tényleg

ma se jutott eszembe felhívni, mert még mindig buzog bennem az érzés, h én a múltkori magamból kifordulást még egyszer nem engedhetem meg magamnak és mivel egyetlen megoldásnak a szituáció elkerülése látszik, nem vehetem fel vele a kapcsolatot. és akkor este felhívott. barátnőméknél voltam épp és eléggé meglepődtem. visszakapta a kocsiját, ami mondjuk egyértelmű volt számomra, hisz én meg holnap reggel nyolckor adom le az enyémet a szervízben és vagy neki van kocsija, vagy nekem, együtt soha. szóval elújságolta a kocsit, meg kérdezgette mi van velem. normálisan válaszolgattam, csak nem akartam bő lére ereszteni semmit. azért a végén csak el kellett mesélnem miket csináltam az elmúlt három napban. meg többször rákérdezett hogy vagyok. kicsit értetlenkedtem, h hogy érti, bár nyilván tudtam. szerencsére nem monologizáltam, csak annyit mondtam, h őt leszámítva minden ok. érdekelte még mennyire utálom. nagyon. ő engem nem, mert ugye nem. a kocsimat illetően mondta, hívjam holnap mi van és ha nem tudják aznap megszerelni, akkor, ha tud segít. hm, ha tud. nem szóltam semmit, csak hogy alapvetően azt szeretném, ha megszerelnék aznap, én addig ülök ott míg kell. erre rögtön módosított, h szóljak azért, mert mindenképp értem jön, és majd max utána visszamegy dolgozni. khm. és hát gondolt rám, ugyanis újra reggel fog edzeni járni és tényleg, h megmondtam pár napja, h így lesz, ő meg h hőzöngött és esküdözött, h nem. hát igen. jelezném egy sor más dolgot ugyanígy megmondok, csak nem figyel. és szeretne megkérni rá, ha lenne kedvem, mert én olyan ügyes vagyok, h segítsek neki feltenni a kocsijában a hátsó ülés huzatot. mondom sose raktam még föl ilyet, de nyilván rá lehet jönni h kell. persze tudom, h csak vmi közös programot akar. amúgy lássuk, h eszébe se jut még csak ennyit se kérni a feleségétől. akkor se kérte volna meg, ha nem lennék. na, hát ilyenek voltak. mint tények.