tényleg

reggel 9-től ülök a gép előtt és internetezek. többször nekikezdtem közben fejben a szomorú posztomnak, de nem bír kijönni mégse. annyira össze vagyok zavarodva, hogy úgy látszik, leírhatatlan. nagyon érdekes érzés, ahogy mindenfélék kavarognak bennem a valóságtól teljesen függetlenül. nehéz kibogoznom, hogy  mik az igazi érzéseim, gondolataim és mik azok, amiket generálok. fogalmam nincs hogyan kell reagálnom bizonyos dolgokra, amik egyébként perpillanat nem is történnek. folyton mintha kívülről nézném magam és valahogy kívülről nézve reagálnék. nem tudom milyen zsigerből reagálni. milyen? tudatában van akkor is az ember, hogy mit csinál, vagy csak utólag esik le neki a következményekből? nem tudom.

az igazat megvallva csúnyán hazudok magamnak. legalábbis most ezt hiszem. másoknak is hazudok. képes lennék neki is, szemtől szembe is. és még el is hinném. mindegy, csak dráma legyen. teátrális dolgok. persze jelenleg azt sem tudom lesz-e egyáltalán esélyem valaha előadni a performanszom. ha igen, az az utolsó lesz-e, vagy sem. semmit sem tudok.

egyébként én tányleg elszánt voltam és komolyan hittem, hogy őt szeretném, és még mindig tudnék így érezni, csak annyi számomra megterhelő dolgot mesélt mostanában, hogy egyszerűen besokalltam. elég. nem akarom többet a nonszensz történeteit hallgatni. amikhez ráadásul görcsösen ragaszkodik. most esett le, hogy őt tulajdonképpen ez élteti. jó. csak én ne legyek vele többet traktálva. köszönöm.

most olyan távolinak tűnik minden. mintha soha nem is találkoztunk volna. mintha soha nem is járt volna itt, mintha soha nem éreztem volna, hogy szeret. olyan szürreális most minden. kár is írnom, mert nincs közöm a valósághoz. így annak se, amit írok. be is fejeztem. elkezdeni is kár volt.