tényleg

ocsmány nap volt a mai. undorító eső és szürkeség. bár különösebb érveim nem voltak, mégis meggyőztem magam és elmentem hozzá. igen, lehet gratulálni. úgy fogadott, mintha mi sem történt volna, viszont kicsit idegenek lennénk. aztán elkezdte mondani mit dolgozott aznap, de muszáj volt leállítanom, mert nyilván nem azért mentem oda, hogy erről fecserésszek. hiába voltam előző este nagyon biztos abban mit is akarok mondani neki, ott és akkor nyilván alig jutott eszembe bármi is. engem az se érdekelt volna, ha nagyon rosszul alakul a beszélgetés és megutálom, mert akkor egy lépéssel máris előrébb vagyok, de végül ez nem történt meg. fura volt ugyan vele ilyen távolságtartóan beszélgetni, meg újat se mondott egyikünk se. azt láttam rajta viszont, hogy abszolút végleges a döntése és már nem hozzám tartozik. semennyire se. azzal valamelyest felbosszantott, hogy nem ismeri be, hogy igenis hitegetett, még akkor is, ha nem szándékosan. ez zavar és szeretném, ha felfogná az általa mondottak súlyát. (*majd írom miket, de nem most) ez a mosom kezeim egyik pillanatról a másikra nem igazán jön be.

megtudtam azt is, hogy a karácsonyra kapott kuponfüzetét és a személyre szabott csokispapírját elégette (!). ezen a ponton csak az a kérdésem, hogy a pornómagazint mért nem. persze ott elfelejtettem megkérdezni, de meg fogom, az tuti.

a beszélgetésnek semmi értelme nem volt. az ajtóban állva, induláskor jött az első olyan kérdés, amire láttam, hogy elővenné azt az énjét, akivel én a szakítást szerettem volna rendezni, csak akkor már késő volt. majd beszélünk róla. kíváncsi leszek. a választ arra várom, hoyg ennek az egésznek mi értelme volt? annyit kérdezett vissza, hogy megbántam-e, és igen,  a végkifejlet tekintetében igen, megbántam.