tényleg

miről is szólt a blogom régen, úgy egy éve? hogy hív-e, vagy sem. hosszú hetekig ez volt a téma. úgy látom most az következik, hogy mikor és hogy bántódtam meg, hogy töltöttem szomorúan a napom és utána ő hogy állítja, hogy nem akart megbántani, hisz szeret, de ezt eleve tudnom kéne. ma is pont e szerint a minta szerint zajlott a nap. kora reggel megsértődtem, mert 3 perc együttlét után én már megint faszkodtam vmi hülyeségen, ő meg beszólt, hogy ne csináljam a feszültséget. vagy vmi hasonlót. leginkább a hangsúlyon, az arc rángáson és azon sértődtem meg, hogy kezdem azt érezni, hogy figyelnem kell mit mondok, mit nem, min fog befeszülni és min nem. tisztában vagyok vele, hogy iszonyú türelmes és tudom azt is, mire ugrik és azt is, hogy olyan, mintha direkt csinálnám, pedig nem, hanem csak jön zsigerből és bár én is utálom magamban, egyelőre nem tudtam változtatni rajta, mármint folyamatban van, de néha későn kapcsolok. persze ott és akkor elfogult voltam (és 4 órát aludtam és kurvafáradt voltam, meg alapból is ingerlékeny) és nagyon megbántódtam, de annyira, hogy bár pár percig magamban bírtam tartani, mégis kibuggyant belőlem (pedig tudtam, hogy én fogom megbánni és talán később meg is szegem), hogy jó, akkor soha többet nem fogom se viccből, se sehogy megkérni, hogy költözzön hozzám. a cirkusz nem is ebből indult ki, mármint hoyg én megkértem volna újra, h költözzön hozzám, így nem is értem miért hoztam ezt fel. mindegy, így esett. na és akkor innentől marhaszar kedvem volt egész végig edzésen és utána is. a napot külön töltöttük (amúgy is így lett volna, nem emiatt), mégse lett jobb a kedvem, este hazavittem és még akkor is tök kiábrándult voltam. és akkor próbálkozott jobb kedvre deríteni, aztán letolt, amiért ingerülten és csúnyán válaszolgatok neki, utána sokáig bizonygatta, hoyg nem akart megbántani és nem is érti hogy gondolom, hogy ezt szándékosan tette. és tényleg ne haragudjak már. aztán már ki akart szállni, én meg még mindig szomorú voltam. és akkor még maradt két mondat erejéig és egyszer csak vége lett. feloldódott bennem. nem mondott semmi extrát, csak ez ilyen, hoyg egyszer csak kipukkan bennem és eltűnik. ez persze kívülről nem látszott, mert a szomorúságom folytatódott, csak már más miatt. amiatt, hogy nem hozzám jöttünk haza, hanem ő kiszáll és felmegy a degenerált családjához és én hiába szeretem, meg szeretem, jöhetek haza egyedül és egyszerűen nincs mit tenni. és akkor emiatt még mindig szomorú vagyok és gyűjtöm az erőt, hogy véget vessek a szenvedéseimnek, de már attól sírnom kell, ha rá gondolok, hogy az azzal jár, hogy nem találkozunk. egy ideig legalábbis, amíg talpra nem állok és be nem pasizok. hogy tölthetem ezzel a szerencsétlenkedéssel az életemet, hogy? tudom, hogy minden rajtam áll, de nagyon nem vagyok jóban magammal, így sokat ne várjak.