tényleg

a szőnyegen fekve bőgés után iszogattam egy kis bort, aztán tánciztam a hálószobában. aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy állok egy helyben, összeszorított szemekkel és annyira sírok, ami már szinte értelmezhetetlen. szakadtak a könnyeim. hát jó, mondom. tisztára olyan, mint az ízek, imák, szerelmek-ben az olasz részben. gondoltam én is könyöröghetnék vmiféle istennek, hoyg adjon már vmi jelet, vagy mondjon vmit, mert ez így már nekem sok, de persze semmiféle instrukció nem érkezett, pedig tényleg igyekeztem nyitott lenni a legapróbb jel bármilyen megnyilvánulására is. nagyjából fél órányi állva bőgés után végre ki bírtam nyitni a szemem és elbotorkáltam az ágyig lefeküdni.

nincs nekem bajom ezzel egyébként. azzal van bajom, hogy végig ment a fejemben a blog narrátor akkor is, mikor mindez történt. hát hogy lehet így átlényegülni? sehogy. végig az volt az érzésem, h túlzottan jelen vagyok, h gát van bennem amiatt, h a fejemben még egyszer lejátszódik az, ami amúgy is épp történik. ettől olyan őszintétlen, meg blokkolt érzésem volt végig. érdekes nagyon és nem tudom hogy lehet kikapcsolni.

a bőgés jellege egyébként nem önsajnáló volt, nem akart beleszakadni a szívem, hanem inkább olyan elveszett, értelmet nem találó kaparászás volt magamban.