tényleg már mire gondoljak. reggel számon kérő telefon ébresztett, pedig nem engem kellett volna számon kérni; aztán futottam vérvételre, ahol is újfent elegem lett a recepciós lányok fura modorából; utána rosszul voltam és ennem kellett csikenmeknágeccet, amitől átmenetileg még rosszabbul lettem mennyiségi és hirtelen megugró vércukorszint alapon; aztán nem kaptam meg egy csomó pénzt, pedig egy forintom sincs; majd közvetlen ezután lezuhantam egy fél lépcsősoron csupasz sípcsonttal sok ember előtt. nem merek a lábamra nézni, de legalább már fertőtlenítettem és felpolcoltam. ha nem mozdulok eshet még bajom?

ja és meg is jött, ami most marhára idegesít és a hasam is furán kutyorog. elég.

egyébként egész elképesztő, amit csinálok. most csak az előbb negyedik vonalként emlegetett ügyről beszélek. semennyi normális gondolatom nincs vele kapcsolatban. nem mintha át tudnám gondolni valóban így van-e de, azt hiszem még soha nem voltam így megzavarodva. biztos vagyok benne, hogy a többi rossz dolog is közrejátszik, hogy bekattantam, meg az, hogy 5 napja nem találkoztunk és semmi garancia arra, hogy holnap fogunk. én ilyen sokat nem tudok és nem is akarok várni. ez már annyira rossz, hogy inkább ne lenne. ma már azt gondoltam, hogy ezt fogom neki mondani, mikor találkozunk és leültetem, hogy beszéljünk, mert ez így nem. aztán közvetlen ezután meg arra gondoltam, hogy mégiscsak nagy szomorúság, hogy annak idején elszalasztottam őt és már nincs visszaút, mert én vele szeretnék élni és 3 gyereket: 2 fiút, 1 lányt. soha ezelőtt nem akartam fiút, soha, akárhogy is próbáltam akarni. erre most akarok. akarnék, ha erre lenne bármi mód, de nincs. azt amit írok azért nem lehet érteni, mert nincs értelme. mert nekem nincs már normális eszem értelmeset írni. remélem ez elmúlik hamar, mert nagyon rossz nekem így.

durva napokat élek. ma a tesóm azt mondta, azonnal hagyjam abba, hogy ilyen hangon beszélek telefonon és hogy letagadom, hogy van vmi. de mit mondhatnék, mikor rettegek az egyik vonalon, meg most már egy másikon is, a harmadikon meg kivagyok, hogy mennyire hiányzik, a negyediken meg rádöbbentem az életem céltalan, egy helyben toporgására és ettől szinte sokkos állapotba kerültem. sokkosabba, mint voltam, pedig az már nem is nagyon lehetséges.

aztán van ez a pasiügy. vannak pillanatok, amik olyan valóságosak és szépek, meg gyomorbizsergetőek. ezeknek természetesen egyáltalán nem szabadna lenniük, de vannak. néha. az eszemmel mindent tudok, de mivel nagyon szükségem van már egy kis figyelemre, meg szeretgetésre, meg rajongásra, meg egy óriás férfitestre (ez amúgy újdonság, sose gondoltam, hogy nekem egy ekkora férfitestre lenne szükségem), így nemhogy nem szabok korlátokat magamnak, de erőnek erejével én megyek fejjel az egészbe bele.

őszintén szólva nem gondoltam, hogy ilyen jellegű kapcsolat szolgálhat még bármi újjal számomra. hát tévedtem. ez a pasi nem olyan, mint amilyet én megszoktam viselkedésileg. igaziból nem is értem mi történik benne, mert az eddig egyszerű képlet rá nem igaz. és ez engem sajnos zavar. akadályoztatva érzem magam, amitől kissé erőszakos leszek, amit nem szeretnék, meg ragaszkodóbb, és az érzelmeim is sokkal kevésbé titkolom és mindez nem jó. nem tudom mi lesz így. sírás - rívás, azt gyanítom.

voltam amúgy metrózni kicsit a szigeten. hát, nem volt épp a legpihentetőbb se fizikailag, se lelkileg. viszont kihozott egy olyan problémát, ami pont kapóra jött az agyturkászkezelésemnél. ennek tényleg örülök. hátha egyszer mindenre fény derül és normálisabb leszek egy fokkal. vagy életképesebb, vagy nem is tudom mit lehetne rám mondani.

