tényleg

estére aztán kurvaideges lettem. órákig ordítoztam a tesómnak a témában telefonon, aztán órákig vezettem. ha nem most lenne frissen húzva a fogam, elmentem volna az edzőterembe futni. én, futni, na mindegy. meg azt is terveztem, hogy akkor legalább iszom, de már azt is hova! itt van hajnal 2 óra.

míg vezettem fel és alá város szerte, hol a zenét ordíttattam, hol én ordítoztam eszement módjára, hol mindkettőt egyszerre. borzalmas volt. szidtam az istent, szidtam őt. szidtam az istent, amiért nincs, és ő mégis szentül hisz benne, szidtam, amiért nincs és így nincs kiben hinnem, szidtam, mert mi van, ha mégis van és ő csinálta mindezt velünk, szidtam, mert mi van, ha van és olyan önző, hogy neki csak az a lényeges, hoyg a fanatistái ne bonthassák fel a színe előtt köttetett szent köteléket, a házasságot (vagy mi). és szidtam őt, amiért ezt csinálta velem, szidtam, amiért belerángatott az egészbe szinte erőnek erejével, amiért hitegetett, amiért kétszer is megakadályozta, hogy én vessek véget ennek az egésznek, szidtam, amiért gyáva, szidtam, amiért ilyen eltökélt és távoli most már, szidtam mindenkit mindenért.

nincsenek kétségeim, hogy nem vagyok normális, de ez van.