délben akartam megfőzni a kapros csirkét, de nem jutottam haza sehogy se csak éjjel fél 11-kor. és akkor meg egyszerűen muszáj volt megcsinálni, mert féltem hogy holnapra megromlik a hús. aztán meg annyira finom lett, hogy bár csak meg akartam kóstolni milyen, megettem majdnem az egészet. két adagnyi volt... míg tömtem a serpenyőből mokkáskanállal (!)(azt hittem úgy meg tudok állni időben, de nem) arra gondoltam, hogy nem szabad, mert mit eszünk holnap, meg milyen ciki vagyok már, de nem bírtam abba hagyni. még arra a gondolatra se, ami általában győz, hogy szarul fogok aludni és rosszat fogok álmodni. durva volt. és túl finom. egy picit meghagytam végül reggelire és majd készítek új ebédet. ezért nem szabad nekem este főzni.

annyira aranyos. és olyan kellemes délutánt töltöttünk együtt, de komolyan. és kaptam (vetettem vele, haha) tőle kívánságport, úgyhogy fogok kívánni és őszintén remélem, hogy teljesülni fog. mondjuk nem adják ingyen, mert a négy égtáj felé kell fújkálni a zöld csillámport, meg fél lábon ugrálni és elkapni 3 csillagot (?), szóval elég bonyolult, de cserébe legalább hátha működik :)

mellesleg tök finomat főztem ma és végre kiléptünk a lazac - rizs bűvköréből. eddig mindig azt csináltam, ha nálam ettünk, mert azt tűnt képesnek megenni. de ennek vége és nem tudom mi történt, de egyrészt kétféle kaját főztem (egyikből sem volt elég két adagra), másrészt az egyik olyan volt, amit még soha, csak egyszerűen azt éreztem, hogy mustáros húst kell ennem. és így is lett és nagyon finom volt. hát de most komolyan, hova fejlődhetek még? és nagyon örültem, mert tényleg ízlett neki is és mindent megevett és még annál is többet és és és

de ami az igazán wtf, az az, ami az e-mail fiókjaimmal és a honlapommal történt. nem tudom pontosan mi, de hogy egy csomó levelet nem kaptam meg, az tuti és egyáltalán nem értem az okokat. bele se merek gondolni ez mióta mehet így és hogy mennyi mindentől estem el. jaj meg kurvaélet. amit lehetett, azt most még mentettem, mint szituációt, de hát azért köszi.

ma is a szokásos. fent - lent. jókedvűen - szarkedvűen. erősen - erőtlenül. örülve - boldogtalanul. bizakodva - rémeket látva. horror, komolyan mondom. és semmi különösebb nem történt mindehhez. na jó nekem mondjuk bőven elég így is, de semmi igazán olyan, mi ezt tényleg indokolná.

és itt említem meg azt is újra (vagy először, nem tudom, hoyg írtam-e már róla, vagy csak a szám jártattam a témában), hogy azt a nagyon sok pénzt is vissza kéne kérnem, amivel az exő tartozik nekem és eléggé elfelejtette megadni. soha nincs bátorságom. kerülöm a konfliktust. nonszensznek érzem az egészet. én, bazdmeg, akinek tartoznak. akinek a bizalmával és jóindulatával maximálisan visszaéltek.

és szívózik velem egy kis haverom. nagyon köszönöm, komolyan. remélem, hogy mikor találkozunk, el fogom kérni a pénzt, amivel tartozik, ha már sikerül neki itt össze-vissza alkudoznia velem a semmin. kié legyen az utolsó szó jellegű szarakodást érzek, amit semennyire se értek. még egyszer kösz.

vajon mennyire lennék boldog a célom elérése után? vajon beigazolódnának-e a sejtéseim? a titkolt aggályaim? és miért tartom a fejem folyamatosan, erőnek erejével a víz alá nyomva?