nem sírtam, mert mindenféle telefonok jöttek, aztán meg el is felejtettem. nem is tudom mit írhatnék. elegem van még mindig. már megint nagyon izgulok, és már megint egy tetvedék hosszú hétvége, én komolyan gyűlölöm. értem, hogy csak a jelenlegi helyzetem mondatja ezt, de most a jelenlegi helyzetem a mérvadó, szóval ha még sok hosszú hétvége lesz idén, elköltözöm vhova, ahol egész évben gürcölni kell és egy ünnepnap sincs. hát amennyit nekem ehhez már alkalmazkodnom kell, az több, mint zavaró.

gondolom bőgni is kell valamikor. mért ne tenném most. és különben is, nagyon rég sírtam. főleg ilyen szívszaggatóan mélyről, meg bánatosan. na akkor lássuk.

vajon voltam valaha ennyire fáradt? lelkileg, fizikailag, agyilag, egészségileg, mindenhogy. egyébként biztos, csak nem ennyire halmozottan, mint most. utolsó erőmből várom a pizzát.

még mindig nincsenek rendben a dolgaim. semmilyen szinten. se pasi, se fájás ügyben. és most akkor még olyanokkal stresszelem magam, hogy adóbevallás és úgy gyűlölöm a könyvelőt, hogy csak na és gyomoridegem van, ha az igénytelen, ápolatlan fejére, a szörnyű kötött pulcsijára és a lógó mellére (melltartó?!) gondolok. és a szokásos: semmit nem csinál. akkor mifaszra van fizetve? sose értettem miért nekem kell képben lennem és figyelmeztetni őt. ha nem lenne kötelező a könyvelő, nem is kéne, mert semmi haszna nincs. de ha már kötelező, legalább annyit nyernék vele, hogy szól alap dolgok miatt. de nem, ez bazdmeg kussol. én meg alapból sikítva futok az ilyen jellegű adminisztratív dolgok elől, mert kezelhetetlen rettegést váltanak ki belőlem, és még csak le se veszi senki a vállamról. az se, akinek fizetve van érte. pusztulat kurvája.

olyasmibe lovalom bele magam érzelmileg, ami teljesen felesleges. de nem is csak ez, hanem még bántva is érzem magam. nem a magabiztos csaj vagyok már, aki a legnagyobb lelki nyugalommal kezeli a pasiügyeit, mármint az efféléket, hanem tiszta ideg vagyok, hogy azt érzem nem is figyel rám, meg hoyg már csak az érdekli, holott eddig teljesen más volt a viszonyunk több, mint 10 évig. és ez most hogy van. és miért, és joggal zavar-e ez engem. azt hiszem igen. nyilván. és sokkal önzőbb, mint gondoltam. sokkal jobban be tudja tartani a határokat, mint gondoltam. és sokkal kevésbé gyengéd, mint gondoltam. és kényszeresen beszélni akarok vele ezekről, ami rég rossz. és akkor ma biztos voltam benne, hogy hív, de nem. és hiába tudom, hogy így volt ez a legjobb, mert nem vagyok eszemnél sok ügyből kifolyólag, amiben ő is benne van és csak őrjöngtem volna, akkor is zavar.

nem értem mi van a dolgokkal most, miért megy minden kétes irányba? a pulzusom az egekben mindenféle dolgok  miatt. olyan badarságokon pörgök, hogy döbbenet. megint el vagyok veszve az ügyeimben. egy komplett strucc vagyok. már fáj ez nekem.

és már megint hétvége van, hogy ne tudjak sehova se fordulni hétfőig a fura, egyik combomra lehúzódott, erős bőrfájdalommal. ez lett a bizsergésből mára. nem kezelem magam tovább a gyilkos oldattal, az biztos, és ha ez az új fájdalom nem múlik én megőrülök. hát mit vétetettem már, komolyan?! olyan, mint mikor övsömöröm volt. nagyon, nagyon elegem van. megnyugtatónak mondható viszont, hogy a fájó bizsergés most már hosszabb időre is elmúlik, aztán visszajön, majd megint elmúlik, szóval talán van remény. de most meg mi lett a lábammal?! az érdekes, hogy csak a vagothyllal kezelt oldalon alakult ki. hiába olvasom viszont oda-vissza a netet, nem találok olyat, hogy ilyen mellékhatása lenne ennek a cuccnak. kurvára elegem van, vagy ezt mondtam már?

most azt gondolom, hogy ez tuti vmi baszott mellékhatás mégiscsak. ezt már tovább bírni nem lehet és már halad lefelé a combom felé jobb oldalon. miez?! és hogy lehet megszüntetni? most vettem be növényi nyugtatót, meg advilt. ennek az érzésnek szűnnie kell, mert nagyon elegem van. ha nem múlik, muszáj lesz innom is.

