tényleg

ma megbántódtam, mert olyan végtelenül önző, hogy az már tűrhetetlen. kaptam egy hajvágásnyi időt, amíg megfőztem az ebédet, és úgy döntöttem, hogy nem érdekel tovább a hiszti. én szeretetben szeretnék lenni, nem önzőségben, meg megbántódásban. és kérdezte utálom-e még, vagy kap enni. nem mondom, h ügyes az ilyen helyzetek kezelésében, én meg már inkább előre lépek egyet a várakozás helyett, mert egyszerűen csak szeretve szeretnék lenni, és szeretni. főleg mostanában, magam sem értem mért ennyire. azt mondta kívnáncsi volt a reakciómra. szuper. én meg az övére lettem volna, ha nem tanultam volna már a saját bőrömön, hogy inkább lépjek egyet előre a történetben. én aztán már nem is voltam megbántva, elmúlt vagy tudom is én, a kedvem mégse lett rózsás, pedig igyekeztem. de mivel folyton kérdezgette utálom-e még, nem tudtam túllépni. jobban szeretlek, mint utállak - mondtam. aztán befejeztünk egy múltkor elkezdett filmet, majd beszélgettünk. arról, amiről eddig kismilliószor: az ő élete, meg a pénz. nekem végig forgott a kés a szívemben és már csak ültem mellette összetörve, hogy jézusom miről beszél, miért nem vagyunk mi együtt és kész. vagy legalább ölelne meg és maradnánk csöndben. vagy csak hagy nézzem a gyönyörű új haját csöndben. nem tudom hogy lehet ennyire jóképű. de nem lehetett ezen morfondíroznom, mert válaszolgatnom kellett a már annyiszor megválaszolt kérdésekre. tudom, hogy nem így megy, de annyira szeretnék fogni egy jó vastagon fogó ceruzát és húzni vele egy határozott vonalat az életünkbe. és a vonal fölött már csak mi lennénk. mást sem szeretnék jobban, komolyan.

(itt jegyezném meg azt is, hoyg az a kényszerképzetem, h van vmi a csókolózással most nála. ezt csak úgy mondom, hogy le legyen jegyezve. egyébként pedig nagyon szeretnék órákig csókolózni vele. most.)