tényleg

én akkora idióta vagyok, hogy páromat ritkítom. vagy nem tudom. attól függ, honnan nézem a dolgokat. ha közelről, akkor én vagyok az idióta. borzasztó a kedvem és nem tudok uralkodni magamon és másokon vezetem le a feszültségem. vagyis rajta, mivel senki mással nem találkozom nap számra. oké, hogy szerintem ő miatta vagyok ideges, de igaziból hol róhatom fel, hogy nincs velem? sehol. ma csak este találkoztunk és minden előzmény nélkül azzal indítottam, hogy ultraparasztul viselkedtem. mintha nem is én lennék, komolyan. nem tudom befolyásolni, amit beszélek. és akkor felrovom, h mért a kollégájával ment kajálni helyettem (mondjuk miért? tényleg nem tudom), meg mi az, hogy 5-kor találkozunk és neki 7-re haza kell mennie. és akkor ezen a vonalon még hisztériáztam egy sort azon, hogy nagyon érdekes, hogy van, hogy 8-ra vagy még később is elég mennie, akkor most meg mi ez a  7. és egyszerűen azért, mert annyira egyszerű, bemondja, hogy igen, mert ma otthon van a nő, így jó lenne előbb hazaérni. máskor meg 8 körül ér haza ő is. ezen persze tiszta idegbeteg lettem. nem tudtam, hoyg ez így van. kurvajó. úgy beidegesedtem, hogy közöltem, akkor inkább azonnal hazaviszem. és el is indultam feléjük feldúltan, h kiteszem, aztán hello. aztán utolsó pillanatban valamelyest  lenyugodtam és megkérdeztem baj-e, ha nem pont 7-re ér haza, mert ha nem , akkor menjünk el a nagymamámhoz messzire, vinnem kellet neki ruhát a szanatóriumba. és akkor elmentünk, bár az elején még eléggé dolgoztam rajta, h összevesszen velem és haza kelljen vinnem. úgy, hogy közben nyilván nem ezt akartam. pest határáig nem is beszéltünk. én már akartam mondani neki, hogy beszélhet hozzám, ha van kedve, de addig morfondíroztam ezen az egy mondaton, hogy nem szóltam végül semmi, bekapcsoltam inkább a rádiót. és akkor ő ilyenkor mindig dobolgat, ami általában idegesít, mert olyan ritmust dobol, mait én nem is hallok és így kicsit szokott zavarni. most az átlagosnál is hangosabb volt, mert a tic-tac-os dobozt verte. és egy ideig zavart, de egyszer csak meghallottam azt a ritmust, amit ő dobolt és ahogy hallgattam kezdtem furán érezni magam. én se értem, de jobb kedvem kezdett lenni és el is mosolyodtam. nem bírtam visszatartani, pedig sajnos megpróbáltam. és bár nem hinném, hogy ezt észrevette, de nem sokkal később megkérdezte, hogy kidühöngtem-e magam. és én, mint egy elmebeteg, a legőszintébb (de tényleg) mosolyommal közöltem, hoyg igen, most már jó minden. és akkor közöltem még, hogy alapvetően lenne kedvem elnézést kérni a viselkedésemért, mert időközben rájöttem, h ő nem tudja nekem mi a bajom és látszólag minden ok nélkül vagyok extrém paraszt. de még sincs túl sok értelme, mert sajnos ne legyenek illúziói, ez az állapot újra, meg újra vissza fog térni, érzem. (sajnos tényleg) időszakos, h normális vagyok pár percre, de az agyam már teljesen elhomályosította az alap nyomorom. mondta, majd szól, ha már zavarja, mire közöltem, h igyekszem azt nem megvárni. kérdezi mi lesz, nem találkozom vele? igen.aztán erről többet szerencsére nem beszéltünk, nem is akartam. fergeteges hangulat ugyan nem lett, de idővel tudtunk beszélgetni másról is. persze az ő újabb problémájáról. vagyis nem is probléma, inkább fejlemény az üzleti életében. kajáltunk a mekiben és végül 8-ra értünk haza. örülök, h nem tettem ki, hanem elmentünk a mamához és sajnálom szegényt, amiért így viselkedem vele. komolyan könyörgöm, hoyg múljon már ez el, mert nem bírom. szeretnék normális lenni, legalább valamennyire. őt meg továbbra is sze re tem. faszkivan.