 azt hiszem annyi csak nekem a bajom, hogy nem járok emberek közé. talán. talán nem. mindenestre nehéz így. ragaszkodni meg könnyű.

annyira gyorsan változik bennem megint minden, hogy követni se tudom. szívesen leírnám, csak úgy magamnak, hogy visszaolvasva elborzadjak, de annyira gyors, hogy leírni se tudom. és az is milyen érdekes, hogy a semmitől érzem hol ezt, hol azt. megint hazugsággal gyanúsítom magam egyébként. meg aztán azonnal hiszek másoknak, teljesen igaz, amit mondanak és nem is értem magam. nekem tényleg nincs semennyi normális eszem. másnak miért van? mindig csak reménykedni tudok, hogy vannak még hozzám hasonlók. nem mintha attól nekem jobb lenne, de azért kicsit nyugtatna a tudat.

miután megettem a félkemény zúzát a péppé főtt további cuccal, nem vagyok túl jól. ez a főétel volt. mivel a zúza a kedvencem, levest is abból főztem, de szerintem mindjárt kiöntöm, mert egy moslék, ami sose fog már megpuhulni. sírok.

úgy elszálltam a nagy főzőtudományomtól, hogy ma hibát hibára halmozok és csak reménykedni tudok, hogy lesz egyáltalán végeredmény és ha állagra nem is, de ízre ehető lesz. hogy gondoltam a zúzát egy időben feltenni főni minden mással együtt?!

én őszintén szégyenlem, de néha szoktam rosszat kívánni másnak. egy valakinek. vagyis nem neki rosszat, hanem magamnak jót. nem tudom hogy csinálom, de nem tudatos, mert mikor feleszmélek, hoyg épp egy ilyen óhaj suhan át rajtam, azonnal leállítom és elhessegetem. rettegek rosszat kívánni másnak még tudat alatt és átvitt értelemben is. de mit csináljak, ha nekem meg pont ezek a gondolatok hozhatnának jót. hatnának, mert ennyire nem vagyok biztos semmiben.

még ma is leírhatatlan szomorúság van rajtam. nem jó. állandóan sírnom kell és sajog a szívem. e mellé nagyon feszült voltam, amiért meg is kaptam a magamét, amitől azonnal lehiggadtam és csak szeretgettük inkább egymást, meg aludtunk. a szomorúság viszont maradt. legbelül érzem mi bánt, de kell lenni vmi másnak is, mert csak úgy emiatt nem lennék ennyire elanyátlanodva.

tegnap estére nagyon rossz, elkeseredett és magányos hangulatom lett. egy vágyott napon voltam túl vele, mégsem voltam se boldog, se jó kedvű, se elégedett. csak szomorú és üres, de nagyon. egyrészt kicsit romantikusabb történésekre számítottam. nem nagy dolgokra, csak és kizárólag apróságokra. ezek hiánya eléggé elkeserített. annyira azonban mégse, hogy ne tudjak még szomorúbb lenni amiatt, hogy a nap végén hazamegy és nem nálam marad. ráadásul oda megy haza, ahol megint egy fokkal jobb a helyzet (egy ágy) és én megint nem értem mit keresek a képben. eléggé sajnálom magam.

szombaton nagyon jó napunk volt. ijesztő, nem ijesztő, de teljesen olyan volt, mintha együtt lennénk és egy sima szombati napunk lett volna. nem tudom hogy van ez, mert már rákérdezni se merek ilyenekre, de most már nem az első szombatot tudja egész estig rám szánni. semmi extra nem történt egyébként, csak nagyon sokat nevettünk, viccelődtünk és szeretgettük egymást. érdekes, de már szinte egyáltalán nem viselkedek másképp, mint egyébként. ezt most nem tudom kifejteni, de némiképp másképp, valahogy korlátozottabban viselkedtem eleinte, ami persze egyre oldódott és talán most vagyok ott 90%-ban, hogy akkor is így viselkednék, ha együtt lennénk.

