tényleg

az ágyból pattantam ki a kaputelefonra. mivel evés és ivás ellenére is erősen el akartam ájulni, visszafeküdtünk. és csak feküdtünk, meg beszélgettünk. és bár alig bírtam összeszedni a gondolataimat tegnapi eszmefuttatásom ügyében, és vagy 10 percig nyökörésztem, mire bele bírtam kezdeni, végül csak elmondtam mi bánt. igazság szerint egyáltalán nem tudtam már beleélni magam a témába, de attól még probléma nekem, meg motivált, hogy még ebben az évben tudjam le, szóval végül csak elmondtam. teljesen normálisan adtam elő, ő normálisan meghallgatta, mert ő minden ilyet normálisan hallgat meg. igaziból nem is nagyon tudom miket mondott rá, semmi extrát. ő ilyen és nem is tud róla, soha senki nem szólt neki semmit az én szemszögemből, csak másikból, ami a követelődző oldal, ami nem érdekli. egyet értettünk, hoyg ő ajándékozás ügyben kissé ügyetlen, fogalma nincs minek örülne a másik. azt tudja ő minek örülne és ha az a másiknak szerinte nem jó ajándék, akkor öbb gondolatot nem is veszteget a dologra. az egészből engem annyi ragadott, illetve lepett meg igazán és már ezért az egyetlen mondatért megérte, hogy többször is elmondta, hogy ezen nyilván lehet változtatni. időt kell rá hagyni és ez nyilván változik. mondtam, hogy én már eddig is hagytam időt, mert nem akartam befolyásolni és kíváncsi voltam változik-e, ha látja, hogy tőlem mindig kap vmi meglepetést (ünnepen kívül is), de magától nem történt semmi. kérdeztem, hogy belegondolt-e abba valaha, hogy ha ő örül a meglepetéseknek, akkor esetleg más is örülne neki. nem gondolt még bele. ezt felfogni se vagyok képes, nemhogy megérteni, de ez van. kíváncsian várom, történik-e bármi is. én már a változtatásra való hajlandóságtól is boldog vagyok, de persze az igazi az lenne, ha tényleg történne is vmi változás.

aztán valahogy átterelődött a szó az otthoni dolgaira. iszonyúan felhúzta magát, amit kicsit furcsálltam, de annyira elkeseríti az otthoni helyzet, hoyg nem tudta visszafogni magát. perpillanat a gyereke. persze a gyerek abszolút az otthoni helyzetet tükrözi és az ő hibájukból olyan, amilyen, amit ő is tud, de sajnos elveszti néha a fonalat és nem éppen célravezetően reagálja le az otthon történteket. kívülről könnyű okosnak lenni, tudom. igyekszem nem beleszólni természetesen, mert hát mi közöm hozzá, meg honnan is tudhatnám bármire a választ, de azért vannak gondolataim a témában és néha mondok ezt-azt. alapvetően egyetértünk egyébként. nekem csak a náluk fennálló helyzetben alkalmazott kétségbeesett módszerei nem tetszenek. és azzal sem értek egyet, hogy azt hiszi, ugyanaz a nevelés, amit ők kaptak a szüleiktől, az fixen működik minden gyerekkel. hát nem. ott az élő példa. nem is baj, mert a szülei elveivel nem is értek egyet feltétlenül. sajnos csak elég későn ismertem fel, hogy marhára nem a tanácsaimra van szüksége, csak hogy kidühöngje magát és viszonylag sokára fogtam be a szám. és ahogy hagytam beszélni és nem akartam már se megoldani az életét, se szerepelni, elkezdtem észrevenni, hogy milyen fáradt és rossz kedvű. piros a szeme, kialvatlan, nyűgös és tanácstalan, fogalma nincs hogy rendezze az életét. hol ezt mondja, hol azt, nehéz követnem épp mit gondol és hogy vajon a sok ellentétesnek hangzó álláspontja közül melyik igaz és melyiket szüli a kétségbeesés. és mire ide értünk, már mennie is kellett. pedig olyan jó lett volna még kicsit együtt lenni. pihenni, csödben egymáshoz bújni. szeretem.