tényleg

ha nekem korán reggel, csipás szemmel, bedagadt fejjel (mármint én néztem így ki) azt mondják az edzőterembe érve, hogy ma nem az lesz, amiről még tegnap este szó volt, mert ma reggel kiderült, h az oviba kell menni vmi barom programra, akkor én végtelenül lehangolódom, ez van. és az első kör dühtől ugyan jobban ment a fél óra séta a futógépen, de aztán az egész átalakult bennem zombi arcú szomorúsággá, amit nekem nehéz lepleznem, sőt, nem is tudom. vagy legalábbis nem szoktam megpróbálni se, mert nem látom értelmét. és akkor még az történt, hogy vmi érthetetlen gebasz is lett hirtelen (otthagyott az egyik gépnél, mert azt mondtam hazamegyek, ő meg elhitte, pedig viccből mondtam), ami miatt hazajöttem előbb, tényleg nem vártam meg, pedig amúgy mindig és ezt már én magam sem értettem, meg ő se, de ez volt és kész. a dolgok állása miatt kicsit vezettem, hátha jobb lesz a kedvem, de nem, így aztán hazajöttem és apátiába estem, mert azt hittem addigra hívni fog, mikor végez az edzéssel, de nem hívott. így én csak feküdtem itthon a kanapén, se tv, se rádió, se net, se semmi, csak magam elé nézés, néha elbóbiskolás és persze szomorkodás. az idő előrehaladtával, mikor már biztos voltam benne, hogy nem jön, kezdtem haragudni rá, mert nem mintha én lennék a királylány, de gondolom azért hívni csak kellett volna engem, történt bármi is. meg állandóan azt hallgatom, hogy ő nem haragtartó és így, meg úgy igyekszik elsimítani dolgokat mindig, de én ebből nagyjából sose látok semmit, pedig hát ne legyen már ez feleségkiváltság szerintem. ezen a ponton aztán felhúztam magam annyira, hoyg fel bírtam kelni és azzal a lendülettel felszeleteltem a hideg, töltött csirkemellet, amit tegnap sütöttem neki, de nem bírta már megenni és mára hagyta és én hidegen utálom ugyan, de basztam már erre is, elkezdtem betömni. és akkor csörgött a telefon. haha. ezt hogy, de tényleg? közölte, hogy akkor végzett (már a munkájával is) és felugrik míg mennie kell, ha szeretném. és amikor ideért, akkor meg közölte, hogy még előbb el kell indulnia, mert még vmi közbejött, szóval max 10 percet tud maradni. ezen több okból sem akadtam ki (nem volt már hozzá erőm, meg hát azzal nyilván nincs mit csinálni, ha vmi hirtelen közbejön, mint most pl egy betegség, ezt még én is képes vagyok felfogni). azt hittem be se jön, csak az előszobában álldogálunk idiótán, de bejött, hogy azért 5 percet üldögéljünk egymás mellett. elmondta, hogy nem kell ennyire kikészülnöm mindentől, ami nem úgy alakul, ahogy el lett tervezve, mert hát ilyen ugye az élet. és hogy ha én ilyen végtelenül szomorú és dühös arcot vágok, arra neki rossz ránézni, ráadásul lelkiismeret furdalása is lesz, mert azt hiszi rá haragszom, pedig akárhogy gondolkodik, nem csinált semmi rosszat. és ez tényleg így is van, ezért is ismételtem el, hogy nem haragszom rá, és nem is hibáztatom, csak simán szomorú vagyok a helyzet miatt (és utálom a feleségét (sajnos ezt mondtam is, mert már elment a józan eszem)). nagyon aranyosan beszélt egyébként, de tényleg és persze ettől még jobban kellett sírnom, mint amúgy és alig bírtam elnyökögni, hogy értem és tudom is, nem hülye vagyok, de azért ez az eset eléggé bosszant, mert a nem funkcionáló családjuk miatt mért én szívok (ezt nem így mondtam persze, hanem egy fokkal normálisabban, csak nem emlékszem már rá pontosan). és elmondta még azt is, ami a 2. számú "nem akarok hallani róla" történet, hogy tavasszal és nyáron közel nem leszünk ennyit együtt, mert dolgoznia kell majd és akkor mi lesz velem, ha most ennyi miatt kiakadok. hát erre csak azt tudom mondani, mint pár napja, hogy én azt nem fogom kibírni. persze se múltkor, se most nem mondtam erre semmit. mert ha mondok, az már megint a vég az én szememben és az most még nem jöhet el. úgyhoyg megtartottam magamnak a véleményem és igyekeztem nem sírni. és akkor csak ültünk egymás mellett és hát ő még mindig nem tudja mi legyen ilyenkor. így írtam egy note-ot a nagyon okos telefonomba, hogy nem bírom most ezt szóban elmondani neki, ezért inkább leírom, hogy ilyenkor meg kell ölelgetni  a másikat, akkor is, ha ellenségesen néz és viselkedik. odaadtam neki, elolvasta és akkor így lett. nem lehet azt mondani, hoyg nem segítem a konfliktusok megoldását. egyébként éppen tegnap éjjel olvastam bele vmi okító könyvbe a párkapcsolatokról ott, ahol kinyílt a könyv. és pont a veszekedésről volt szó, hoyg hoyg kell kezelni a befordult nőket, hoyg minél előbb újra normálisak legyenek. és abban is az volt, hoyg ölelgetni kell, meg meghallgatni, meg kérdezni. úgyhogy nem vezettem félre :) persze ettől a pár percnyi ölelgetéstől nem lett egy csapásra jó kedvem, de legalább rosszabb se. mondjuk ezzel tovább nincs mit csinálni, csak várni, hogy egyszer eltűnjön. remélem holnap reggel enélkül ébredek.