egyszerűen nem tudok visszaemlékezni hogy történt olyasmi, hogy azt  mondta csak akkor vesz el, ha járok jegyesoktatásra és hogy reméli nem akarok innen elköltözni, mert ő itt nagyon szeret lenni és igenis elférnek itt a gyerekek, max ki kell költözni aludni a nappaliba. mondom, nem tudom ezek a beszélgetések hogy kezdődtek és arra sem emlékszem hogy végződtek, minden esetre hajnal 2 körül méregettem a nappaliban, hogy tényleg elfér-e ott az ágy. érzelmeim az ügyet illetően nincsenek, mert az agyam nem is engedi, hoyg akár felfogjam, akár értelmezzem a hallottakat. egyszerűen kizárom, mert nyilván csak képzelem az egészet. egyébként fehérarany gyűrűt szeretnék (ja, nemrég meg azt kérdezte, ha adna nekem egy gyűrűt, azt hordanám-e. a kérdést se értettem. és azóta se. inkább hagyjuk is.)

ma is feljött kb egy órára, nagyon örültem, mert úgy volt, hogy ma nem tudunk találkozni. a kérdés nem volt komoly és persze fogalmam nincs hogy került szóba, de megint megkérdezte, hogy amúgy hozzámennék-e. és még csak nem is válaszoltam rá értelmesen, hanem visszakérdeztem, hogy szerinte? haha. a válasz az volt, h nem tudja, mert attól, h szeretem, nem biztos, h hozzá is mennék. ebben maradtunk.

az este legjobb és legfurább része az volt, mikor nagyon közelről néztünk egymás szemébe (én nem szeretek így konkrétan belenézni mások szemébe, nem akarom tudni mit láthatok bennük) és azt kérdeztem magamban, hogy lesz-e a férjem. érdekes, de szentül hiszem, hogy ő is ugyanezt kérdezte magában, mármint, h leszek-e a felesége. nem szóltunk egyébként semmit, mégis olyan volt, mintha beszéltünk volna egymással. soha nem volt még ilyenben részem. ezt is, mint a többi nonszensz dolgot, csak úgy megjegyzem, hátha egyszer lesz jelentősége. bárcsak.

az mi, hogy a supertv2 helyett most egy olyan adó van, hogy family filmbox?

mostanra lehiggadtam, de azért leírom mi volt. sajnos biztos azért higgadtam le, mert vállalhatatlan dolgokat mondtam annak a két undorító baromnak, akik a boltban engem, aki mindkettejük előtt álltam a sorban, félrelökve igyekztek az épp frissen nyitó kasszához. a kurvaanyátokat, főleg annak, amelyik konkrétan félrelökött és a parizerem a kezemből kiesve becsúszott egy csokis polc alá. komolyan kérdezem, hogy ez milyen viselkedés és hogy hogy lehet így viselkedni? mégegyszerakurvaanyátokat. most azt meg se említem, hogy szerintem az új kasszához úgy vonul át a normális tömeg, hogy az kerül ott is előrébbb, aki amúgy is előrébb volt, nem pedig az utolsó előre fut játék mintájára. ezen  mit nem lehet érteni? ezen mi a fura? miért nem gondolják azt mások is, hogy így oké. én soha nem rohanok senki elé, bazdmeg. szóval itt most nem is erről beszélek, bár ez is nagyon felbosszantott. hanem arról, hogy két ősz hajú, meglett ember miért fut úgy, hogy engem konkrétan félrelöknek, nem túlzok. az egyik 5 kiflivel, a ásik 4 sörrel sietett ennyire. nálam 3 db termék volt, szóval még csak az se, hogy basszam meg a tele kocsimat, elém rohannak. a kezemből a parizert kiverő idióta ráadásul képes volt azt állítani, hogy én kapálóztam (?!) és úgy ejtettem el a parizert. erre nem is mondok semmit.