tényleg

a tegnap estéről pedig csak emlékfoszlányaim vannak és nem éppen a legvidámabb fajtákból. fogalmam nincs hogy történt, h egy szót sem szóltam róla egész este, valahogy nem illett oda, pedig tiszta sor volt, h miatta vagyok egy fos és miatta van a nagy ivászat is így hirtelen. egyetlen egy mondat szaladt ki a számon véletlen, kaptam is érte és abba is hagytam, mert nekem sem esett jól róla fröcsögni. iszogattunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, nagyon berúgtunk és ha jól emlékszem többször is magamon találtam, de mivel védekezni részegen is szuperül tudok, mindig visszaült a helyére. aztán egyszer csak mégis lekerült ez-az rólam, mag bekerültünk a szobába, és igaziból semmi nem történt, mert én erre egyszerűen képtelen vagyok testileg is, lelkileg is, agyilag is. ezt nyomatékosítandó olyan történt, ami még soha, hogy azt vettem észre, hogy a kezeim az arcomra vannak szorítva, nagyon sötét van alatta és ömlik a könnyem. nem tudom ezt meddig csináltam, azt sem tudtam, hogy igaziból sírok-e, vagy csak képzelem, de miután ő is észrevette és első körben kedvesen lehülyézett, majd vigasztalni kezdett, már valóságossá vált az egész. néha röhögtem is közben, de inkább sírtam és majdnem kiszakadt a szívem bánatomban, h nem ő van ott velem és nem ő ér hozzám és hogy egyáltalán hogy engedhettem meg, hogy csak kisujjal is, de hozzám érjen más, mikor csak rá vágyom. nem lelkiismeret furdalásom volt, mert nem csináltam semmit, hanem nagyon fájt, h nem ő van ott. egyfolytában a neve dübörgött a fejemben és erről nincsenek infóim és csak remélni tudom, szóval remélem, hogy nem mondogattam a nevét. örülök, hogy vigasztalva voltam, még ha nagyon szürreális is volt az egész. jól esett, és éreztem (úgy éreztem) hogy tényleg kedvességből, meg szeretetből teszi, bár fogalmam sincs nekem már a pasikról komolyan. a nagy sírásnak egy még nagyobb okádás vetett véget, aztán ettem és lefeküdtem aludni. volt egy kósza fél gondolatom, nehogy megfulladjak reggelre, ha hánynék még, de aztán úgy voltam vele, h igaziból mindegy is és elaludtam. szólt a tv és a rádió is, hogy ne aludjak túl mélyen és esetleg mégis felébredjek, ha hánynék (dontask). hajnalban egyszer csak felébredtem és mivel nekem tetsző műsor volt, megnéztem, pedig egy huszadik ismétlésről beszélünk, amit pont annyiszor láttam is, de vmiért mindenképp fontos volt megnéznem (dontask). aztán újra elaludtam. reméltem, h a reggel elmarad és minden egyes nap is, amíg nem hív, vagy nem leszek 3 gyerekes férjezett családanya, de nem így lett persze, így most ébren várom, h hívjon és véget vethessünk ennek a rémálomnak végre. magamban ezt nem bírom lerendezni. egyelőre, mert gondolom annak is eljön az ideje, ha továbbra sem jelentkezik. csak annyira méltatlan ez az egész így, h már attól sírnom kell.

ha egyáltalán vkivel történik is ilyen, az nem 17-22 éves kor között kell, h történjen? annyira nonszensz az egész. és bár ott éjjel az ágyban a vaksötétben előre fel lett rá hívva a figyelmem, ez is kedvesen persze, hogy másnap baromi rosszul fogom érezni magam, nem így lett. reggel konkrétan nem éreztem semmit. (már a néminemű fizikai fájdalmaimon kívül, ami miatt nagyon ideges vagyok és rettegek is, h nehogy elfajuljon megint, mert akkor abba beledöglök. nem is értem mi történt basszameg.)