tényleg

tegnap tényleg megígérte, h hív és én ehhez tartottam magam. egyrészt megbízom benne, másrészt, ha mégsem hívott volna, akkor tényleg nincs miről beszélni tovább. nem mondom, h nem voltam síkideg mondjuk úgy este hattól, de kibírtam még azt a másfél órát, mire végre megszólalt a telefon. elővigyázatosan vendégségben voltam, h a lehető legminimálisabban engedjek csak utat az őrületemnek. persze így is méltatlankodtam, de kb itt meg is állt a dolog. belül azt éreztem, h olyan mérges, dühös és kiábrándultan megdöbbent vagyok, h az már fokozhatatlan. és amikor végül megszólalt a telefon, mielőtt felvettem fennhangon azt kértem magamtól, h csak legyek normális és tudjak normális hangon beleszólni. így lett, bár az első kérdésénél, miszerint miújság?, azért elöntötte vmi az agyam, ami miatt nem tudtam érdemben megszólalni, csak hörögni. közben beverekedtem magam a gyerekszobába és lekuporodtam a sötétben a szoptató fotelba. ezalatt lenyugodtam, meg közben ő is elkezdett mesélni a napjáról, h akkor végzett és hogy hát mennyi munkája van, stb. igyekeztem gyorsan alkalmazkodni és képesnek lenni beszélni én is miújság témában. aztán megkérdezte nagyon mérges voltam-e tegnap. igen. és akkor erről beszélgettünk hosszan. szerinte egy felnőtt ember minimum legyen képes fékezni az indulatait, mert ilyet így nem lehet a másikra zúdítani. az akkori kirohanásom tényleg nem volt helyénvaló és egy őrült nő benyomását kelthettem, ami több, mint ciki. de én úgy gondolom, h mindenki habitusa szerint viselkedik ilyen esetekben és értem, h ő megdöbben és lebénul egy ilyen ordítva sikítástól, de azt nem értem, h ő mért nem éri fel ésszel, h ezt az állapotot nagyságrendekkel rontja, ha csak ül egyetlen mukk nélkül és a világ legbambább fejét vágja hozzá. ez sem normális sztem. azt mondja ugye, h ő akkor tud velem beszélgetni, h azt normális hangnemben teszem. szerintem egyikünknek sem volt normális a hangneme. nekem visszább kellett volna venni, neki meg akárhogy is, de kommunikálni. ha az embernek semmit nem válaszolnak, az olaj a tűzre. ezt miért nehéz felfogni? úgyhogy a kommunikációt tekintve pont ugyanannyira csináltuk rosszul sztem. szerinte persze nem. szerinte csak én csináltam rosszul. jó. aztán még elmondtam azt is, mert rögeszmém, h mindent el kell mondani a másiknak, elkerülve ezzel a fölösleges egymás meg nem értését, meg a félreértéseket, hogy azért hívtam fel, mert ha ő aznap nem hív, akkor én olyan mérges lettem volna, ahonnan nem feltétlen van visszaút. és mivel nem akartam rá ilyen mérges lenni, inkább én hívtam. félmegoldás ugye, meg hát nem is alakult szépen, de sokkal jobb még így is, mintha aznap nem beszélünk és én tényleg berágok. ismerem magam sajnos és próbálom elkerülni a rosszabbnál is rosszabb verziókat. tényleg nem szeretném, ha haragban válnánk el vagy rossz szájízzel. ilyen vége ennek kettőnk közt nem lehet. állítólag azt is mondta tegnap, míg sikítoztam, h azért nem hívott, mert látványosan rosszat tesz nekem, ha látom és mindig szomorú vagyok. (nem voltam szomorú, és ezt el is mondtam neki, csak úgy nézett ki a fejem, de igaziból pont, h semmit nem éreztem, ami talán még a szomorúságnál is rosszabb). én meg, bár nem voltam magamnál, de egész biztosan emlékszem, h nem mondott ilyet. azt mondta nem volt ideje és akkor azon őrjöngtem, hogy ezzel engem hagyjon, mert az ilyet bocsika, de nem hiszem el. tényleg nem. szóval, ha elhangzott volna az általam hitt verzió is, akkor biztos meghallom, de mindegy. hagyjuk. az viszont újra elbizonytalanít, h ki kit meg mit ért félre, h most is a telefonbeszélgetés alatt mondott egy mondatot, h most mondtam és megesküszöm, h nem. még csak a téma se volt a fejemben. teljesen másról beszéltem, úgyhogy vmit félrehallott, de én ezzel már nem tudok vitatkozni, ráhagytam. pedig tényleg nem mondtam az általa hallottakat. azért persze elbizonytalanodik az ember, mikor az ellenkezőjét állítják, és egész fura érzés, mikor egy fél pillanatig azt gondolom, h esetleg nem vagyok normális, de aztán ezen túlléptem. viszont ijesztő, h így félrehall pár dolgot. ez tovább nehezíti a kommunikációt. összességében viszont nagyon örültem, h hívott és normál hangnemben beszéltünk. mert, ismételném magam, nem lehet, h haraggal váljunk el. attól, h két napig olyan csalódott dühöt éreztem, ami elnyomta a szeretet érzését, még szeretem. és végre, a két heti nihil + a két napi düh után végre újra azt érzem, h szeretem. mármint, h ez az érzés kerül előtérbe. én őt szeretni szeretném, nem pedig bármi mást érezni.