tényleg

borzasztó hosszú, borzasztó összefüggéstelen, értelmetlen, felesleges elolvasni. ha lenne itt jelszavas poszt, ez az lenne mindenképp, mert nagyon ciki vagyok már magamnak is, de elfelejteni meg nem akarom ezt sem, így leírom.

az, h nem vallom be senkinek, egy dolog, de már megint, ide se merem leírni, h újabb ordítós - kérdezős performanszon vagyunk túl, amiben mind a szituáció, mind a szereposztás a jól megszokott. picsábamárdetényleg. persze, értem, abba kell hagyni az egészet, de a múltkori tényleg elszánt szakításomból is látszik, h ez nekem egyelőre nem megy. nekem nincs tartásom, tudom, de ettől még nem lesz. érzem, h nem veszek magamon erőt, de nincs erőm erőt venni magamon és kedvem se. nem vagyok ennyire elszánt. érzem. mert tudom milyen, mikor tántoríthatatlan vagyok, és most nem vagyok az. és nem tudom hogy kell magam tántoríthatatlanra acélozni.amikor olyan állapotba kerülök, csak úgy megtörténik, ha jól emlékszem nem sok köze van az akaraterőmhöz. attól tartok odáig fajul majd ez az egész, h megbántjuk egymást, megsértődünk és rossz szájízzel válunk el, amit az idő nyilván megszépít majd és nem fogunk haragudni egymásra, de azért mégsem szeretném. egyébként kicsit érthetetlen, h mi volt ma. sajnos be kell vallanom, h szerintem csak extrém fáradt voltam és amiatt kattantam be. egyébként ezt mondtam is neki, mint lehetséges opciót és eleinte nem is volt baj, pedig még sírtam is, mint egy hülye csak úgy bele a világba és nem tudtam megállítani és baromira zavart, de minden hiába volt, csak nem apadtak el a könnyeim. mindenek ellenére az utolsó pillanatig úgy nézett ki, h nem lesz különösebb gond ezzel a nappal, csak simán szar a kedvem és kész. nagyon aranyos volt és vigasztalgatott, gondolom mert múltkor ezt hiányoltam, ölelgetett, meg kedves és aranyos volt, tényleg sajnáltam, h nem apadnak el a könnyeim. de nem rendeztem drámát, sőt, tulképp odébb is mentem, és minden erőmmel azon voltam, h abbahagyjam, de nem ment. tuti egyébként, h a pár érzéketlen nap, plusz a tegnap anyukájáéknál töltött délután feszültségei (arra a nemszerető nőre azért berágtam magamban, vagyis féltékenykedtem, valljuk be, de aztán beláttam magamban, h engem választott helyette ahogy megjelentem és fényévekre jutottunk hozzá képest. de úgy látszik maradt bennem feszültség azért) (ezen a ponton összeomlott még a firefox is, azt hittem minden elveszett, de mivel a blogspot meg szuper, így minden megvan az utolsó betűig), plusz ez a fura szédülős kimerültség hozta ezt ki belőlem, mert így sírni azért nem szoktam. nem sírtam amúgy nagyon, csak tök csöndben folytak a könnyeim mindenféle gondolatok nélkül. esküszöm kétségbeesetten kerestem magamban a godnolatot, ami ezt kiváltja, de semmi, bakker, tök üres volt az agyam, a lelkem, a szívem. nem voltam megsértődve, nem sajnáltam magam, nem voltam rá mérges, nem utáltam, nem volt bennem egész egyszerűen semmi. én se értettem. mondtam is neki egyébként, mikor kérdezte mi van, h szerintem csak fáradt vagyok és ha lehet üldögéljünk egy kicsit csöndben egymás mellett, mert nem tudok mit mondani. mondta, h megérti és aggodalmaskodva kérdezte éhes nem vagyok-e még - reggel ő vett nekem reggelit, mert nekem nem volt időm. de nem voltam. és bár jó kedvem nem lett, igaziból rossz se volt, csak egyszerűen nem voltam másra képes, mint