tényleg

sose gondoltam, hoyg egy unalmas vasárnap arra vetemedek. hogy amerikai palacsintát süssek magamnak. tulképp egyáltalán nem szoktam sütit készíteni, nem igénylem. erre tessék. számolatlanul betömtem jó párat egy kis baracklekvárral. közben arra gondoltam, hogy bár én gyerekkoromban nem voltam korlátozva semmi fogyasztásában, én megszabnám miből mennyit tömhet a gyerek. méghozzá úgy, hoyg nem csinálnék két tonnát semmiből, mint anno anyu, hanem egy egyszeri alkalommal elfogyasztható adagot és akkor mondanám, hogy egyszerűen nincs több, ennyiről szólt a recept és kész. és mikor ő rákérdezne, hoyg ezt mégis hogy, akkor mondanám, hogy könnyebb ahhoz szoktatni őket, hoyg ne zabálják halálra magukat hülyeséggel, mint mondjuk később megvonni tőlük bármit is, mikor már elhíztak. és ekkor jutottam arra a pontra, hoyg a fél adag nyers tésztát eltettem holnapra, mert valószínű az egészet be tudtam volna nyomni, de hát na, csak nem kéne. az alap recepttől eltérve egyébként durum lisztet, xukrot (vagy mi is a neve) és diabetikus lekvárt (tudom, hoyg ez se jó éppen) használtam, csak hogy némiképp nyugtasson a tudat. annyira belendültem a nagy palacsintázásba, hoyg akartam egy kis tejszínt is, rajta almadarabkákkal, meg fahéjjal és lélekben már vadul tömtem is, de aztán a valóságban mégsem lett belőle semmi, mert a laktózmentes, karácsony előtt felnyitott tejszínem hiába nézett ki és szaglott úgy, mintha tökéletes lenne, nem verődött fel. talán jobb is, mert mi az, ami egy hónap múlva is romlásmentesnek tűnik: a műanyag, gondolom.