mivel azt hittem, hogy miatta van, hogy kizökkentsem magam a körülötte forgó gondolataimból, este elmentem tesómmal vásárolni és komoly dolgokról beszélgetni. gondoltam ellenőrzöm, legalább valameddig abbamarad-e az érzés. nem maradt abba, pedig volt ordibálás, meg minden, szóval akár el is terelődhetett volna a figyelmem, de nem. ezért mostantól azt gondolom, hogy a magamra kent szerek hatása ez. megőrülök. aztán amiért a következő pillanatban meg már megint az ellenkezőjét gondolom az az, hogy múltkor is volt egy ilyen örjítő napom és akkor nem voltak más jellegű sérüléseim. komolyan segítség! ja, jég már volt délután...

(egyébként meg nem hiszem el, hogy ilyenekről kell írnom)

ja és döbbenet milyen zenéket is meghallgatok. a mindenek mélypontja egy rap szám volt, amit utálok, mégse nyomtam el  sőt, hát táncoltam rá lélekben. nem tudom mi lesz így velem.

semennyi értelme nincs

nem tetszett tegnap, hogy nem éreztem a jelenlétét, vagy hogy ő felfogná az enyémet, és hogy így is elérte a célját. és nem is akkor, hanem utólag éreztem magam hülyén és nincs is rám tekintettel. őrülök meg a fájásaimba, amik ráadásul felerősödnek, ha vele vagyok, de nem érdekli. és ma is hihetetlenül fáj, de már nem is az alap problémám szerintem, hanem a folytonos bizsergés tesz tönkre, amit egyszerűen már elképzelni se tudok, hogy utána való epekedésem miatt lenne, mert akkor az röhej, vagy inkább ez vmi velejárója a fizikai fájásaimnak? amúgy teszteltem és volt, hoyg el tudtam múlasztani nagy nehezen (van ilyen szó egyáltalán?), tehát csak miatta lehet. nonszensz. szóval ez a bizsergés, már nagyon fáj nekem, főleg, hogy halmozottan vagyok sérült és bőven elég lenne az abból és a kezelésből fakadó fájdalom. a kezelés iszonyú. újra és újra megcsinálom (sztem egyedül vagyok vele a földön), mert hinni akarok benne, meg arra gondolok, hogy hozzá lehet szokni, de nem, nem lehet. annyira fáj, hogy szinte rosszul leszek tőle és ma reggeli előtt, sietve kellett átesnem rajta és még a mély légzés, iszonyú önuralom és visszafogott befelé ordítozás sem segített semmit, hanem majdnem elájultam. ilyenkor elsősorban arra koncentrálok, hogy lélegezzek mélyeket, lélegezzek, lélegezzek, lélegezzek, aztán azt próbálom bebeszélni, hogy múlik a fájdalom, ni csak, már jobb is, és nemsokára el is múlik. és közben még az is megy a fejemben, hogy szülésnél is biztos így kell majd, lesz addigra legalább tapasztalatom lélegzésből, meg azt is szoktam mondanai magamnak, hogy ez csak egy kis izé nagy fájdalommal, de ennél sokkal rosszabbak is vannak, és mások kibírják a sokkal rosszabbat is, nekem is menni fog biztos. borzasztó na. és ami aggaszt, hogy bár az elején csodaszerű gyógyulást láttam, most már nem és hát mért nem? szedek antibiotikumot, kenek kétféle krémet, meg ölöm magam ezzel a gyilok vagothyl oldattal. hát akkor csak kéne már javulni nem? kivagyok. na és mindeközben már le van zsibbadva mindenem a bizsergéstől, tovább nehezítve a túlélésem. és bár úgy tűnik ennek ennél a témánál nincs helye, de én úgy érzem, mégis, szóval újra zene függő lettem és nem is csak az, hogy már itthon is az megy tv helyett, nem csak a kocsiban, ami eddig elképzelhetetlen volt, de basszus folyamatosan táncolnom kell. állandóan. akkor is, ha nem tényleges táncolok, hanem ülök, vagy fekszem. lélekben mindig táncolok. régen is így volt, de pár évre abbamaradt és most itt van újra. ezzel az a bajom, hogy én már nem értem mi van, de a zene - tánc kombó is nagyban ront a bizsergésemen és hát elég már naaa! azt hiszem extrém jól érezném magam a bőrömben egyébként mostanában, ha nem járna ennyi fájdalommal. és hogy ne örüljek még ennyire se, ma be lett nekem dumálva ott, ahova hülyíttetni járok magam, hogy miért van az egész fájás téma most és hát ha még azt is leírnám, akkor villámgyorsan eljutnánk a szülőanyámhoz, az ő tragédiájához, egy rettentő sötét képhez, amiben csak némán sikítani lehetett és hogy végre kiderült, na tessék itt van e, hoyg mi van velem és hát ne legyenek illúzióim, innen nem könnyű tovább menni. nagyon szépen köszönöm, nem is érdekelne ez az egész, ha nem ketyegne a biológiai órám olyan hangosan, ahogy és lenne nekem időm még ezzel az egész drámával foglalkozni. de nekem most ne mondjon senki olyat, hogy egyrészt amíg ez nem oldódik meg ne is számítsak semmire, másrészt ez nem egy könnyen megugorható ügy. na majd az lesz, én csak ennyit mondhatok jelenleg, a nonstop bizsergés bűvköréből kitekintve.

