tényleg

és a kevésbé vágyott kategóriából még egy tegnapi történet. egy extrém finom fagyi után mentünk hozzá haza, ő vezetett. megállt nagyon messze a házuktól, mert épp ment haza a nője a gyerekkel vmi majálisról és h talán ne fussunk össze. és akkor ott ültünk a kocsiban, hogy ő hazamegy innen 2-3 megállót villamossal, nem baj-e. hát mondom de és szomorú fejet vágtam hozzá. na de ezt viccből csináltam és inkább arra értettem, h egyáltalán hazamegy, nem arra, h ott válunk el. nem is szólt semmit erre, ültünk tovább, majd egyszer csak indított újra és mégis elmentünk a házukig. simán lehet, h nem azért, mert azt mondtam baj, hanem mert rájött, h francnak sincs kedve villamosozni a dög melegben nagy táskával, főleg, hogy minden órában jön egy az ünnep miatt. lényegtelen, mert fél perc alatt ott álltunk a házuk előtt és pont akkor ment be a családja. nem mondom, h rosszul lettem, de azért nem is örültem, mert nem bírok a nőre nézni se, nemhogy még jópofizni vele. kicsit azt hizsem fura volt, mert mindig ad puszit, amit persze utálok, de most azért megdöbbentett, h nem adott, mire én adtam neki. dontask. fura helyzetekben nem én cselekszem, hanem passz. vki bennem. és akkor már, ha így lepusziltam, futólag rá is néztem és hát kurvaöreg (jóval idősebb nálunk amúgy és a fizimiskájával még rá is rak egy lapáttal) és nem szép, hogy ilyen szépen írjak csak róla. a bután csicsergő hangjától is kivagyok, de lelkiismeret furdalásom van, h ilyeneket írok róla, úgyhogy nem írok több mindent. a kislány is kicsit olyan idegen volt nekem, nem láttam benne a szemem színén kívül semmit belőle, de lehet, h csak az arcára festett lepke zavart meg, nem tudom. kicsit szégyenlősködött, és a hellokitty-je mögül elő se jött végig, de ezért én gyereket el nem ítélek, hát én is hogy utáltam, mikor mindenki engem bámult és baromságokat kérdeztek. elsőre nem lopta ugyan a szívembe magát, de aztán mégis, mikor egyszer csak határozottan megfordult és elszaladt a kapuhoz, jelezve, h menjenek, elég volt. nem tudom ez miért tetszett nekem, mert ugye se el nem köszönt, se semmi, de mégis, hogy mint kicsi gyerek kezébe vette az irányítást és egy hátraarccal megoldotta a kezdődő kínos feszengést, mert mi felnőttek sem beszélgettünk különösebben, csak meredtünk rá. na szóval ez a helyzet megoldás is tetszett, de aranyosnak akkor találtam igazán, mikor bementek a kapun és a szülei észre se vették, ő odanyomta a fejét a kapuüveghez és mosolyogva integetett sokáig. na az nagyon cuki volt. és tudom, h picit ilyen zárkózott fajta elsőre, így mondom, hellokitty mögé bújás tök rendben volt és nagyon örülök, h utána mégis barátkozott ugye az integetéssel. ez amúgy azért van, mert küldtem már neki csomó mindent, szóval a nevemet tudja és szokott rólam kérdezgetni is állítólag. hogy miket szoktam küldeni neki: mekis játékokat, ha gyereke menüt eszem. mondjuk ebből már olyan sok volt, h nem mindig lett bevallva, h én küldtem, de nem baj. és amiért szerintem az integetés járt, az a nemrég küldött ragasztgatni valók, mert ő ilyen kis kézműves, nekem meg vannak készleteim ez ügyben. még hercegnőt is ragasztottam a pakkjára múltkor. és ezt őszintén mondom, h minden hátsó szándék nélkül (nekem az amúgy sem jellemző, h van), csak mert tudtam, h nagyon fog neki örülni és én is a bőrömből kiugrottam volna egy ilyen csomagért kicsinek. sőt, még most is simán. szóval ezért integetett szerintem és tök lelkesen jöttem haza, h na akkor küldök neki hellokitty-s dolgokat is. amúgy is akartam, csak halogattam és most így milyen jól jön ki. így a végére úgy elkalandoztam, hogy úgy tűnhet mégis csak csodálatos volt találkozni, de nem. bár rossz érzésem se lett amúgy fura mód, max értetlenkedés van bennem, hogy hogy mehet oda haza, mikor itt vagyok én. (jó, persze tudom hogy, de mégis, na).