tényleg

nincs nekem erről kedvem írni, de mégis úgymond muszáj. ma nagyon rosszul végződött a nap. a családom helyett önszántamból mellette voltam ma, miközben dolgozott. és akkor egyszer csak derült égből villámcsapásként elkezdődött az a párbeszéd, amitől én rettegek. nem múlt idő, mert nem voltam hajlandó mélyen belemenni, mert végig nagyon kellett sírnom és valahogy nem illett oda a műhelybe ez az egész. ő nem is érti miről van szó, bennem meg már annyi minden felgyűlt, hogy nem is tudom hogy tudom majd úgy elmondani neki, hogy értse. van egy napom átgondolni. esküszöm vázlatot fogok írni, hogy átlássak mindent. vicces, nem vicces, ez van. tisztában vagyok azzal a hiányommal, hogy nem tudok tárgyilagosan és értelmesen beszélni ilyen dolgokról, hanem csapongok össze-vissza, ahogy az érzelmeim diktálják és a másik többnyire semmit se ért a mondandómból. azért félek egyébként annyira a beszélgetéstől, azért napoltam el már múltkor is, mert félek, hogy többet nem találkozunk. hogy ezzel vége lesz mindennek és azt nem szeretném. őt akarom, de most olyan iszonyú távolságba került, hogy belesajdul a szívem. nemrég megkérdezte mit mondanék, ha megkérné a kezem. most pedig arról van szó, hogy neki máshol vannak kötelességei. hát nagyon szépen köszönöm.