ezt kell használnom: vagothyl. mondjuk nem pont oda, ahova hivatalosan szól, de akkor is. ezt biztos, hogy nem itthoni kezelésre találták ki. annyira rettegtem tőle, hogy be akartam inni előtte, hogy ne érezzek annyira, de aztán mégse, mert asszem antibiotikumra nem lehet. így csak vettem be fájdalom csilllapítót, ami ki tudja így ért-e valamit is. iszonyúan fájt, de legalább rövid ideig. és miközben sikítoztam legbelül a fájdalomtól, rájöttem, hogy ezt egyszer már velem orvos is csinálta, és én a tegnapi napig meg voltam róla győződve, hogy szikével trancsírozott. de nem, ez volt az a cucc. nagyon durva. viszont remélem hat és akkor kit érdekel a fájdalom. mármint utólag, mert ott és akkor a világból akartam kiszaladni.

jaj, de jó, hogy mára lehűlt a levegő. tudom, hogy ciki a meleget fikázni, meg m indenki bírja és mindenki oda van érte, de én nem. nekem a 20-22 fok a kellemes, szép napsütésben, friss szellővel. a kánikula borzasztó.

nincs ma áram, ennek se örülök. tudtam, hogy nem lesz, épp ezért azt terveztem, hogy  majd ebben a szép és unalmas csöndben mosok, meg felporszívózok. hát igen. arra előre rákészültem lelkileg, hogy laptop csak rövid ideig lesz, míg le nem merül. na de a mosás váratlanul ér :)

olyan céltalannak érződik ez a nap, a nyelőcsövem is mar, és kéne enni, de nincs nekem kedvem ahhoz se, mert csak hányingerem lesz tőle.

szép dolgokról tudok írni. és főleg milyen jól.

van ez a fura viszonyom a hússal most már jó ideje. eddig csak annyi volt, hoyg ritkán kívántam, de akkor azért jóízűen megettem. aztán lett az, hogy egyáltalán nem kívántam és ha mégis azt kellett ennem, hányingerem lett és keveset is tudtam enni belőle. és nemrég volt, hogy megkívántam ugyan egy sült csirkecombot a kajáldában, amit vegyes zöldségkörettel ettem meg, majd hazajöttem és sebtiben kihánytam, annyira rosszul voltam tőle. sose hánytam így. aztán utána megpróbáltam kb egy hét múlva újra enni ugyanabból a fajta combból és kis híján ugyanaz lett a végerdmény, csak résen voltam és inkább mégse hánytam ki, hanem ettem rá vmit, ami bent tartotta. elég drága volt ahhoz, hogy másodszor is a wc-ben végezze. és akkor ma csirkepaprikás volt otthon. és kívántam is, meg nem is. szerencsére nem zabáltam be belőle, hanem megálltam egy alsó combnál és az még jól esett, de éreztem, ha egy falattal se tudnék többet lenyelni. öklendeznem kell tőle. szóval így. nekem ez nagyon érdekes, ahogy a szervezet eldönti, mi nem kell neki. semmi mással kapcsolatban nem érzem ezt a fura viszolygást, mint a hússal mostanában. persze lehet, hogy ez vmi tünete... a legjobb az lenne, ha mondjuk a ch fogyasztással kapcsolatban lennének hasonló érzéseim, de sajna nincsenek.

nagyon izgulok, mindjárt hányok és ugrani szeretném ezt a napot.