tényleg

miután az egész napot feszült várakozással töltöttem, hogy mikor hív és vajon tudunk-e találkozni, csúnya dolog történt. negyed órára ért rám, de abból se lett semmi, mert kevesebb, mint két perc alatt elintéztem, h már itt se legyen. azt mondtam neki eszelős hangon, hogy jó, akkor menjen haza. mert azt hittem oda siet annyira, h a cipőjét sem tudta levenni, hanem négykézláb mászott be a nappaliba. azon lettem ideges, hogy értem én, h siet, de azért ennyire talán nem kéne. hogy annyi időt nem lehet rám vesztegetni, hogy leüljünk a kanapéra öt percre normálisan, azt azért nem értem. na mindegy. aztán azon rágtam be, h az ocsmány beszólásom után azonnal fel is pattant, adott a homlokomra egy puszit és elment. ez azért érint nagyon rosszul, amellett, h számomra elfogadhatatlan és én nem csinálnék vele ilyet (remélem, de már semmiben sem vagyok biztos a mai performanszom fényében), mert egy régi exem, akire nem szívesen emlékszem, is ezt csinálta mindig. plusz ez sztem nem megoldás semmire.

szóval elment, én bevágtam az ajtót, a kisállatot a helyére küldtem, felöltöztem és elrohantam vezetni. mindig ezt csinálom feszültség levezetésképp. közben próbáltam rájönni, h mit érzek, de nem nagyon volt idő a tisztázásra, mert azt tudtam, h fel akarom hívni ma, mert én nem fogok ezen holnapig idegeskedni, meg azt is, h kb 5 percem van, míg oda nem ér felvenni a nőjét. így nagyon gyorsan kellett cselekednem. fahangon mondtam valamiket, megkértem, h ne haragudjon, nyilván nem kidobni akartam, csak blablabla. nem tudom, magyaráz(kod)tam még kicsit. ő sem volt jobb formában, ahogy hallottam. miket gondolhat?

aztán vezettem. ki a világból. az elején ordítva bőgtem és vagy nagyon sajnáltam magam, vagy  azon őrjöngtem, miért keveredek ilyen helyzetbe. értem ezalatt, h a világ legelérhetetlenebb pasijába szeretek bele és még így is viselkedek vele csak azért, mert iszonyúan hiányzik és én tehetetlenségemben már tök idegbeteg vagyok. aztán azon sírtam, hogy biztos soha többet nem keres, vagy ha igen, akkor megmondja, h neki erre nincs szüksége és ennyi. aztán azon, h hogy teheti meg, h csak úgy elmegy és otthagy. aztán még mindenféléken, utána meg abbahagytam.és csak vezettem és már semmi nem jutott eszembe. kicsit ültem egy dunaparti padon is, hátha ott majd megvilágosodok, de nyilván nem. bár nem akartam senkinek elmondani, mégis előadtam a húgomnak. épp neki sikítoztam, mikor egyszer csak hívott. jól meglepődtem. elmondta, h nem a nőjéhez sietett, hanem haza a családjához, mert volt vmi esemény. hát csak én szaladhatok bele ilyenbe, de ha egyszer nem mondta miért gondoltam volna másra, mint ami az alaphelyzet. ciki. aztán még nem tudom mikről beszéltünk, persze a témánál maradva. ja, h azért szaladt el, mert nem akart veszekedni. és akkor elsorolta mit csinál holnap és hogy igyekszik majd úgy csinálni, h tudjunk találkozni és nem biztos, de lehet, h pénteken nem lesz dolga és akkor elmehetnénk vhova. na mikor van nekem dolgom, na mikor?! soha, csak pénteken. hát már komolyan!

fura volt a hangja végig, ahogy nekem is. nem ismerem egyáltalán, el sem tudom képzelni, hogy mi játszódhat le benne, h mire gondolhat, h változott-e a véleménye rólam, h kezd-e elege lenni, vagy úgy egyáltalán. én nagyon sajnálom az egészet egyébként és nem is értem hogy beszélhettem olyan stílusban, ahogy esküszöm soha senkivel, mert primitívnek és bántónak tartom, meg megengedhetetlennek. sajnos nagyban közrejátszott, h egész nap feszülten vártam, h legalább hívjon és ahogy láttam, h közeledünk ahhoz az időponthoz, ami után már biztos nem fog, nagyon rossz kedvem lett. a vége meg ez ugye :( szeretném minél előbb elfelejteni ezt az egészet.