tényleg

mostanában meglepően sokat közeledett és volt itt minden, ami még nem. sajnos, ahogy nézem, most jön az ellenkezője. én ehhez alkalmazkodni már képtelen vagyok, én akarom őt és nem szeretném újra nélkülözni, meg állandóan idomulni az ő lelkiismereti kérdéseihez. eddig ezt csináltam, de most már nagyon nehéz, nem megy. ha ő nem kezdeményez, akkor elvileg csináljam én. ez is nehéz, mert kb rettegek, h kezdeményezek és kedvesen ugyan, de visszautasít, közben meg megveszek, csak hogy legyen már vmi. nagyon rossz. ma azt sikerült előadnom, h kb egy 2 éves stílusában elprüntyögtem, h szeretném megsimogatni, amit először nem akart engedni és olyan szorosan ölelt magához, h majdnem elsírtam magam az egésztől. és akkor szépen csöndben maradtam és sajnáltam magam, mire kérdezte, h de ugye nem lesz baj. mondtam, h nem, de nyilván nem voltam vmi meggyőző, így miután meggyőződött róla, h tényleg csak simogatást szeretnék, megengedte, 2 percben...(ez most rettentő hülyén hangzik, ez élőben nem volt ilyen béna). és aztán volt minden nyilván, aminek akkor örültem, de  most utóbb hülyén érzem magam, hogy remélem ezt nem csak azért "engedte", h ne érezzem magam vackul, vagy mit tudom én. borzasztó az egész helyzet és kivagyok, h pont most, mikor újra belelendültünk, előáll megint ezzel a 'nem lehet'-tel. nem lehetne inkább azt, h együtt legyünk és ne szerencsétlenkedjünk?