tényleg

egyébként az történt, hogy egyszer csak meguntam a takarítást és nekiindultam a világnak. és ott jött szembe az úton. vagyis hívott és pont ott voltunk egymással szemben. ő városba be, én városból ki. küldött puszit, de épphogy láttam, mert odafordulni se volt kedvem, inkább csak a telefonban hallottam. próbáltunk beszélni, de nem ment. számomra, aki ilyen helyzetekben abszolút elemében van és mindenre van válaszom, meg kérdésem, nagyon fura, hogy van, aki nem tud mit mondani. még mindig azt hiszem kicsit, hogy csak simán nem veszi a fáradtságot, hogy mondjon bármit is, de kezdem elhinni, hogy nem tud mit mondani. mostanában több ilyen emberrel is találkoztam, köztük a húgommal, szóval esetleg tényleg van ilyen. nekem ez érthetetlen, de legyen így. mondta hív este, ha tud, ami inkább csak kedveskedés akart lenni, tudtam, h úgyse tud. és akkor hív majd holnap, meg elvileg ráér, de hát már megint az van ugye, hogy hiszem, ha látom. nem bírom ezt a bizonytalanságot. vagyis semmilyen bizonytalanságot se bírok, de ezt főleg.

miután elmentünk egymás mellett és kicsit erőltettük a beszélgetést, majd leraktuk, sírni akartam, de nem ment. azért akartam, mert megkönnyebbültem, hogy tényleg akkor végzett és hívott is, ennél jobban már nem tudtam volna róla megbizonyosodni sehogy sem, hisz a saját szememmel láttam. nem hazudik egyébként ilyenekben, mert tényleg teljesen felesleges és úgyis kiderül, meg minek is. szóval a szavában nem kételkedem, de volt már olyan, hogy mittudomén mik jöttek össze és nem tudott hívni. és kicsit féltem, hoyg most is ez lesz a helyzet és akkor aztán tényéeg nekibúsultam volna a világnak. na de nem így lett.

és akkor mentem, mentem felfelé északnak, még a határon túlra nem értem és akkor ott pislogtam kicsit, hogy mik vannak és visszajöttem. útközben nemhogy nem lettem vidámabb, de még csak a rossz kedvem sem enyhült. kidobott ötezer forint volt ez is. na jó, nem. kellett a vezetés, hogyvalamennyire lenyugodjak. arra jöttem rá a nagy világlátásban, hogy már nem a mai nap miatt neheztelek rá, azt én is belátom, hogy kicsit túlzás lenne. dolgok bármikor közbejöhetnek és azzal is tisztában vagyok, hogy nem én vagyok az első helyen. és sokszor még így is igen. szóval nem ez volt a baj, hanem az utóbbi időben összegyűlt dolgok, amiket én úgy értékelek, hogy nem szeret. ez persze erős, és nem is igaz, de annyira fáradt vagyok, hogy nem jut eszembe a megfelelő szó a helyzetre. inkább írom, hogy szerintem ő nagyon önző és nulla figyelmet fordít számomra fontos dolgokra. meg se hallja őket, pedig már épp hogy csak le nem írom neki. szomorúvá tesz, hogy hiába tudta, hogy én adok neki ajándékot, aranyos, személyes, kézzel készült kis izéket, semmi extrát, drágát, vagy tudom is én, szóval hiába tudta és tapasztalja most már egy ideje, hoyg én adok, ő nem. és azért ez most a kínos szintre jutott szerintem. négy alkalmat ugrott csak úgy, hoyg említést sem tett róla igazán. ez bántó és bunkó dolog szerintem és nem is értem hoyg történhet meg. az önzőség, ami nekem leginkább magyarázza, meg hogy teljesen beleszarik mindenbe, de igazán nem tudom. kevésbé lenne egyébként bántó, ha nem tudnám, hogy az "elődöm" igenis kapott tőle dolgokat. rá mitől tudott odafigyelni? ezek bántanak és zavarnak most már nagyjából három hónapja. próbáltam nem tudomást venni róla, mert úgy könnyebb, de most már túl sok és bántó nekem. ez kerekedett most felül bennem, és ha holnap találkozunk, remélem  meg is akarom tudni az ő verzióját ez ügyben. jobb lenne enélkül nekivágni az új évnek. szóval szomorú vagyok.

1. vannak más jelei is a végtelen önzőségének, ami nekem nagyon fura. én ilyesmivel így még tényleg nem találkoztam. mindig az az érzésem, hoyg egyke, de nem. akkor, hoyg egy öcs, de nem. báty. nem bírom ésszel felérni.

2. az egyik ünnepemre maúgy telefonon utóbb belökte, hogy meghív ebédelni. ez volt 3 hónapja. azóta néha említem, teljesen feleslegesen. szerintem esetleg azt se tudja mit hogyan. a másik ünnepemre meg azt hiszi tényleg meghívott ebédelni, de ez se így igaz az én véleményem szerint, de mindegy.