomorkodni, befeszülni, agonizálni. mivel ilyen még soha nem fordult elő velem (vagy legalábbis nem emlékszem rá), kiváncsian várom a fejleményeket. remélem nem az lesz, hogy egyszer csak befordulok és visszasírom ezt a fura állapotot. inkább legyen az, hogy történik vmi csoda.