tényleg

a mai nappal az lett, hogy reggel még mindig rossz kedvűen ébredtem a cimborázás miatt. nem is beszéltünk semmit az edzőteremben, csak mikor mentünk az öltözőbe kérdeztem, hogy akkor ma mi lesz. mire, hogy neki most be kell mennie a munkahelyére és aztán várnia kb délig, blablabla. persze már itt elgurult a gyógyszerem, mert ha kell meg is esküszöm, h azt mondta, ma semmi dolga nem lesz és együtt leszünk. mivel bazi rossz a memóriám, kézenfekvő lenne, hogy én nem emlékszem jól az általa mondottakra, de ez nem igaz, mert az ilyesmiket általában szuperül megjegyzem. ő meg esküszik, h mondta, h bemegy ma. és akkor ilyenkor nem tudom mi van, azon kívül, h ideges leszek. és bár egy véletlen kapcsán kiderült, hogy mégse kell bemennie várakozni, mégis bementünk, mert beszélni akar a kollégájával. gondolná az ember, h üzleti ügyben. de nem. mire felfigyeltem már csupa pasis téma ment, mint autók pl, meg pénzügyek, meg aztán mindenféle oda nem illő dolog, amit amúgy már lerágott csontként hallgattam én magam is végig, annyiszor megbeszélték már máskor is, de valamiért ez most megint szükségszerű volt. én meg állok ott a hidegben, vet szét az ideg, nem értek semmit és azon gondolkodom, hogy én vagyok a hülye, vagy ő. én sose váratok senkit és emiatt nem tudom felfogni, ő mért teszi, főleg ilyen formában. mindegy, állok, várok, pénzt utalok egy netes vásárláshoz a telefonomon, emaileket írok, telefonálok és miután ezekkel végzek, végre úgy tűnik, hogy indulunk. aztán mégsem, mert kiderül, hogy jön vmi ügyfél és ő inkább megvárná. kb 45 perc és ott van. hahahaha. na ekkor borított el a lila köd és eljöttem. elmondanám, hogy nem egy puccos, meleg irodáról beszélünk, hanem egy olyan műhelyről, ahol bent hidegebb van, mint kint, ezért pl inkább a szakadó hóban várakoztam, de még 45 percet, plusz ki tudja mennyit már se kint, se bent, se sehol nem bírtam volna elviselni. annyira berágtam, hogy csak a kollégájától köszöntem el. nem is értettem, nem szoktam ilyet csinálni. fel is hívtam a kocsihoz menet, hogy legyen szíves kijönni és akkor kicsit beszélgettünk a kocsiban és kérdezte miért vagyok ideges és akkor említettem a cimboraságot, meg ezt a várakoztatást asszem, mire előadta, hoyg senki nyomora nem érdekli, nem szándékozik foglalkozni holmi megbántottságokkkal, oldja meg mindenki a saját problémáját, nek elég a sajátja és kurvára idegesíti minden és elege van ésésés passz, több mindenre nem emlékszem. alig hittem el, amit mond. azonnal kijózanodtam, megvilágosodtam, kitisztult a kép. persze magamban újra megbántódtam, hogy ez most mi, ezt komolyan mondja, de neki már nem mondtam. kiszállt én meg hazajöttem és lefeküdtem 2 pokróc alá, mert remegtem, úgy fáztam. ezt így csináltam ki tudja meddig, mire hívott, hogy végzett, ettem-e, ha nem, menjünk. mentünk. útközben egy szót se bírtam hozzászólni és nagyon kellett sírnom, m ikor arra gondoltam, hogy be fogok keméyníteni és vonalat húzok. jó szorosan magam köré és vége a furikázásnak, a folyamatos alkalmazkodásnak, mindennek. úgyis elhangzott olyan is, hoyg nem kell őt vinnem sehova, 28 évig élt kocsi nélkül, nyilván megoldja most is és nem kell hozzá alkalmazkodnom se. akkor legyen így. persze örül, ha elviszem, meg alkalmazkodom, de nem elvárás. jó. tehát én nyomulok, hogy őt vihessem ide-oda szinte az akarata ellenére. rendben. akkor legyen másképp, gondoltam. de már a gondolattól is sírnom kellett. így ebédeltünk, rá se bírtam nézni és nagyon kellett sírnom. alig ettem, mert összeszűkült a gyomrom. ebéd után fogalmam nem volt mi legyen, viszont eszem ágába se volt megkérdezni őt. ő meg meg se mert nyikkanni (vagy passz). így hazajöttünk. kérdezte felhoztam-e az edzőcuccát kitergeteni, mondom nem. felhozza? mondom, ahogy akarod. tőled függ, mondta, mire azt válaszoltam, hoyg akkor nem. meglepődött, de nem szólt semmit. feljöttünk és lefeküdtem aludni. mivel a kocsiban nem tudom miért, de műásítozást rendezett, gondoltam akkor alhat ő is, vagy mit bánom én, találja fel magát. bekapcsolatm neki