tényleg

már megint mit csináltam magamnak! nem is tudom, h szomorúbb vagyok-e perpillanat vagy kínomban akarok-e jobban elsüllyedni. az volt, h egész nap együtt voltunk az ő munkája miatt. közben folyton babrált, addig-addig, h más vágyam sem volt délután hazaérve, mint hogy tovább babrálgasson, amit vmiért nem csinált. első körben kivártam, hogy végignézze a 8 db kedvenc könyvét és akkor jutottunk oda, hogy megölelgetett, ami részemről állandó kérés, hát nyilván szeretethiányom van erősen, na. szóval kivártam a könyvnézegetést, és aztán meg is ölelgetett. ölelgetés közben elbóbiskoltunk ülve. félig felébredve indítványoztam a babráslásomat, ami egy babrálás light verzióban valósult meg. akkor kezdődtek a bajok. nem értettem miért csinálja és hirtelen annyira megsértődtem, hoyg így utóbb magam is meglepődöm rajta. persze akkor még próbáltam aranyosan jelezni, h nem erre számítottam és azt hittem korrigál is és akkor nem is lett volna az az iszony, ami lett. de ő nem csinált semmit, hanem félkómásan csak volt ült, majd meg se hallva, amit én mondok, megkérdezte, h akkor megnézzünk-e neki vmit az inetrneten, amit ígértem, majd újra a kedvenc könyveihez nyúlt. na és akkor lettem kurvaideges. de ilyen abnormális módon. közöltem, h én most nagyon megsértődtem és nem lehet már igaz, h csak az lehet, amit ő akar és ez mi egyáltalán, hogy elutasít, mennyire megalázó már ez és én meg csináljam, amit ő kér. mivel igaziból nem reagált különösebben semmit, még idegesebb lettem és kezdődött a szokásos, mindkettőnket kiborító cirkusz, hogy én erőszakosan kényszeríteni akarom, h válaszoljon, ő meg nem válaszol csak azért se, mert hogy így nem tud, h én őrjöngök. ezen a ponton már azért is voltam ideges, mert alapból türelmesen igyekeztem kérdezni, elkerülni akarván ezt a szituációt, de úgy sem válaszolt. még vártam is kicsit, de semmi, csak azt kérdezte, na, akkor indulunk? mármint, h viszem-e haza. és igaziból akkor fakadtam ki és szerintem ez maximálisan érthető is. én sokadszori próbálkozásra sem tudok mit kezdeni azzal, hogy kérdezek vmit és nem jön rá válasz.. de semmi. ez szerintem a prosztóság netovábbja. hogy lehet a másikat arra kényszeríteni, h beletörődjön abba, hogy kérdez és válaszra se méltatják. ez nekem tényleg vérlázító. és nem tudok másképp reagálni, mint őrjöngéssel. hogy máshoyg kell? hogy lehet eredményt elérni ilyen esetekben? mert nyilván nekem se az őrjöngés a cél. na és aztán az lett, hogy én egyre jobban berágta, idegbetegeket megszégyenítő módon hisztériáztam és eszméletlen mennyiségű hülyeséget hordtam össze. a nem válaszoláson kívül természetesen a visszautasítottság érzés is ugyanannyira kiborított és nem tudtam mit kedzeni vele. ő akárhányszor kezdeményez, én sose mondok nemet. és nem kötelességből, hanem mert kívánom és az se volt ellenemre, h az utóbbi pár napban is annyi volt, hogy én teljesítettem az ő kívánságát és kész. akkor ez a mai eset ez mi volt ennek féynében? amúgy sem vagyok egy gyakran kezdeményező típus,és ez az eset sem fog arra sarkallni. az ő olvasatában egyébként egész máshogy történtek a dolgok, ő megtette, amit kértem, szexről meg nem volt szó, nem is érti mi bajom. szexről sosincs szó, csak úgy megtörténik, jegyezném meg. és én ma annyira kívántam, h arra szavak sincsenek. persze fel se hoztam volna, ha látom, hogy ma nem úgy alakulnak a dolgok, csak amiatt erősödött ez fel, hogy azt sem teljesítette, amit kértem. jézusom mennyire rosszul éreztem magam. a kocsiban újra próbáltam megtudni mi baja volt, mert mondta a kérdésem se érti, amire válaszolnia kéne (gratulálok). válasz különösebben akkor sem jött, mire már hisztérikus rohamot kaptam kb és követeltem mondja meg, bármi is az. pl a nője kifordult magából és minden helyrejött, vagy tudom is én. istent nem jutott eszembe felhozni, mert a nap nagy részében ő matatott rajtam, tehát nem úgy tűnt, hogy ma ilyen bűnöktől tartós napja lenne. uramisten miket írok. és akkor meghallgathattam, hogy a nőjével semmi nem más, vallási oldalról nézve meg egyáltalán sose szabadna nekünk semmit se csinálni. aha, jó, de akkor az hogy van, h mikor ő épp úgy gondolja, akkor át lehet lépni a szabályokat, ha én, akkor nem. itt már eltértem a tárgytól, mert tényleg nem jeleztem, h szexelni akarnék, tehát ezt felesleges volt zsámon kérni rajta, de már mindenért annyira ideges voltam, h nem bírtam leállítani magam. az egésszel nyilván azt értem el, h újra roló le és soha többet semmi. ettől még szomorúbb vagyok, elmondani se tudom. miután hazajöttem bekusztam a takaró alá és 3 órát aludtam. sajnos utána se lett jobb. akkor sírtam egy kört és nagyon mérges és szomorú voltam az egész miatt. és ugye felhívni se tudom, semmit se tudok, és mindig ilyenkor van, hogy másnap vasárnap és úgyse találkozunk, ami biztos pont jó így, mert legalább lehiggadunk, de közben meg borzasztó, mert vele szeretnék lenni és most már ebbe belehalok, hoyg nem lehet. muszáj még egyszer leírnom, h én ilyen rosszul még nem éreztem magam esküszöm. én nem is értem a pasik hogy bírják a nők visszautasításait elviselni nonstop. lelkileg se, meg hogy ott maradnak megszexeletlenül, felajzva. mekkor önuralom kell már az élethez? és nekem mért nincs semennyi? ahogy kezd tisztulni a kép, egyre inkább látom mennyire szánalmas volt a jelenetem. és szomorú is persze, de inkább szánalmas, mert még egy ilyet is bemondtam kínomban, mikor szállt ki, h szép hétvégét, szia! és ezt dühből, olyan hangsúllyal, hogy fúj.