tényleg

szóval ma is idegbetegen keltem. félálomban még oké voltam, emlékszem élveztem a kellemes meleget, az új ágyneműm és hoyg nincs korai edzésre rohanás (amit amúgy szeretek, csak ma jól esett nem menni). aztán ahogy felkeltem, ez a jó érzés elmúlt és hamar pattanásig feszültem csak mert. tegnap ugye kikristályosodott, h mi nyomaszt ennyire: a nő és az ő elmebetegsége és ezzel együtt ők mind. próbáltam arra gondolni, h az nem az én életem, semmi közöm hozzá, mit foglalkozom vele, de hiába. én is nonszensznek tartom, h hogy húzhatom fel magam annyira ezen, hogy őrültségeket, gondolok és sajnos beszélek is. hogy fröcsög a nyálam, úgy őrjöngök. borzalmas, komolyan. annyi szerencsém van, hogy most már viszonylag hamar tudom mi okozza az extrém feszültséget és akkor lépek is. most azt tudtam tenni, h beszélek neki erről. ami zavar, hogy magam sem értem milyen alapon teszem ezt, mert mondom még egyszer, tisztában vagyok vele, hoyg semmi közöm hozzá. vagy lehet, hogy mégis van, ha egyszer elmondja nekem ezeket? mert ugye mondom, h ne mondja, de ő meg mégis. egész nap azt monologizáltam, mit fogok előadni neki. közben végig kurvaideges voltam még mindig az egésztől. aggasztó, mennyire nem bírom a nyomást. aztán délután 2 után témát váltottam. kb akkorra ígérte, hogy végez, de persze nem végzett. nem is hívott, csak kb fél4 felé. én addigra romokban hevertem, haragudtam rá, hogy újra "kidobott" (elmebetegségem itt hágott tetőfokára) és inkább kölcsönkérte a kollégája kocsiját, csak h ne velem kelljen lennie. már úgy értem ne az én kocsimat kelljen használni és ezzel együtt szívességet kérnie. ezt igaziból én se értettem már hogy értem, de akkor is ilyesféle gondolatokkal hergeltem magam és mély agóniába kezdtem a kanapén. aztán végre csak megszólalt az a kurva telefon. még egy munka bejött neki, tehát plusz 1,5 óra még, de az már nem érdekelt, hirtelen kivirult az a hülye fejem és azonnal nekiláttam a munkámnak. aztán találkoztunk. azt hittem normálisabb vagyok már, de nem, sajnos nagyon ingerült voltam vele. nézegette az óráját, kérdeztem mennie kell. mondja nem. azt beszélte meg a nővel, h ha odaér érte 6-ra, akkor segít neki hazavinni a bevásárolt cuccokat, ha nem, akkor nem. kérdeztem, ez mitől függ, mi az a ha. erre aztán annyira értelmes válasz talán nem jött, mert mondjuk ezzel a kötekedéssel nem is nagyon lehetett mit kezdeni. jó. végül nem hozzám jöttünk fel, hanem felsétáltunk a hegyre, ahova múltkor ígértem neki, hogy megmutatom. ezzel én elkönyveltem, h nem megy a nőhöz. erre egyszer csak elkezdi nézni az óráját (amúgy mindig az óráját nézi, eleinte halálra idegesített, feszültté tett, mindig azt hittem siet vhova). kérdezem menned kell? mire azt mondja, ha elviszem a nő munkahelyére, akkor még nem, de ha nem viszem el, akkor igen. tessék?! azt hittem felpofozom. amúgy sem voltam ugye magamnál, de ez feltette az i-re a pontot. ki is fordultam magamból, mondtam, h jó, akkor menjen, mert én aztán biztos, h nem viszem oda. (ezt nem is értem hogy gondolta különben, meg hhát szó se volt erről) pattogtam ott egy sort minden mindegy alapon, olyan baromságokkal tarkítva a performanszom, h nem állok a családi békéje útjába, menjen, menjen! csak ismerje be, h erről eddig szó se volt, h elmegy. és akkor elindult. előre, nem visszafelé. így