nézni magam elé. próbáltam, meg ő is próbált hozzám beszélni, de nem igazán változott a helyzet. és akkor visszaértünk (külsős munkán voltunk) a mhelyére és ott lett a baj. első körben szépen kussban leültem olvasni, mert tudom, h van még pár kötelező köre ott, amibe a diskurálás is beletartozik a kollégájával (ezt sose értem, de mindegy). aztán már mindenen túl volt, de láttam, h csak nem akar indulni. nem tehetek róla, de tudok dolgokat anélkül, h mondanák. ez szerintem nem extra képesség, bizonyos dolgok egész egyszerűen egyértelműek. szerinte persze kitalálom ezeket a dolgokat. szóval láttam, h nem akar indulni, bár nem túl korrekten ezt nem mondta, csak leült, ahogy szokott, mikor aztán órákig fel sem kel. nem szóltam semmit, kíváncsi voltam mi lesz. az olvasást viszont abbahagytam, mert iszonyú álmosság tört rám és lefeküdtem az asztalra. mármint csak a fejemmel és ott lebegtem félálombna és hallgattam az erőltetett társalgást. nem volt ugyanis miről beszélniük, hiába hozták fel az összes elcsépelt témát, már szerintem ők is unták, így nem kerekedett egyikből sem hosszas eszmecsere. és akkor elkezdett vmit hozzám beszélni, nem is tudom mit, akkor felkeltem, ránéztem, néztem, néztem, aztán döntöttem és megkérdeztem ott tervezi - e kivárni az egy órát. és a választ kikerülve visszakérdezett mit szeretnék csinálni. jobb nem jutott eszembe, mondom menjünk haza. azt tudtam elképzelni, h ő netezik én meg alszom az ölében. nekem ez így, lehet, h furán hangzik, de egy kerek nap lett volna a szar kedvem ellenére is. bár nem mondta, mert ugye nem szokása bármit is mondani, nem akart jönni, így visszakérdezett elmegyünk-e a könyvesboltba. erőm tuti nem lett volna hozzá, de mivel igaziból csak költői kérdés volt részéről, mert maradni akart, nem került sor a válaszomra. és akkor kb itt kezdődött az ordibálás részemről. nem is emlékszem miket mondtam, csak h kurva ideges lettem, maiért nem vá-la-szol. és már ezerszer írtam ettől hogy kivagyok  és nem is értem ő hoyg nem érti ezt, mivel vele pont ugyanezt csinálja az a degenerált felesége. és azon ő is kivan és nem érti a jelenséget. erre ugyanazt csinálja velem. állítólag az a különbség a két helyzet közt, h ő nem olyan stílusban nyomul, mint én, hanem emberi hangon és stílusban kérdezget. ő tőlem és a stílusomtól leblokkol, nem bír válaszolni értsem meg, nem értem meg egyébként, mert nem tudm már háynszor mondjam, h az első kérdésem sosem őrült, csak azután kattanok be, miután NEM válaszol. és akkor azt gondolom, h a kifejezésmódom igenis tükrözheti a lelkiállapotom, mert nem értem miért ne tükrözhetné. sőt, ha nem így beszélek hozz, meg se hall. ő ezt nem látja. vagy nem ismeri be. összességében pedig ő elér bármit is a szerinte rendben levő stílusával? n e m. NEM. mert az a stílus sem normális: abnormális nyugodtsággal és negédességgel kérdezget. nálam sem vezetne sehova, csak jelzem. a performansz tetőfokán aztán köszönés nélkül sarkon fordultam és elviharzottam. olyan ideges voltam az értetlensége és az egész ügy nem korrekt volta miatt (ja ezt nem írtam eddig, h az baszta ki a biztosítékot a végén, h bár abba beletörődtem, h nem lesz velem, ahogy ígérte, mert egyre mennie kell, de azt nem bírtam felfogni, h a rendelkezésünkre álló 1,5-2 órát sem szándékozik velem tölteni, max ha én is ott ülök vele a mhelyén és nézek