tényleg

úgy fáj a fejem, hogy nézni se bírok, de csak nem tudok úgy elmenni aludni, hogy nem jegyzem fel mit érzek ma. csak azért, mert ismerem magam, hogy simán az ellenkezője lesz holnap és akkor mindig úgy bánom, hogy nem írtam.

reggel esett le talán először, hogy tényleg nincs. hogy hiába ő az első gondolatom, nincs már miért rá gondolnom. nem jön, nem találkozunk, nem megyünk együtt edzésre, meg sehova se. de rossz volt ezzel szembesülni. bár este úgy terveztem, hogy délelőtt megnézem azt a filmet, amit rég tervezek és ő nem volt hajlandó eljönni rá velem, mindig csak ígérgette, de végül nem mentem mégse. nagyon későn keltem, így a következő programmal, az edzéssel akartam folytatni a napot. ő már rég végzett ugye, úgyhogy nyugodtan elmehettem letornázni az utolsó alkalmam a bérletről. előtte vezettem kicsit terápiásan. felé is jártam, mert arra vezet az egyetlen út. láttam fél szemmel a kocsiját, de nem mertem arra nézni se oda, se vissza. útközben meg kellett oldanom a kocsi olajgondját és bár elvileg milliószor vettem már bele olajat, most volt vmi gondom és nagyon rossz volt, hogy nem hívhatom fel. felhívtam hát mást, de az mégsem ugyanaz. ezek után elmentem abba a temetőbe, ahol vele jártam legutóbb és akartunk újra menni tavasszal. ma tavasz volt, úgyhogy elmentem egyedül. innen mentem edzésre, ahol közölték, hogy még sincs már lejárandó alkalom a bérletemen, amit egyáltalán nem értek, de ez van, elhajtottak. így nem maradt más, mint a fogorvos ugye. útközben hirtelen felindulásból majdnem felhívtam. nem csak úgy, hanem egy konkrét ügy miatt, de végül lebeszéltem magam róla. nem ment könnyen. most este viszont ott tartok, hogy én holnap felhívom, nem érdekel. mostanra jutottam oda, hoyg én tulajdonképpen nem is értem mi történt. kidobott egyáltalán, vagy csak én képzeltem be, mint múltkor. nem mondom, hoyg tudok tisztán gondolkodni, mert egyértelműen nem tudok, de komolyan úgy érzem, hogy csak kitaláltam az egészet. nagyon nem jó ezzel a tudattal. arra kényszerít, hogy holnap beszélni akarjak vele és konkrétan rákérdezzek, hogy most mi is történt valójában.

aztán van egy másik verzió a fejemben, amiben tudom, hogy mi történt tény szerűen, de nem tudom elfogadni érvényes állapotként, mert most esik le, hogy nem tettem meg azt a minimumot sem, amit ilyen esetben talán meg kell. és nem csak a filmekben, hanem az életben is. most úgy rémlik, hogy bár vagdalkoztam kicsit mindenfélével, de igaziból ráhagytam az egészet, ami lehet, hoyg akkor úgy tűnt, hogy marha megértő és elfogadó vagyok, de most meg inkább hülyének látom magam tőle. hát mért nem szegeztem neki konkrét kérdéseket? mért nem válaszoltattam mindenre, ami kínos és húsba vágó? mért nem kényszerítettem ki az igazságok igazságát? tiszta hülye vagyok. ez nem maradhat így. mért nem próbáltam meggyőzni, rábeszélni, mittudomén, bármi, hisz vesztenivalóm nem volt. furcsállom az egészet. talán a fura viselkedése miatt nem tértem annyira magamhoz, hogy észnél legyek és reagáljak, nem tudom. és most emiatt ez a kényszerképzetem perpillanat, hogy ezzel még csinálnom kell vmit. nagyon kíváncsi leszek holnap erről mit gondolok majd.

igaziból persze azt gondoltam, hogy ezen a héten tuti nem hív, a jövő héten viszont igen. és addigra majd mindent újra gondol és meggyőzi magát és mer lépni. vagyis ezt lehet, hoyg nem gondoltam, hanem ezt szeretném. vajon kiderül erről vmi közelebbi valaha, vagy ezt a lehetőséget elpackázom holnap vmi elmés akcióval? esetleg nem, viszont nem is hív majd, nem tudom. ha nem az én életem lenne, izgulva várnám a folytatást. így viszont rá vagyok görcsölve és csak egyet akarok: őt.

extrém fura kategória, hogy még mindig szentül hiszem, hogy együtt leszünk. van erre orvos? gyógyszer? bármi?