tényleg

nem tudom hogyan írjam le. magyarul nyilván, na de mégis. hogy hol kell kezdeni, hogy mi a lényeg. sose tudom mi a lényeg. persze róla van szó. de azon belül miről? arról, hogy nekünk egyszerűen együtt kell lennünk. persze ez így megint semmit sem mond, mert nem a gyönyörű két kék szeméért kell (csak) együtt lennünk, hanem olyan megdöbbentő változásokon kezdtem el végbemenni miatta, ha jól értelmezem magam körül a történéseket, ami számomra fel nem fogható. mintha kinyílt volna előttem egy ajtó, amit eddig soha még csak észre se vettem. jó ideje érzem, hogy rossz szobában vagyok, de elvoltam benne, vagy ha kerestem is kiutat, ezt az ajtót eddig nem láttam. és az ajtón átlépve friss levegő van. persze épp hogy csak beleszippantottam, de már megrészegített. de kár, hogy ennél értelmesebben nem tudom leírni, hoyg mit is értek ez alatt. legyen akkor egy mai példa,, hátha kicsit megmagyarázza. családi névnapozás volt, ami mindig ugyanolyan unalmas, én az első perctől menekülnék, és amíg nem lehet, magamba zárkózva próbálom átvészelni. átvészelni magát a rutinos semmit, meg az esetleges műsorokat. de nem így ma. ma mintha más perspektívából, élesebben láttam volna magunkat. a húgom beszólt apunak, olyat, hoyg összeugrott a gyomrom a tiszteletlenségtől. észre se vettem eddig, hoyg szokott ilyen lenni, pedig biztos. rászóltam, ezt éreztem a minimumnak. aztán apu megölelte anyut, amit nem szeretek nézni, mert az is mindig olyan műsorszerű, de most nem vettem le róluk a szemem és úgy láttam ezúttal nincs köztük feszültség, csak szeretet, nem megjátszás az ölelés, hanem igazi. én ilyet így még sose láttam azt hiszem. ez nem jelenti, hoyg nem volt, csak én nem láttam. aztán valami sütis témán nosztalgiáztunk (már a nosztalgiázás maga is ritka) és én szokás szerint rosszul emlékeztem mindenre gyerekkoromból (milyen valóságban éltem én?! és élek még most is...), amin anyu meg akart sértődni, de aztán úgy tereltem a beszélgetést, hoyg mégsem. az is befolyásolta az egészet, hogy anyu beszúrt egy olyan mondatot, amin nagyon ledöbbentem. leginkább a nyers őszinteségen és a tartalmán, miszerint ő egyetlen dologra büszke, ahogy felnevelt minket és blabla, mittudomén. a lényeg az, hogy életemben nem hallottam olyat mondani, hogy ő valamire is büszke magát illetően. és aztán a mamával is volt valami kisebb műsor, de az elég zavaros volt, úgy éreztem egy imbolygó csónakban ülünk, ami fel fog borulni (a mama sírni fog), de aztán valahogy mégsem így lett, mert ügyesen csapkodtam az evezőkkel (leállítottam kedvesen a mamát, mert picit műhisztinek tűnt a műsora). és a legjobb, hogy apu megkért tornázzunk együtt hétvégenként és én szokásomhoz híven nem felcsattantam, hoyg hagyjon már engem ilyenekkel, hanem őszinte szívvel azt mondtam, hogy jó, mert láttam, hoyg ez tényleg örömet okozna neki és én amúgy is elég kevés örömet okozok (szerintem). volt ugyan egy feltételem (nem csinál cirkuszt az ügyből, mert már ott se vagyok a tornateremben), de mivel elfogadta, kezet ráztunk a megegyezésre. minden a legrendhagyóbb volt, komolyan mondom. és hogy hogy jön mindehhez ő? miatta látok másképp, úgy. esküszöm olyan, mintha egyre tisztább lennék, amit magam sem értem, hoyg értek pontosan. ki akarok lépni ezen az ajtón és nem visszatérni a sötét szobába. viszont ez csak vele megy. nagyon ijesztő. azt szeretném, ha fogná a kezem és soha nem engedne vissza. bele se merek gondolni az ellenkezőjébe.

aztán van vmi olyasmi, hogy ahogy egyre inkább ismerem meg, annál inkább akarom. nehéz őt megismerni, mert bár folyamatosan mondja az álláspontját úgy nagyjából mindenről, olyan stílusban teszi, ami eltorzítja a valóságát. emiatt sok dolga nem feltétlen tetszett eleinte. vagy tetszett ugyan, de azt nem szerettem volna, ha velem is pont ugyanúgy cselekszik. mostanra viszont kezdek a stílus mögé látni  és felfogni a mondandója értelmét. érdekes, hoyg ez ilyen sokáig tartott, de örüljek, hogy egyáltalán megtörténik. szeretem a látásmódját, a következetességét és szeretnék a rendszere része lenni. a természetem miatt beleillek a habitusa keltette viszonyulásokba, sok terhet venne le a vállamról a felnőttségével és ügyeinek intézésével, nagyon szeretnék vele gyereket nevelni, mert azt érzem, nekünk sikerülne, szeretnék rá hallgatni, adni a véleményére, biztonságban lenni mellette, bízni benne. szeretnék gondoskodni róla, a kedvére tenni és szeretni, szeretni, meg szeretni.

nyilván hülyeség olyat gondolni, hoyg velem sokkal jobb lenne neki, de én akkor is ezt gondolom. simán azért, mert jobban összeillünk. szóval semmi ördöngösség. annyi minden vagyok mellette, gyerek, pajtás, barát, nő, anya, szende szűz, cafka, minden. észre se veszem hogy váltogatom a szerepeket, de nagyon tetszik ez a sokszínűség. azt gondolom, hogy megbízható támasza, szerető társa tudnék lenni, méghozzá örökké. megrémiszt ez az egész. eljutottam oda, hogy nem is merem neki mondani. ha ép ésszel gondolkodom, tudom, hogy mindez nem a valós jövő és ettől halálra rémülök. mert, ha nem ez, akkor mi? és hogy lehetne ez? fogalmam nincs. bárcsak tudnék tenni bármit. és ráadásul normálsi keretek közt. mit lehet tenni normális keretek közt? meggyőzni, befolyásolni nem igazán lehet. kérlelni, hááát, nem tudom az milyen eszköz. gondolom azt egyszer lehet eljátszani és gyanítom utolsóként bevetni, ha egyáltalán. rafináltkodni nem tudok és nem is akarok. én azt szeretném, ha magától érezné, hogy most rossz helyen van, nálam pedig jó helyen lenne. bosszant, hogy ennek van egy nagyon nagy gátja. benne. mélyen. átléphetetlenül.

(a bejegyzésnek, mint általában, se füle, se farka, pedig esküszöm mindig jó voltam fogalmazásból. csak mondom.)