tényleg

hosszú idő óta először ma voltam képes reggel 7-nél tovább aludni. nagyon rám fért. sajnos az ébresztő 9-kor szólt és onnantól csak szenvedtem. jó lett volna magamtól kelni, amikor jól esik. azóta is takarítok. letöröltem az ágy melletti tükör falvédőről a hétfő nyomait. oda a háta lenyomatának, az én vádlimnak, mindennek. áthúztam az ágyat is. a lepedőt szelektáltam is. utáltam már nagyon, nagy az ágyra, folyton csak rángatni kell, ideje menni. a kedvenc ágyneműm húztam fel. előtte kivasaltam. hiába küzdöttem ellene, ma győzött a vasaló. nem akarok vasalni, főleg nem ágyneműt, de olyan fos ez az anyag, hogy el nem mondhatom. itt kérdezném meg, hogy ha az van a címkéjére írva, hogy ne centrizzem, akkor hogy lesz nem csupa víz? így is a legalacsonyabb fordulatszámot használom. ennél lejjebb hova mehetnék? aztán levittem egy adag kacatot a pincébe. van még egy nagy ikeás zacskó a hajléktalanoknak, egy a húgomnak, egy anyuéknak. mondom, semmi nem maradt a lakásban, csak én, meg a bánatom. egyébként hálás vagyok a jó időért, csak amiatt voltam képes felkelni. nem mintha tudnék gondolkodni, de az az érzésem, hogy tényleg a hirtelenkedésem miatt lett pont most ez. nem hibáztatom magam, félreértés ne legyen, csak nem most kellett volna ennek megtörténnie. olyan rég várok, meg várok, meg várok, mert hittem egy szebb fordulatban, erre tessék, tegnap bekattanok. mondom, semmit se szúrtam el, ez nem erről szól, talán csak nem voltam magamnál egy fél pillanatra. most, h száműztem a képeit és csak gondolni tudok rá, hát szörnyű. annyira tetszik, annyira helyes, és azt is írnám, hogy annyira szép, de nem tudom azt szokták-e pasikra. vajon mikor esik le tényleg, h mi történt. mert még inkább érzek tompaságot, mint éles felismerést.