tényleg

épp vittem a nőhöz, mikor elkezdett mosolyogni magában. kérdezem min mosolyog, mondja csak a kollégáján, hogy mennyire vicces, ahogy az én pártomon áll és mindenképp össze akar boronálni minket. merthogy engem jobban szeret (a kollégája), mint az ő feleségét. és akkor nyökkentem egyet, de inkább becsuktam a szám, mielőtt kimondtam, hogy milyen jó lenne, ha ő is jobban szeretne és akkor együtt lehetnénk. igaziból már én is unom, h mindenből vmi nagy jelenetet akarok kihozni, meg provokálás az egész, sose kérdezném meg komolyan kit szeret jobban, mert félek a választól. most olvastam amúgy is, hogy inkább ne kérdezzünk, ha nem bírjuk el a válasz súlyát. egyetértek. na szóval elharaptam a mondandómat, de ő rákérdezett és akkor pont mellénk ért a fodrász a mellettünk lévő sávban, akihez járunk és ez elterelte a figyelmünket. viszont aztán mégiscsak előadtam, mert azt is olvastam, hogy ne tartsunk semmit magunkban, mert ki tudja lesz-e alkalmunk elmondani valaha is. annyiban módosítottam az eredeti verziót, hogy csak az elejét mondtam el, hogy milyen jó lenne, ha ő is engem szeretne jobban. mire közölte, hogy: én is téged szeretlek jobban. én ezen annyira meglepődtem, hogy tényleg azt éreztem, leesik az állam, így ment le fizikailag, komolyan. és hát nyilván nem én voltam az, aki erre reagált, mert az nem lehet, hogy én mondtam olyat, hogy nem szoktam ilyet, de mezítláb vagyok a cipőben és beleizzadt a lábam, közben meg fázik és így hideg nyirkos, ami nagyon rossz. tényleg ezt mondtam. szeretnék nevetni, de nem nagyon megy. amúgy jobb is így, mert esetleg értetlenkedhetek máskor, nyugodtabb körülmények közt.

nem írtam, de múltkor mondta, h szerelmes belém még persze, de ez olyan, h mindig azt képzelem, csak mondja.