tényleg

tegnap felhívta a kisfia, hogy segítsen neki matekból. és ő, aki anno a gimnáziumban annyira nem foglalkozott semmivel, hogy minden tanárnak csak annyit mondott, a kettest írja be év végén és őt tovább semmi nem érdekli, na szóval ő, ő igaziból mindent tud, így a matekot is. olyanokat mondott, hogy csak pilláztam és nem azért, mert én annyira hülye vagyok, hanem csak simán meglepődtem, hoyg ezt is tudja. egyrészt büszke voltam rá, másrészt iszonyúan sajnáltam magam, amiért nem ő lesz a gyerekeim apja és nem ő fogja tanítani őket se matekból, se történelemből, se irodalomból, se semmiből. kis híja volt, hogy sírjak is emiatt egy sort, de aztán száraz szemmel kihordtam inkább a traumát. és egyelőre az is szórakoztat, hogy dicsérteti magát minden "hőstette" miatt (mint pl ez a matekos performansz most). aranyosnak találom és örömmel biztosítom róla, hogy tényleg egy szuperhős. (nem, ezt még sose mondtam neki, csak minidg épp az adott témában fejezem ki elismerésem). tegnap még azt is elmondtam neki, hogy mennyire értékelném, ha a mi gyerekeinket tanítaná. háhá.