utólag nagyon hálás vagyok, hogy nem hagyott ott. egy darabon még bizonygattam az igazam, de szerencsére jól reagált és kénytelen voltam abbahagyni. igyekeztem gyorsan meg is emberelni magam és rövid magamban puffogás után normálisabb lettem. azért az alap idegességem nem múlt el. meg is mondtam neki, h miatta vagyok az. akkor persze ment a kérdezgetés, h de miért. vhogy ott az erdőben már nem annyira tartottam magaménak a délelőtti gondolataimat, úgyhogy inkább első körben csak azt adtam elő, h "kidobptt" újra és látom, h nem akar velem lenni. ezen most röhögök, de ott nem volt vicces, elég ideges is lett és nyomatékosan elmondta huszonhatszor, h majd szól, ha nem akar velem találkozni, addig pedig legyek szíves nem kitalálni olyat, ami neki eszébe se jut és aztán elmagyarázta mi miért  történt úgy ma, ahogy és annak pont semmi köze hozzám azt leszámítva, h én nem tudtam megmondani mikor fogok ráérni. mivel tök igaza volt, igyekeztem hamar ugrani is a témát. a másikról meg inkább kussoltam ezek után, mert az még inkább viccnek tűnt már nekem is, el tudtam képzelni mit fog ő szólni. így mentünk sokáig, nézegettünk, csodálkoztunk, ő fogdosott, aminek nagyon örültem, kérdezgette utálom-e (ezt  tőlem tanulta és ez csak viccelés), mondtam nem, de neheztelek rá. és aztán nagy sokára elmondtam az alap idegességem okát is, a nőt. és hát kb sírnom kellett, mert olyan élénken él bennem a kép, amit elmondott, h a kislánynak szégyellnie kell magát, amiért nem az anyjával ment a játszótérre, hanem az apjával az unokatesóihoz, mintha velem esett volna meg. egy idegen kislányról beszélünk, tenném hozzá és egyáltalán nem vagyok ilyen igazságtalanság megtorló személyiség. de ez konkrétan nekem fáj és nagyon haragszom az apjára, h nem csinál semmit. meg is mondtam neki, h nem értem hogy történhet, h semmit nem tesz a saját gyerekéért és remélem, h ezt később a gyerek számon is fogja kérni rajta. az nem elég, h ő azt a szent pillanatot várja, amikor a gyerek elméje egyszer csak kitisztul, hirtelen mindent átlát, minden összefüggést megért, és mellé áll, az anyját meg utálni fogja. ez mi? ez nem cselekvés, ez kilátástalan, passzív várakozás. gondolom minimum lenne a családterápia, vagy párterápia, vagy ovipszichológus, vagy témába vágó könyvek, vagy netről kinyomtatott írások, vagy vmi bazdmeg. hogy tud úgy élni, hogy semmit nem tesz? és az nem mentség, h a nő olyan hülye, h el se menne ilyen helyekre, meg olyan debil, h nem értené, amit olvas. meg hogy nem akar változni, meg hogy azt hiszi mindent ő csinál jól. ezek kifogások részéről, de valójában fogalma nincs hogy reagálna a nő. itt újra kifakadt, h elege van mások életének, gondolatainak megváltoztatásából, mindenki azt csinál, amit akar, elege van. és hoyg egy hete nemtom mi van, mert elfelejtettem, de vmi biztos, mert megint elég későn jár haza, amit csak akkor csinál, ha nem akar otthon lenni vmi miatt. mindezek után elindultunk hozzá haza. mondta, h még autózzunk kicsit és beszélgessünk, szeretne még velem lenni. én ebbe persze azonnal csak azt láttam, h nem akar egy időben hazaérni a nővel. sose mondtam, h engem nem kell kezeltetni. és akkor elmentünk a decatlonba, utána hazavittem és még a kocsiban is beszélgettünk egy csomót és hát az a baj, h szeretem, vagyis nem ez, hanem h hiába. univerzum?