tényleg

tegnap szívtelenül ki lettem dobva. ha ezt látná leírva, hevesen tiltakozna, hogy de ő nem. vagy legalábbis nem így, ahogy mondom. pedig de. annyira hirtelen ért, hogy köpni-nyelni nem tudtam. és olyan távolságtartóan intézte, hogy abba külön bele akartam halni. le lettem győzve mindenféle lelkiismereti dolgok által, mert már kényszerképzelni kezdte, hogy én vagyok, akivel él, ahova meg hazajár, azt nem is tudni ki és ezt nem lehetett tovább bírni a lelkiismeretének. durva dolog ez kérem, nem játék a vallás. úgy látszik legalábbis. persze én semmivel se értek egyet, ezt így nem lehet és kész, szajkózom, mert értem, hogy hit, de nehogy már ne kellejen azt ép ésszel felülbírálni, vagy minimum nem elvakultan tekinteni rá, ha tényleg elgondolkodtató élethelyzetbe kerül az ember. nem tudom persze, nem értek hozzá. miután elment, egy órát feküdtem mozdulatlanná bénulva, aztán sírtam, vezettem, sírtam, telefonáltam, sírtam, barátnőztem, sírtam, vezettem. mindezekbe úgy elfáradtam, hogy hazaérve azonnal elaludtam. hajnalban pedig a saját horkanásszerű röhögésemre ébredtem, ami soha ezelőtt nem esett meg még velem. azt hittem majd megálmodom a megoldást, hoyg mi legyen, küld nekem a feljebbvalója vmi jelet, de nem. ehelyett fennhangon röhögök álmomban. na ez mi?

ma pedig felmentem északra, ahol vele jártam legutóbb és bementem az isten házába, hogy felelősségre vonjam a történtek miatt. haha. én rögtön így, hoyg máshogy. az isten nem volt otthon és nem is adott nekem semmilyen útmutatást, amit innen is köszönök. vagy adott, csak nem vagyok képes az üzenetet kódolni. aztán visszajöttem a városba és a bevásárlás végeztével véletlen találkoztunk. nem istennel, hanem vele. beszélgettünk, én meg csak vigyorogtam, mint egy hülye végig. szemére hánytam, hogy fanatista, és szerintem váljon el. elsősorban maga és a közvetlen környezete miatt. aztán jöjjek én. képes vajon túllépni saját magán? szeretném.