tényleg

kérdezte szeretem-e. mondom tegnap már megmondtam, nem? és te szeretsz? igen. de úgy, ahogy azelőtt? igen. akkor akkor se szerettél nagyon? de és most is. és akkor közöltem, hogy én is, persze, ahogy tegnap is mondtam, sőt jobban, mint eddig. ez hogy jött ki a számon, magam sem értem. meg is jegyeztem, hogy nem tudom minek mondtam, mire azt válaszolta, hogy nem aggódjak nem fog vele visszaélni. és akkor el kellett volna mondanom, hogy miért szeretem jobban és egyszerűen nem emlékeztem az első alkalomra, mikor ezt éreztem és így azt se tudtam megmondani, h miért érzek így. azóta átfutottam a blogot is és ott se találtam a miértre a választ, pedig rémlik, hogy leírtam vmit a témában. vmi ahhoz hasonlatos volt, mint ahogy magyarázta a matekot a kisfiának, vagy szeretgette a kis unokaöccsét, de nem emlékszem pontosan. ezek után újra meghallgathattam, hogy tényleg mennyire kár értem, és milyen jól fog majd járni velem a férjem (vááá). és hogy szokott rám gondolni néha este, hogy milyen rossz lehet nekem otthon egyedül. neki azért is könnyebb, mert ugye családba megy haza, legyen az akármilyen is, legalább emberek közt van. na és akkor ettől bekattantam és újra jól megsajnáltam magam én is. neki nem mondtam erre már semmit, ő meg témát is váltott, nehogy vmi dráma legyen, de magamban nem tudtam szabadulni a gondolattól. tényleg döbbenet, hoyg így élek. siralmas, szánalmas és hihetetlen is. miért nincs nekem pasim, most komolyan? nem erre vagyok hivatva, amit itt csinálok. tényleg tök normális vagyok, mit faszkolódok, könyörgöm?! meg is néztem azonnal a társkeresőket, úgy felhúztam magam, de újfent csak arra jutottam, hogy nem  bírom most beleélni magam a netes társkeresésbe. akkor mégis hogy?