tényleg

szeretném, ha köze lenne hozzá az időjárásnak, szeretném, ha csak futó rossz kedv lenne, de ahogy ma is érzem magam, az nem ezt sugallja. egyszerűen semmihez sincs kedvem. és ahogy már múltkor is, terhes ez nekem. idegesít, azt akarom, hogy múljon el, de mivel eddig az ilyen esetekre a kivárás volt a taktikám, tehát kivártam türelmesen, míg magától elmúlik, nem tudom van-e rá más módszer. erőszakkal vmi motiválóra kell gondolni? vagy mi? mintha ilyesmit is csináltam volna régebben. nem emlékszem pontosan. volt egy időszak, mikor minden reggel a kardomba akartam dőlni, egyszerűen nem bírtam felkelni és asszem akkor úgy ment, hogy erőltettem vmi motiválót, hogy fel bírjak kelni. rá kell vennem vhogy erre most is. a mai reggel példásan mutatja milyen szarul vagyok, ha magamra maradok. ma nem  jött edzésre, mert dolga volt. előre tudtam, h egyedül fel se kelek a szokott időben, nemhogy elmenjek tornázni. 9-re el akartam ugyan menni, de egyszerűen nem bírtam. csak feküdtem és néztem a plafont. és a legszebb, hogy magamtól a terem közelébe se mennék. ami miatt valószínű mégis elmegyek, hogy meglepődjön, h nem lógom el az első adandó alkalommal. tudom, tudom. de úgy is lehet nézni, hogy legalább vmiért elmegyek és így teszek magamért. és akkor ugye hiányzik, meg csak rá gondolok és kb nézem a telefont mikor hív, közben meg nem akarom, hogy hívjon, mert nem akarom benyögni, hogy még el se mentem tornázni, találkozni meg még inkább nem akarok, mert érzem, hogy egy barom vagyok. és ez nem az, hogy nem akarom előtte a rossz oldalam mutatni, jobb, ha elbújok, míg jobb lesz, mert ismeri minden ocsmány dolgom, nincs már különösebben mit mutatnom. hanem nem esik jól fasznak lennem. ha tudnám, h mellette jobb kedvem lesz, oké, ami működik is, ha csak vmi kellemetlenség ér és idegbeteg vagyok, akkor za remekül elmúlik mellette. de ez a fos kedv, ez nem, csak rosszabb lesz, mert szinte szánt szándékkal megbántatom magam. olyanokat kérdezek, amikre pl csak köntörfalazva lehet válaszolni, de én addig feszülök neki erőszakosan, míg "végre" olyat mond, ami közelebb áll a valósághoz, viszont baromira megbántódom rajta. mifaszért csinálom ezt? és  mikor igyekszem nem csinálni, akkor meg feszít belülről, nem nyugszom, a végeredmény meg, hogy idegbetegen viselkedem megint csak. a helyzet persze akkor se jobb, ha nem találkozunk, ugyanolyan idegbeteg vagyok, csak legalább azzal nem rontok tovább a dolgok állásán, hogy még vele is összeveszek. tudom persze mi a bajom, a kompletten szar életem nélküle, család nélkül, értelem nélkül. de azért lehetne egy kicsivel viselhetőbb is ez, nem? nincs erőm a megoldáshoz. jelenleg semmihez sincs erőm nélküle. még felkelni se, no comment.