tényleg

hm. hogy is mondjam. nem tudom mi történt a nagy szakítás estéjén. komolyan nem tudom. megijedt, vagy én nem is értem mi lelte. szó nincs arról, hogy most akkor elvenne, de elveszíteni se bír. gondolom. de mondom, nem értem. nem is tudom hogy lehet leírni, ami történt. a tényszerűséget nem érzem idevalónak, másképp meg hogy? na mindegy, legyenek a tények, még ha abszolút szürreálisak is. miután közöltem, h jobb, ha tudja, h ezt az egészet én szakításnak élem meg és nem igazán gondolom, h működne az ő verziója, miszerint ugyanúgy megy minden tovább leszámítva a szexet, elkezdett udvarolni / ostromolni, nem tudom melyik a jó szó. egyik se igazán. puszilgatva voltam nagyon, simogatva, dícsérgetve, kényeztetve, fogta a kezem, ami abszolút nem jellemző (azt én egy következő lépcsőnek veszem, azért nem szoktam forszírozni, csak vágyom rá), belém bújt szinte. most se értem. elmondtam újra, h sajnos mindenféle ígéretemnek ellentmondva én vele szeretnék lenni és nem nagyon sikerül felérnem ésszel, h ez miért nem lehetséges. ennyit bírtam mondani. egész nap annyit beszéltem vele a fejemben, h estére nem maradt semmi mondanivalóm. fura volt, mert azt hittem akár reggelig is kitartana a mondandóm. ami rossz, h most sincs válasz. mármint van, méghozzá a számomra nem kedvező nyilván, de mégis megint elbizonytalanított, van vmi kis kapu, amin úgy érzem, h elvileg bármikor kisétálhat. vagy nem. jaj. biztosított róla, h mindenképp hív holnap, hétfőn pedig jön. jöhet? a probléma, h én így nemet mondani nem tudok, illetve akarok (gondolom), tehát jöhet, csak így meg megint mi lesz. ennyi. nem tudok többet mit szólni. remélem holnapra kitisztul vmi az agyamban.