a laptopot, ott vannak a kedvenc könyvei az asztalon, foglalja el magát, nem érdekel. végül mindketten aludtunk, külön kapanapén persze. én keltem előbb, ő még alvást színlelt egy ideig. csak nyugodtan, gondoltam és nekiláttam a dolgomnak. egy idő után jött és kérdezte, még haragszom-e. mire gondolnak ilyenkor, h magától egyszer csak kiheveri az ember, vagy hogy? mondom igen. jó, akkor elindul a tempomba gyalog, csak menjek le vele a kocsihoz, hogy kivehesse az edzőcuccát. bennem volt, h azt mondom ott a kulcs, menjen le érte, és hozza vissza a kulcsot. miért kellek ehhez én. mindenki oldja meg a saját életét, nemrég hallottam tőle. de aztán mégsem mondtam, hanem lementem vele. kivette a cuccát és elindult gyalog. én is, de kocsival. az ellenkező irányba. persze vackul éreztem magam, mert már nem is tudtam mi fasz bajom van pontosan és ez nem tetszett. hívtam a bnőmet, hogy akkor most mikor és hol találkozunk, de nem vette fel. így utána mentem és elvittem. no comment. először haza vitette magát, hogy letegye a cuccát. kérdezgette mi bajom, de nem bírtam vele beszélni. elfáradtam. nem érdekel már ki önző, ki nem, ki ilyen, ki olyan, beleuntam az ész osztásba is, mindenbe. az aznap hallottaktól meg teljesen rosszul voltam, és nem volt mit mondanom. kussoltunk hát. aztán a templomába menet (ja, kiderült az is, h nem megyek ma vele, mert nem is mise lesz, hanem gyónni fog csak. jelzem erről sem volt szó, úgyhoyg nem értem miért akad ki, mikor megrökönyödöm, hogy akkor ez most mi, nem ezt mondta. és én vagyok a hülye.) összeszedtem magam és válaszoltam a kérdésére, miszerint ez a dolog, hogy ő nem kíváncsi az én lelki bajaimra és nem érdekli mikor min bántódom meg, vagy sem, szóval ez most kinyitotta a szemem és jól meg is vagyok döbbenve. és igen, bármily furcsa, rosszul esik, mert azt hittem, irántam nem érez így. meg ha szeretek vkit és ő engem szeret állítólag, akkor nem érezhet így. na mindegy. összeszedte magát valamennyire, hogy beszélgessünk. persze nem így értette, meg nem úgy és hát be kell vallania azt is, hogy idegesíti bennem, hogy mindent félremagyarázok, megmondom mit gondol, ami sose úgy van és ő belefáradt az ellenkezőjének a bizonygatásába. és hogy minden reggel ideges vagyok és mikor rám néz már ő is ideges lesz (kikértem magamnak, nem ideges vagyok, csak baromira utálom a reggeleket és olyan a fejem, hogy nem érdemes ránézni) és különben is annyi minden miatt ideges mostanában, hogy miattam már nem akar az lenni. és amit eleinte viccesnek talált bennem, az néha már kezd sok lenni, miszerint vehemens vagyok, pofákat vágok, grimaszolok, mittudomén. ettől függetlenül nagyon szeret és mindez nagyon kicsi rész ahhoz képest, amiket szeret bennem és azzal is tisztában van, hogy az összes hisztim amiatt van, mert azt akarom, hogy szeressen és velem legyen (egyébként tényleg), úgyhogy emiatt más elbírálás alá esik, csak hát azért mégis zavaró. és hogy képzelem, hogy nem szeret, vagy nem szeret velem lenni, mikor állandóan együtt vagyunk, és mutassak még egy olyan férfi-nő párost, ahol ez így megy mindenféle testiség nélkül is. és nagy eséllyel nem lesz köztünk semmi, és a felesége se leszek és mégis szeret velem lenni és velem is van, hát nem? de. persze ezen a ponton befordultam a nem lesz köztünk semmi és nem leszek a felesége részen, amit így kiegészített azzal, hogy persze jó lenne, de reálisan nézve nem lesz úgy. aham. jó. akkor itt megkérdeztem mégis hogy gondolja a folyamatos csöcsörészést és a tictac szájból-szájba való adogatását, amire baromira nem tudott válaszolni. csak annyit, hoyg szereti a melleimet és kész. ez persze nem magyarázat arra, hogy miért szegi meg a saját szabályát, miszerint lelkiismereti okokból semmi nincs. mit várt tőlem, mit reagálok. miért csinálta. nem tudja, nem gondolkodott ezen, de többet nem csinálja, igazam van. és akkor kiszállt a kocsiból és bement gyónni. ja, előtte még kiakadt, hoyg tényleg nem vele megyek edzésre, pedig miattam jár oda.

mikor szoktam rá ennyire minden leírására? borzasztó.