magam elé és bár talán megértettem volna, mert ugye nem volt túl jó a hangulat, de akkor ezt közölni kell, vagy ne adj isten erőt venni magán és velem lenni, szóval ezen a köcsög sunyiságon akadtam ki), h pár sarokkal odébbról felhívtam és hát ami aztán következett! csodálom, h nem kaptam idegösszeomlást. vagy ő. a stílus változatlan maradt részemről, tehát hadarva, emelt hangon mondtam a magamét lelőhetetlenül, megfűszerezve egy - két követelődző kérdéssel, ami válaszokat akart, majd sikítozta, amiért nem válaszol semmire semmit. ő meg kussolt. ezt így 20 percig csináltuk, mire én már teljesen rosszul voltam, kiszáradt a szám és össze akartam esni (nem ettem semmit egész nap, meg a helyzet is ezt okozza). annyit mondott csak, h őt ez idegesíti és olyan vagyok mint anyukája, és az első felesége (én itt sajnos rákérdeztem, h akkor a mostani felesége a főnyeremény, mert ő nem ilyen*, nem?), és nem bírja ezt a fajta erőszakosságot. én meg nem bírom, ha nem válaszolnak a kérdéseimre. újra a kiindulópontnál, nagyon jó. aztán elköszöntem és mivel nem jött válasz arra sem (sztem amúgy oda se figyelt végig) beleordítottam a telefonba, h mi van , azt se tud?! és akkor mondta elhaló hangon, h puszi és letettük. miután letettük, még mindig iszonyú feldúlt voltam és írni akartam neki egy sms-t, amit olyan sokszor fogalmaztam újra, meg újra, h a végén már nem is értettem mit akarok írni és azt sem miért akarom elküldeni, úgyse válaszolna rá, mert nem tud ugye, szóval a végén hálistennek nonszensznek tűnt az egész és nem küldtem el. megkönnyebbültem, mikor kitöröltem. miután hazajöttem, lefeküdtem és eldöntöttem, h soha többet nem kelek fel. aludtam kb 5 órát, de inkább félálomban voltam, így sajnos emlékszem, h álmomban is folytatódott ez a veszekedős őrület és én teljesen kikészültem tőle. egyébként van bennem egy új érzés, és ez még jobban feldühít, mint eddig bármi, h inkorrektnek érzem a viselkedését. és ez bánt, de nagyon. meg elegem van abból is, h kitalálja, nekem mik az elvárásaim a válaszokat illetően. és azért sem válaszol, mert ő tudja én mit szeretnék hallani és ha azzal ellentéteset mondana, inkább nem mondja. jézusom. bár érzek én is némi ilyesmit  magamban, de azért meg lehet mondani, amit igazán válaszolni akar. csak nem akar megbántani. haha. és ez így jobb? ja, meg a stílusomon kívül mindig felhozza azt is, h ideges és fáradt beszélgetni. na de mindig? hagyjuk már. és az is baromira bassza a csőröm, h a feleségével bezzeg mindent meg akar beszélni (jó, értem, h igen, hisz a felesége, és a házasságát kell megmenteni (???), de azért sokszor inkább olyan a helyzet, mint mondjuk ma is, h simán egy másik emberrel bánik hülyén, nem feltétlen fontos a szerető státuszom). az nyugtat, h ugyanazt kapja, amit én. az meg idegesít, h nem látja a saját viselkedésének tükrét otthon.

most estére nem mondom,  h jó kedvem lett, mert nem, de vmivel talán jobb a helyzet. ilyenkor persze mindig gyorsan felmegyek két társkeresőre nézelődni, de ott is csak az életkedvem megy el és akkor jön az agyoncsépelt kérdésem, h hol a retekben lehet ismerkedni annak, aki nem tud bárhol, mert nem szólnak hozzám az utcán, nem dobják át a névjegykártyájukat a kocsijukból az enyémbe a nyitott ablakon, nem kezdenek beszélgetni velem a boltban, szóval az ilyen hol ismerkedik. basszammegmagamtudom.