tényleg

na, hát szépen lassan teljesen elszánalmasodok, nincs mit tenni. ma pl újfent nekimentem a kérdéssel, h mikor költözik hozzám. ez a kérdés vicc szintjén szinte általános köztünk, de azért persze mindig azt akarnám hallani, hogy most azonnal és persze nem ez a válasz. és ma még ennél is tovább szekíroztam, miszerint mikor válik el. jó, akkor miért nem. pontosan. és így tovább. ezeket már mind megbeszéltük, de úgy látszik ismétlés a tudás anyja. vagy még az sem, nekem semmi nem elég. később aztán mondtam, hogy rájöttem, elválhatna, ha akar, nincs olyasmi, h istennek tett ígéret, mármint nem minden áron. és hát igen, elválhatna nyilván, ha akar, de ahogy már mondta is, ő ezt lelkiismeretileg képtelen lenne vállalni. csak megértem egyszer. mármint csak elfogadom egyszer. nem is értem egyébként mit pörgök ezen. értem, hogy vele akarok lenni minden áron, de azt is látom, hogy ez nem lesz így. mikor fogok leállni? újabb minimum két hét, míg a kocsija elkészül. az tisztán látszik, hogy addig én hozom-viszem, ha kell, ha nem. maximum utána lesz vmi lazulás, amibe bele fogok halni, de hátha akkor majd sikerül eltávolodni tőle. szomorú világ ez, én mondom.