tényleg

ma pl azért szomorkodtam, hogy hogy szeretem és minden köddé vált.
és rémképeim vannak, ha beugrik a legutolsó kép, mikor edzés után találkoztunk a nőjével. mikor fog már ez elhalványulni bennem?
mondtam ma neki, hogy neheztelek rá a hitegetései miatt és hoyg nem szeretnék többet délután edzeni, hogy találkozzak a nőjével, mert ne haragudjon meg, de egyszerűen kivagyok tőle (nem tudom hogy mondtam, meg nyilván nem is kellett volna ragoznom, de sajnos olyan irreális gyűlölet van bennem iránta, hogy kibuggyant belőlem. azt csodálom, hogy nem kérdeztem meg, hogy hoyg bír olyannal lenni, akinek rajzolva van a szemöldöke és csillámport használ napi sminkként. ja és 30 éve tupírozva hordja a haját). mondta, hogy jó, akkor reggel járunk. tudom, hogy ez nem lesz így majd a munkája miatt, de aranyos, hogy megígérte. azt is mondtam, hogy nem nagyon tudok mit kezdeni a jelenlegi helyzettel, ezzel a borzasztó távolságtartással, hogy nem ugyanúgy beszélünk, hogy alig vagyunk együtt és akkor se tudjuk  mi legyen, hogy nincs ölelgetés, szeretgetés, babusgatás és persze szex sem. nagyon szomorú vagyok. annyira, hogy mikor indultunk (tőlem mindenki a saját dolgára) muszáj volt megölelnem és megkérdezni, hogy ezt sem, ennyit sem lehet? nem mondott semmit, csak bólogatott, hogy de, meg persze megölelgettük egymást. nagyon rossz ez így. nem tudom mi lesz. vagyis de. semmi. el fogunk távolodni, aztán idővel majd újra normalizálódik m inden. de addig mi lesz velem?