tényleg

hogy mitől baszódott el úgy a kedvem, ahogy. a kiindulási alap is már elég szomorkás volt, mert ugye nagyon szeretnék vele lenni, és ebben a reményvesztett állapotban ez még sokkal nehezebb, mint ameddig hülyítettem magam. de azért ez az állapot nem feltétlen nyomja rá a bélyegét az együtt töltött időre, max néha elszomorodom, mikor szeretném megpuszilgatni és nem lehet. tehát ez volt az alap hangulat. aztán korán keltem, mentem érte, aztán a munkájába és egész nap dolgozott és valahogy furán alig beszélt, bármilyen témát hoztam fel, hallgatagnak tűnt. ezzel különösebben nem foglalkoztam, mert velem is szokott ilyen lenni, meg nagy ritkán vele is, fogalmam nincs az okáról, és ezt ma nem is akartam firtatni. ez csak kicsit furává tette a napot, de még ez sem osztott, vagy szorzott. aztán volt az, hogy hiába végeztünk késő délután, kiderült, h ő nem akar enni, mert nyilván otthon főzött vmit a nő. ez már kicsit zavart, és nem tetszett, mert azért hagy ne alkalmazkodjak már én még ehhez is és aztán volt is erről egy kis párbeszéd, h ő nem eszik, de nekem vesz (?), én meg mondom köszi úgy nem kérek, jó akkor ő is eszik, de hol, mit, stb és akkor itt el is ment az étvágyam és az inkább hagyjuk állapotba kerültem. de még ez is csak épphogy zavart. na és akkor jött, hogy kitört, vagy nem tudom mit csinált a kocsiban a vezetőülés. ő vezetett, ami mindegy, mert nyilván nem miatta tört ki, de lehet, h jobban vettem volna, ha alattam történik. és akkor olyan ideges és szomorú lettem, hogy majdnem szétvertem a kocsit, mert nem igaz már, hogy most költöttem rá majd kétszázezer forintot és előáll egy újabb szarral! nekem erre nincs pénzem. és nem is akarok már rá egyszerűen költeni. a múltkori összeroppanását, amikor konkrétan megdöglött alattam sokkal könnyebben vettem, hiába került extrém sok pénzbe, kifizettem és azonnal meg is feledkeztem róla, mert ilyenen alapvetően kár morfondírozni, meg kell oldani és kész. de ez a mostani üléses dolog kiakaszt nagyon, és azt se tudom mi lesz vele és az mennyibe fog kerülni és egyszerűen pánik rohamot kapok, ha csak rágondolok. és bár első körben felajánlotta, h fizet majd bele, igaziból nem hiszem, hogy ez meg is fog történni, meg nem is tudom, h attól, h alatta történt kell-e egyáltalán fizetnie bele, vagy ilyenkor mi van. nagyon rossz kedvem lett az egésztől, plusz kikészültem még azon is, hogy nem igaz már, hogy miért kell nekem az újabb és újabb csapásokat egyedül viselni. elegem van, nem akarom tovább ezeket egyedül csinálni, meg semmit se. bőven álltam már helyt a legfurább szituációkban is, bizonyítva magamnak, hogy bármit megoldok, mindenre képes vagyok, de köszönöm szépen ennyi elég is ebből. nekem soha nem segített érdemben senki, soha nem számíthattam érdemben senkire (ez így nem igaz, de mégis), csak magamra. nagyon szeretném, ha ez megváltozna most már és végre együtt vehetném ki vkivel (vele, of course) az élet jó és rossz dolgaiból is a részem. annyira elkeseredtem ott a kocsiban ülve, hogy titkon a könnyem is kicsordult és alig bírtam visszatartani, hogy ne kezdjen el patakokban ömleni. annyira sajnáltam magam, hogy ott ül mellettem ő, akivel mindennél jobban szeretnék lenni, karnyújtásnyira és mégis egyszerűen elérhetetlenül. borzasztó. elviselhetetlen. persze ő meg csak viccel mindennel, és sajnos még a monológom végére beszúrja, hogy 'és most jön az a rész, hogy mért nem válok el a ribanctól, ugye?'  ezt csak úgy kérdezi sajnos, semmi jelentősége nincs. és akkor én mindig kérdezem, hogy mennyit is kell még várnom erre, mikor válik el? szintén csak úgy bele a világba, nulla jelentőséggel, hogy bassza meg az ég. most sikerült hozzátennem azt is, válaszolva a saját kérdésemre, hogy nyilván soha, amennyi esze van. ilyenkor nem válaszol semmit és ugorjuk is a témát. és ezek után nem bírtam kijönni ebből a hangulatból és úgy szerettem volna csak sírni, meg sírni. de nem lehetett. alapvetően kifelé bámultam az ablakon, rágtam a szám szélét, vagy vakarásztam a körmeim, néha meg üvöltetettem a rádiót, hogy ne kelljen már annyira sírnom. de kellett. többször kérte, hogy nézzek rá, és akkor mosolygott ezerrel, hogy legyen jobb kedvem = még jobban kellett sírnom, hogy ilyen aranyos. á, borzasztó volt. és akkor felvettük a kisfiát és nekem elfogadható arcot kellett vágni hirtelen, remélem ment vmennyire. hazamentünk hozzájuk, kiszálltak, elsétáltak, én meg végre szabadjára engedhettem az óceánnyi könnyem. és azóta is sírok kb. nem tudom mi legyen, nem tudom mi lenne jó nekem. ne találkozzunk? az? tudom, hogy akkor meg azért sírnék, hogy mennyire hiányzik, de talán idővel tovább lépnék. így nem megy. de most egy ideig még muszáj együtt lennünk, mivel én fuvarozom, míg rossz a kocsija, utána biztos lazul az egész magától is, mert sokat fog dolgozni. esküszöm hinnék bármilyen csodában, ha lenne értelme. és bár a remény alapvetően meghalt bennem, mégis van bennem egy olyan érzés, hogy együtt leszünk, mert együtt kell lennünk. nem egyszerű tudathasadásosnak lenni, ha ez kérdés lenne.