mellékesen vizsgálgatom is magam, hogy hogy érezhetek ennyire semmit, hisz a szakítás előtt közvetlenül még el se tudtam képzelni nélküle semmit, még levegőt venni se, most meg, hát, na. és oda jutottam, hogy mégis az utolsóként hallott gyerekes történet tette be a kaput. de ennyire? és igen. mert hirtelen az az érzés kerített hatalmába, h innentől kezdve tényleg minden elveszett és ez már az a kategória, amit az én kínlódásra teremtett lelkem sem bír tovább. azt hiszem ez az igazság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése