én nem tudom honnan szedem, de 2013 az én évem lesz, így kb tűkön ülve várom.

a 4 óra alvást meg nem értem. tegnap, vagyis ma hajnal 7-ig nem bírtam elaludni az istennek se. állandóan ő dübögött a fejemben és nem bírtam nyugodni tőle. nem a szokásos történt, hoyg beszélgetek vele úgymond, vagy kattogok valamin vele kapcsolatban, hanem egyszerűen csak dübögött a fejemben teljese erőből. bekapcsolatm a tv-t. ez általában beválik, mert a hang eltereli a gondolataimat és végül elalszom. na nem így most. aztán olvastam, hogy majd abban úgy elfáradok és gondolataim is a könyv körül forognak majd, de ez sem vált be. pedig olyan fáradt voltam, hogy nem igaz. aztán egyszer csak végre félálomba keveredtem. sose vallanám be mit álmodtam és kivel, minden esetre a sötét ötven árnyalatát olvastam előtte. a könyvben nem szerepelt az, ami álmomban. reggel 10-kor meg kelnem kellett. ja, akkor csak 3 órát aludtam, úristen! és azóta kínlódom, de nagyon. most elmosogatok és lefekszem a fenébe.

hiába tudom, hoyg nem szabad erőltetni a dolgokat, ha úgy érzem nem fog menni, csak azért is csinálom. kínlódva, lassított üzemmódban, de csinálom. perpillanat a trüffelt. pár éve csináltunk először excc-vel és annyira finom volt, hogy alig lehetett abbahagyni az evését. na gondoltam most is csinálok és elkápráztatok vele mindenkit. a számban volt az íze. tudtam hol tartom a receptjét, szóval elvileg semmi nem állhatott az utamba. aztán lett az, hogy mára virradóra 4 órát sikerült aludnom, amitől telejsen kivagyok és nem volt nekem kedvem már létezni sem, nemhogy édességet csinálni. ja, mert még zserbógolyó, a másik nagy kedvencem is tervben volt. de ha már megvettem nagyon sok pénzért a hozzávalókat, akkor csak neki kellett állni. és akkor kiderült, hogy még sincs meg a recept és hiába gondolkodom nonstop, nem emlékszem milyen fűszertől lett olyan nagyon finom anno. keresgéltem a neten is, de hiába, még csak nem is rémlik. az íz az megvan a számban, de nem tudom fűszerre fordítani. mindegy, nekiálltam. gyanakodtam a chilire, vagy fekete borsra, de miután kipróbáltam, kiderült, hogy nem ezeket kerestem. rómaikömény. az se. cayanne bors. az se. és akkor fogtam és vágtam bele rozmaringot a bokromról. azt tudom, hogy nem ez erre gondoltam eredetileg, de legbelül úgy éreztem, ez passzolna. így melegen pont semmi íze nincs, de mivel ezt is alig bírtam összehozni, engem tovább nem érdekel. csak a kidobott pénzt sajnálom. a zserbógolyónak neki se állok már, pedig az elronthatatlan, de egyszerűen nem bírok. mondjuk már az ebédnél tudhattam volna, hogy ez nem a főzés napja. nem lett finom a libacombom. nem tudom mi baja volt, talán magával a hússal volt vmi, mert hát ezen mit lehet elrontani. olyan hányingerem lett tőle, hogy remélem egy ideig nem kívánom meg. zsíros is, meg drága is. kár belém.

az ágyból pattantam ki a kaputelefonra. mivel evés és ivás ellenére is erősen el akartam ájulni, visszafeküdtünk. és csak feküdtünk, meg beszélgettünk. és bár alig bírtam összeszedni a gondolataimat tegnapi eszmefuttatásom ügyében, és vagy 10 percig nyökörésztem, mire bele bírtam kezdeni, végül csak elmondtam mi bánt. igazság szerint egyáltalán nem tudtam már beleélni magam a témába, de attól még probléma nekem, meg motivált, hogy még ebben az évben tudjam le, szóval végül csak elmondtam. teljesen normálisan adtam elő, ő normálisan meghallgatta, mert ő minden ilyet normálisan hallgat meg. igaziból nem is nagyon tudom miket mondott rá, semmi extrát. ő ilyen és nem is tud róla, soha senki nem szólt neki semmit az én szemszögemből, csak másikból, ami a követelődző oldal, ami nem érdekli. egyet értettünk, hoyg ő ajándékozás ügyben kissé ügyetlen, fogalma nincs minek örülne a másik. azt tudja ő minek örülne és ha az a másiknak szerinte nem jó ajándék, akkor öbb gondolatot nem is veszteget a dologra. az egészből engem annyi ragadott, illetve lepett meg igazán és már ezért az egyetlen mondatért megérte, hogy többször is elmondta, hogy ezen nyilván lehet változtatni. időt kell rá hagyni és ez nyilván változik. mondtam, hogy én már eddig is hagytam időt, mert nem akartam befolyásolni és kíváncsi voltam változik-e, ha látja, hogy tőlem mindig kap vmi meglepetést (ünnepen kívül is), de magától nem történt semmi. kérdeztem, hogy belegondolt-e abba valaha, hogy ha ő örül a meglepetéseknek, akkor esetleg más is örülne neki. nem gondolt még bele. ezt felfogni se vagyok képes, nemhogy megérteni, de ez van. kíváncsian várom, történik-e bármi is. én már a változtatásra való hajlandóságtól is boldog vagyok, de persze az igazi az lenne, ha tényleg történne is vmi változás.

aztán valahogy átterelődött a szó az otthoni dolgaira. iszonyúan felhúzta magát, amit kicsit furcsálltam, de annyira elkeseríti az otthoni helyzet, hoyg nem tudta visszafogni magát. perpillanat a gyereke. persze a gyerek abszolút az otthoni helyzetet tükrözi és az ő hibájukból olyan, amilyen, amit ő is tud, de sajnos elveszti néha a fonalat és nem éppen célravezetően reagálja le az otthon történteket. kívülről könnyű okosnak lenni, tudom. igyekszem nem beleszólni természetesen, mert hát mi közöm hozzá, meg honnan is tudhatnám bármire a választ, de azért vannak gondolataim a témában és néha mondok ezt-azt. alapvetően egyetértünk egyébként. nekem csak a náluk fennálló helyzetben alkalmazott kétségbeesett módszerei nem tetszenek. és azzal sem értek egyet, hogy azt hiszi, ugyanaz a nevelés, amit ők kaptak a szüleiktől, az fixen működik minden gyerekkel. hát nem. ott az élő példa. nem is baj, mert a szülei elveivel nem is értek egyet feltétlenül. sajnos csak elég későn ismertem fel, hogy marhára nem a tanácsaimra van szüksége, csak hogy kidühöngje magát és viszonylag sokára fogtam be a szám. és ahogy hagytam beszélni és nem akartam már se megoldani az életét, se szerepelni, elkezdtem észrevenni, hogy milyen fáradt és rossz kedvű. piros a szeme, kialvatlan, nyűgös és tanácstalan, fogalma nincs hogy rendezze az életét. hol ezt mondja, hol azt, nehéz követnem épp mit gondol és hogy vajon a sok ellentétesnek hangzó álláspontja közül melyik igaz és melyiket szüli a kétségbeesés. és mire ide értünk, már mennie is kellett. pedig olyan jó lett volna még kicsit együtt lenni. pihenni, csödben egymáshoz bújni. szeretem.

egyébként az történt, hogy egyszer csak meguntam a takarítást és nekiindultam a világnak. és ott jött szembe az úton. vagyis hívott és pont ott voltunk egymással szemben. ő városba be, én városból ki. küldött puszit, de épphogy láttam, mert odafordulni se volt kedvem, inkább csak a telefonban hallottam. próbáltunk beszélni, de nem ment. számomra, aki ilyen helyzetekben abszolút elemében van és mindenre van válaszom, meg kérdésem, nagyon fura, hogy van, aki nem tud mit mondani. még mindig azt hiszem kicsit, hogy csak simán nem veszi a fáradtságot, hogy mondjon bármit is, de kezdem elhinni, hogy nem tud mit mondani. mostanában több ilyen emberrel is találkoztam, köztük a húgommal, szóval esetleg tényleg van ilyen. nekem ez érthetetlen, de legyen így. mondta hív este, ha tud, ami inkább csak kedveskedés akart lenni, tudtam, h úgyse tud. és akkor hív majd holnap, meg elvileg ráér, de hát már megint az van ugye, hogy hiszem, ha látom. nem bírom ezt a bizonytalanságot. vagyis semmilyen bizonytalanságot se bírok, de ezt főleg.

miután elmentünk egymás mellett és kicsit erőltettük a beszélgetést, majd leraktuk, sírni akartam, de nem ment. azért akartam, mert megkönnyebbültem, hogy tényleg akkor végzett és hívott is, ennél jobban már nem tudtam volna róla megbizonyosodni sehogy sem, hisz a saját szememmel láttam. nem hazudik egyébként ilyenekben, mert tényleg teljesen felesleges és úgyis kiderül, meg minek is. szóval a szavában nem kételkedem, de volt már olyan, hogy mittudomén mik jöttek össze és nem tudott hívni. és kicsit féltem, hoyg most is ez lesz a helyzet és akkor aztán tényéeg nekibúsultam volna a világnak. na de nem így lett.

és akkor mentem, mentem felfelé északnak, még a határon túlra nem értem és akkor ott pislogtam kicsit, hogy mik vannak és visszajöttem. útközben nemhogy nem lettem vidámabb, de még csak a rossz kedvem sem enyhült. kidobott ötezer forint volt ez is. na jó, nem. kellett a vezetés, hogyvalamennyire lenyugodjak. arra jöttem rá a nagy világlátásban, hogy már nem a mai nap miatt neheztelek rá, azt én is belátom, hogy kicsit túlzás lenne. dolgok bármikor közbejöhetnek és azzal is tisztában vagyok, hogy nem én vagyok az első helyen. és sokszor még így is igen. szóval nem ez volt a baj, hanem az utóbbi időben összegyűlt dolgok, amiket én úgy értékelek, hogy nem szeret. ez persze erős, és nem is igaz, de annyira fáradt vagyok, hogy nem jut eszembe a megfelelő szó a helyzetre. inkább írom, hogy szerintem ő nagyon önző és nulla figyelmet fordít számomra fontos dolgokra. meg se hallja őket, pedig már épp hogy csak le nem írom neki. szomorúvá tesz, hogy hiába tudta, hogy én adok neki ajándékot, aranyos, személyes, kézzel készült kis izéket, semmi extrát, drágát, vagy tudom is én, szóval hiába tudta és tapasztalja most már egy ideje, hoyg én adok, ő nem. és azért ez most a kínos szintre jutott szerintem. négy alkalmat ugrott csak úgy, hoyg említést sem tett róla igazán. ez bántó és bunkó dolog szerintem és nem is értem hoyg történhet meg. az önzőség, ami nekem leginkább magyarázza, meg hogy teljesen beleszarik mindenbe, de igazán nem tudom. kevésbé lenne egyébként bántó, ha nem tudnám, hogy az "elődöm" igenis kapott tőle dolgokat. rá mitől tudott odafigyelni? ezek bántanak és zavarnak most már nagyjából három hónapja. próbáltam nem tudomást venni róla, mert úgy könnyebb, de most már túl sok és bántó nekem. ez kerekedett most felül bennem, és ha holnap találkozunk, remélem  meg is akarom tudni az ő verzióját ez ügyben. jobb lenne enélkül nekivágni az új évnek. szóval szomorú vagyok.

1. vannak más jelei is a végtelen önzőségének, ami nekem nagyon fura. én ilyesmivel így még tényleg nem találkoztam. mindig az az érzésem, hoyg egyke, de nem. akkor, hoyg egy öcs, de nem. báty. nem bírom ésszel felérni.

2. az egyik ünnepemre maúgy telefonon utóbb belökte, hogy meghív ebédelni. ez volt 3 hónapja. azóta néha említem, teljesen feleslegesen. szerintem esetleg azt se tudja mit hogyan. a másik ünnepemre meg azt hiszi tényleg meghívott ebédelni, de ez se így igaz az én véleményem szerint, de mindegy.

ez a legrosszabb egyébként, mikor egyik pillanatról a másikra leszek rossz kedvű. miért ilyen törékeny a jókedv bennem?

olyan szintre jutott a szomorúság bennem, hoyg fosok a koszra, a rumlira, elmegyek itthonról ás sajnálni fogom magam mindenért.

azt mondta amúgy, hogy szívesen lát, menjek ki hozzá a munkahelyére. de ha nem megyek, akkor hív, mikor végzett, kb 12-kor. most 13 óra van. csak mondom. elvileg  belefér, mert nekem eredetileg azt mondta, hoyg 13-14 óra körül végez, ha 9-kor kezd. ma 10-kor kezdett, úgyhogy nem is értettem a 12-kor végzést. vajon találkozunk még idén? lehet, hoyg nem. az milyen lesz.

épp vmi tisztítószert tesztelek a kádon. szeretnék mindent befújni vele, hoyg csillogva-villogva kerüljön elő a fürdő, de halál értelmetlenül van leírva, mire lehet fújni, mire nem. utólag színezett és fényezett kádra nem. most ezeket honnan tudjam a kádamról? leginkább a fényezésre gondolok. mért nem lehet azt írni, hogy akril kádra ne fújd. az félreérthetetlen.

szomorú vagyok és barackmagba szorított állal ganézom a lakást. a szomorúságot és dühödt belső monológjaimat csak a tűnődés szakítja meg néha, hogy honnan van már megint ennyi kosz.

az hogy van, hogy felhív, hogy ne várjam ma, mert közbejött vmi, programváltozás van. és mikor rákérdezek kiderül, hogy  a nő szabadságon van és ugyan vigyék már el valahova a gyereket közösen. hát vigyék. de mitől nem lehetett ezt előre tudni? attól, hogy így mennek náluk a dolgok, ahogy. kurvajó, köszönöm.

és akkor de én menjek nyugodtan, míg dolgozik és mért hangzik csalódottnak, vagy szomorúnak, vagy mérgesnek a hangom. szerinted?! amúgy nem tudom, úgy kellett volna reagálni, hogy mosolyogva mondom, hogy jól van, persze, nem gond? tényleg nem tudom, lehet, hogy mások úgy reagálnak. nagyon ügyesek.

és hogy megváltozik minden mindenek fényében. tegnap még nem örültem, hogy tegnap maradt végül, ahelyett, hogy dolgozott volna, hogy a mai napot együtt tölthessük. még reggel sem örültem, mert a film, amit rég meg akarunk nézni és mára volt betervezve, mindenhol reggel 10.00 és 11.30 közt kezdődik (ezt egyébként semmilyen szinten nem értem) és a tegnap el nem végzett munka miatt így egyikre se értünk volna oda. épp emiatt akartam hívni, mikor csöngött a telefon a fenti hírrel és ennek fényében viszont mégis örülök, hogy tegnap itt maradt és az már elvehetetlen. mondjuk a mi tegnap történt az is a kiábrándító kategória, csak mivel alapból jó kedvem van és direkt eldöntöttem, hogy ha úgy alakul, ahogy sejtettem, akkor sem engedem, hogy elvegye a kedvem. nem is engedtem, de azért átgondolva a helyzetet álljon már meg a ló.

újra itthon, ódejó :)

sok lényegtelenebbnél is lényegtelenebb dolgot szeretnék leírni, de nincs időm. azt viszont nem tudom magamban tartani, hogy én hülye beadtam a derekam (leginkább csak a körülményeim miatt, már megint) és tampon nélkül vágtam neki az éjszakának. soha többet, köszönöm. most már nem lehet azt mondani, hogy nem próbáltam meg. az, hogy egész éjjel vigyáz állásban aludtam semmiség ahhoz képest, hogy lehetett utána ágyneműt mosni. na az mi? szívem szerint hosszan értekeznék arról is, hogy mi viszolyogtat a nem tamponban és hogy nagyjából el tudom képzelni, mi szól a tampon ellen, de ennyire belemenni sajnos most nincs időm. lehet, hoyg nem átlagos, de én pl tök szívesen beszélgetnék ilyenekről másokkal. a barátnőim nyomasztom ezzel bőven, de igaziból idegenek érdekelnek. régen annak is utána akartam járni, hogy a pucér (jó, nem) törzsi nők hogy oldották meg, de nem találtam igazán semmit a neten. talán nem jól kerestem, nem tudom. igyekszem még idén utánajárni ennek :) (itt már a fáradtság beszél belőlem, megyek is a dolgomra)

a tegnapi szörnyű állapotom kialudtam ugyan, de kezd visszakúszni, mert nem értem miért várok rá még mindig, mikor kb 10-re ígérte magát. már hívtam (én) és tudom, hogy dolga lett, de még úgyis 11-re kellett volna jönnie. jó-jó nem szokott ilyen lenni, de én ezt így egyszer sem szeretem, főleg, hogy nem akarok hisztibe keveredni megint, de már érzem, hogy nemsokára újra rám tör. jajaj.

lennie kell ma vmi titokzatos bolygó együttállásnak, vagy nem tudom, mert amit ma művelek, az borzasztó. feszült vagyok, ideges, kapkodok, fogalmam nincs hova kapjak következőnek. legszívesebben cukrot tömnék (ritka pillanat), de semmi ilyesmi nincs itthon. vettem be 3 db vmi gyógynövényes nyugtatót, hiába. végül főztem hagymás tört krumplit sült virslivel és ettől vártam a megváltást. valamivel jobb is lett, de még mindig annyira nem voltam magamnál, hogy semmire se jutottam a dolgommal. izzadtam, melegem volt, és nem tudtam fékezni az agyam zsongását. a hátam egyre feszültebb volt, én meg már csak egy sport szeletre és kólára vágytam. meg hoyg végre megjöjjön és hozzá bújva lenyugodjak. írtam neki sms-t, hogy sport szeletről és kóláról álmodom, de elővigyázatosan én magam is beszereztem. és milyen jól tettem... aztán a nagy odabújós megnyugvás is váratott magára egy ideig, mert ne dirigáljak, ne mondjam meg mit hogy, ő is fáradt, nem gondolom-e. és különben is, nézzük meg az internet mit mutat kedvenc témáiban. néha megdöbbenek az önzőségén. és állítólag nem is tud róla, mert ha tudna, nem viselkedne így. (érzem én, hogy nem tudni miből következtettem ki az önzőséget ezen a történeten keresztül, de nem lehet ezt most elmagyarázni). aztán miután véletlen állon vágtam a nagy hisztimben, végre lehiggadtam. mármint nagyjából. hát nem könnyű nekem magammal. most estére egyébként sokkal jobb. voltam levegőn és a hűvös érezhetően segített.

a galamboslajost minek teszik be egy vacsoracsatába. elmegy tőle az ember étvágya. és nem azért, ahogy kinéz, hanem ahogy unja és utálja az egészet.

hogy lehet ennyire csufka a bencegazda nője? a szemöldökével mi van? többek között.

nem tudom hoyg történt, hogy fura a kisállat szeme fölött a szőr, megtapogatom, érzem, hoyg vmi ödémaszerű, elmegyek orvoshoz, két órát várok, közben többször elalszom, végre behívnak, ketten is megnézik a szemét és azt mondják nincs ott semmi csak a szőr fura (gomba, atka?), én meg elhiszem, hazajövök, majd megint odanyúlok és ott az ödémaszerűség. faszkivan, most holnap vigyem vissza? nem értem ott mért nem erősködtem. valahogy a fáradtságtól olyan szűrreűlisan érzékelem a világot, hogy mindent elhittem.

hülye voltam szombaton, hát ez van. a magam szemszögéből ugyan értem magam, de azért azt is tudom, hogy túloztam és odabasztam az egész napnak a végén.

minden szarság ellenére még mindig hiányzik. a lénye, vagy nem is tudom. és bír olyan levelet írni, amin sírnom kell, pedig alig pár sor, de ehhez bezzeg nagyon ért. mármint hogy csak ehhez. az én hangnemem meg szigorú, mert muszáj.

eszméletlen fáradt vagyok. egy roncs. és akkor hazajövök és beteszek egy libacombot a sütőbe. az ugye meddig sül? évekig. de nem baj, mert van mért fenn maradnom és akkor nem alszom el korán, és nem kelek fel az éjszaka közepén kipihenten. na szóval sütöm a libacombot. a libacombot, amit életemben háromszor ha ettem eddig, világ életemben utáltam és csak pár hónapja szerettem meg. pont egy órája sül és háj szag terjeng a lakásban. remélem ennél lesz jobb is, mert finomat akarok, meleg ételt akarok, aztán meg alukálni akarok.

sajnos várakozás közben néha az x faktorra kapcsolok. horror.

update: a libacomb és a vele sült krumpli olyan finom lett, hogy tényleg majdnem sírva fakadtam az első falatnál. most iszom rá egy kis colalightet és részemről ennyi volt a nap.

a kurvaokos telefonomra meg most képes voltam pénzért csengőhangot letölteni, mert reggelente már megőrültem az ébresztő hangjától és hát az ájfónra direkte a legnyomorultabb csengőhangokat teszik, hogy vehessek rá jobbat jó pénzért. nagyon örülök.

őt pedig nagyon szeretem és szeretném leírni, amiket mond, de mégse. mármint most nem.

úgy szeretnék már kis babákokat, akiknek sütnék palacsintát pici (tükörtojásos) serpenyőben. persze, csak mikor palacsinta kompatibilisek már. és kakaós palacsintamasszával csöpögtetnék pöttyöket, meg húznék csíkokat, meg a nagy sikerre való tekintettel rajzolnék napocskát és még ki tudja miket a tésztába. bármit, amit kérnek. és sikongatva örülnének neki. én meg az ő örömüknek. lehetne már ezt?

kezd fura lenni ez a főzési hóbortom. lehet, h a sok vacsoracsata nézés ment az agyamra? mindegy is, főzök. el vagyok ámulva magamtól. vagyis hogy lehetnek ilyen jó receptek a neten? a problémám, hogy ma sem voltam itthon nappal, vmi okádékot ettem egy azonnal bezárni való helyen és mikor főztem már megint? most éjjel. és akkor épp csak meg akarom kóstolni, de annyira jó, hogy a fele megint lecsúszott a serpenyőnyi finomságnak. úgy érzem kétféle módon lehetne segíteni ezen: vagy költözzön ide és akkor nyilván nem merek itt este a konyhában sertepertélni, hanem már lefeküdni készülődünk, vagy járjon hozzám minden délben, hogy akkor főzzek és együnk. az én önmegtartóztatásomra várni reménytelen.

és hát semennyire nem izgalmas, de idebiggyesztem, hogy rozmaringos, gombás, répás csirkecomb filétől vagyok perpillanat ilyen boldog. meg mustáros is volt. hát. tegnap meg kapros csirkemell volt. na az is, hát!

magamról annyit tudok elmondani még, hogy az aranyosnál is aranyosabb, a viccesebbnél is viccesebb vagyok úgy általában és ennek én magam is nagyon örülök, nemhoyg ő. ma nem jutott nekem szeretgetés, mégis nagyon jó volt együtt lenni és a legjobb pillanat az volt, mikor a jeges szélben tankolás után visszaszálltam a kocsiba, rám nézett és azt mondta, hogy: te mennyire aranyos vagy! nem tudom ezt pontosan mire értette, de szerintem csak úgy általánosságban, mert olyan szerelmesen is nézett hozzá, hogy csak erre tudok gondolni. mi másra, nem?

meg azt is mondtam neki, hoyg én szívesen főznék neki minden nap ebédet és akkor hazajöhetne ebédelni. és a hazajöhetnél-től teljesen meghatódott és én meg kb elpirultam magamban magamtól. így.

szeretem, na.

először a tüszős mandula gyulladásomra nyomtam be egy doboz antibiotikumot, aztán a bakteriális fertőzésemre még egyet közvetlen a mandulás után és ma meg szaladtam a nőgyógyászhoz, hoyg bakker legyen velem valami, mert azonnal széttépem magam, ha nem enyhíti vhogy a viszketve fájásomat. erre síkosítás nélkül belém nyomta a gumikesztyűs ujját vizsgálat gyanánt, amire majdnem lerúgtam magamról és szívem szerint otthagynám a fenébe, mert szerintem eleve nem csinálunk ilyet, de ilyen állapotban meg semmiképp, csak hiszek a gyógymódjában, ezért maradok. majd igyekszem mindig időben rinyálni egy kis síkosítóért, ha gumikesztyűt látok nála és hátha akkor felhőtlenebb lesz a kapcsolatunk. bár, krémet se akart felírni, mert hogy nem nézek ki olyan vészesen. megkérdeztem milyen az, ami tényleg vészes, mert én konkrétan ülni se tudok a viszketvefájástól, de nem kaptam választ. a krém meg, amit nagy lamentálás után felírt szart se ér. próbálkozom vmi mással saját hatáskörben. örültem.

délben akartam megfőzni a kapros csirkét, de nem jutottam haza sehogy se csak éjjel fél 11-kor. és akkor meg egyszerűen muszáj volt megcsinálni, mert féltem hogy holnapra megromlik a hús. aztán meg annyira finom lett, hogy bár csak meg akartam kóstolni milyen, megettem majdnem az egészet. két adagnyi volt... míg tömtem a serpenyőből mokkáskanállal (!)(azt hittem úgy meg tudok állni időben, de nem) arra gondoltam, hogy nem szabad, mert mit eszünk holnap, meg milyen ciki vagyok már, de nem bírtam abba hagyni. még arra a gondolatra se, ami általában győz, hogy szarul fogok aludni és rosszat fogok álmodni. durva volt. és túl finom. egy picit meghagytam végül reggelire és majd készítek új ebédet. ezért nem szabad nekem este főzni.

annyira aranyos. és olyan kellemes délutánt töltöttünk együtt, de komolyan. és kaptam (vetettem vele, haha) tőle kívánságport, úgyhogy fogok kívánni és őszintén remélem, hogy teljesülni fog. mondjuk nem adják ingyen, mert a négy égtáj felé kell fújkálni a zöld csillámport, meg fél lábon ugrálni és elkapni 3 csillagot (?), szóval elég bonyolult, de cserébe legalább hátha működik :)

mellesleg tök finomat főztem ma és végre kiléptünk a lazac - rizs bűvköréből. eddig mindig azt csináltam, ha nálam ettünk, mert azt tűnt képesnek megenni. de ennek vége és nem tudom mi történt, de egyrészt kétféle kaját főztem (egyikből sem volt elég két adagra), másrészt az egyik olyan volt, amit még soha, csak egyszerűen azt éreztem, hogy mustáros húst kell ennem. és így is lett és nagyon finom volt. hát de most komolyan, hova fejlődhetek még? és nagyon örültem, mert tényleg ízlett neki is és mindent megevett és még annál is többet és és és

de ami az igazán wtf, az az, ami az e-mail fiókjaimmal és a honlapommal történt. nem tudom pontosan mi, de hogy egy csomó levelet nem kaptam meg, az tuti és egyáltalán nem értem az okokat. bele se merek gondolni ez mióta mehet így és hogy mennyi mindentől estem el. jaj meg kurvaélet. amit lehetett, azt most még mentettem, mint szituációt, de hát azért köszi.

ma is a szokásos. fent - lent. jókedvűen - szarkedvűen. erősen - erőtlenül. örülve - boldogtalanul. bizakodva - rémeket látva. horror, komolyan mondom. és semmi különösebb nem történt mindehhez. na jó nekem mondjuk bőven elég így is, de semmi igazán olyan, mi ezt tényleg indokolná.

és itt említem meg azt is újra (vagy először, nem tudom, hoyg írtam-e már róla, vagy csak a szám jártattam a témában), hogy azt a nagyon sok pénzt is vissza kéne kérnem, amivel az exő tartozik nekem és eléggé elfelejtette megadni. soha nincs bátorságom. kerülöm a konfliktust. nonszensznek érzem az egészet. én, bazdmeg, akinek tartoznak. akinek a bizalmával és jóindulatával maximálisan visszaéltek.

és szívózik velem egy kis haverom. nagyon köszönöm, komolyan. remélem, hogy mikor találkozunk, el fogom kérni a pénzt, amivel tartozik, ha már sikerül neki itt össze-vissza alkudoznia velem a semmin. kié legyen az utolsó szó jellegű szarakodást érzek, amit semennyire se értek. még egyszer kösz.

vajon mennyire lennék boldog a célom elérése után? vajon beigazolódnának-e a sejtéseim? a titkolt aggályaim? és miért tartom a fejem folyamatosan, erőnek erejével a víz alá nyomva?

 azt hiszem annyi csak nekem a bajom, hogy nem járok emberek közé. talán. talán nem. mindenestre nehéz így. ragaszkodni meg könnyű.

annyira gyorsan változik bennem megint minden, hogy követni se tudom. szívesen leírnám, csak úgy magamnak, hogy visszaolvasva elborzadjak, de annyira gyors, hogy leírni se tudom. és az is milyen érdekes, hogy a semmitől érzem hol ezt, hol azt. megint hazugsággal gyanúsítom magam egyébként. meg aztán azonnal hiszek másoknak, teljesen igaz, amit mondanak és nem is értem magam. nekem tényleg nincs semennyi normális eszem. másnak miért van? mindig csak reménykedni tudok, hogy vannak még hozzám hasonlók. nem mintha attól nekem jobb lenne, de azért kicsit nyugtatna a tudat.

miután megettem a félkemény zúzát a péppé főtt további cuccal, nem vagyok túl jól. ez a főétel volt. mivel a zúza a kedvencem, levest is abból főztem, de szerintem mindjárt kiöntöm, mert egy moslék, ami sose fog már megpuhulni. sírok.

úgy elszálltam a nagy főzőtudományomtól, hogy ma hibát hibára halmozok és csak reménykedni tudok, hogy lesz egyáltalán végeredmény és ha állagra nem is, de ízre ehető lesz. hogy gondoltam a zúzát egy időben feltenni főni minden mással együtt?!

én őszintén szégyenlem, de néha szoktam rosszat kívánni másnak. egy valakinek. vagyis nem neki rosszat, hanem magamnak jót. nem tudom hogy csinálom, de nem tudatos, mert mikor feleszmélek, hoyg épp egy ilyen óhaj suhan át rajtam, azonnal leállítom és elhessegetem. rettegek rosszat kívánni másnak még tudat alatt és átvitt értelemben is. de mit csináljak, ha nekem meg pont ezek a gondolatok hozhatnának jót. hatnának, mert ennyire nem vagyok biztos semmiben.

még ma is leírhatatlan szomorúság van rajtam. nem jó. állandóan sírnom kell és sajog a szívem. e mellé nagyon feszült voltam, amiért meg is kaptam a magamét, amitől azonnal lehiggadtam és csak szeretgettük inkább egymást, meg aludtunk. a szomorúság viszont maradt. legbelül érzem mi bánt, de kell lenni vmi másnak is, mert csak úgy emiatt nem lennék ennyire elanyátlanodva.

tegnap estére nagyon rossz, elkeseredett és magányos hangulatom lett. egy vágyott napon voltam túl vele, mégsem voltam se boldog, se jó kedvű, se elégedett. csak szomorú és üres, de nagyon. egyrészt kicsit romantikusabb történésekre számítottam. nem nagy dolgokra, csak és kizárólag apróságokra. ezek hiánya eléggé elkeserített. annyira azonban mégse, hogy ne tudjak még szomorúbb lenni amiatt, hogy a nap végén hazamegy és nem nálam marad. ráadásul oda megy haza, ahol megint egy fokkal jobb a helyzet (egy ágy) és én megint nem értem mit keresek a képben. eléggé sajnálom magam.

szombaton nagyon jó napunk volt. ijesztő, nem ijesztő, de teljesen olyan volt, mintha együtt lennénk és egy sima szombati napunk lett volna. nem tudom hogy van ez, mert már rákérdezni se merek ilyenekre, de most már nem az első szombatot tudja egész estig rám szánni. semmi extra nem történt egyébként, csak nagyon sokat nevettünk, viccelődtünk és szeretgettük egymást. érdekes, de már szinte egyáltalán nem viselkedek másképp, mint egyébként. ezt most nem tudom kifejteni, de némiképp másképp, valahogy korlátozottabban viselkedtem eleinte, ami persze egyre oldódott és talán most vagyok ott 90%-ban, hogy akkor is így viselkednék, ha együtt lennénk.

egyszerűen nem tudok visszaemlékezni hogy történt olyasmi, hogy azt  mondta csak akkor vesz el, ha járok jegyesoktatásra és hogy reméli nem akarok innen elköltözni, mert ő itt nagyon szeret lenni és igenis elférnek itt a gyerekek, max ki kell költözni aludni a nappaliba. mondom, nem tudom ezek a beszélgetések hogy kezdődtek és arra sem emlékszem hogy végződtek, minden esetre hajnal 2 körül méregettem a nappaliban, hogy tényleg elfér-e ott az ágy. érzelmeim az ügyet illetően nincsenek, mert az agyam nem is engedi, hoyg akár felfogjam, akár értelmezzem a hallottakat. egyszerűen kizárom, mert nyilván csak képzelem az egészet. egyébként fehérarany gyűrűt szeretnék (ja, nemrég meg azt kérdezte, ha adna nekem egy gyűrűt, azt hordanám-e. a kérdést se értettem. és azóta se. inkább hagyjuk is.)

ma is feljött kb egy órára, nagyon örültem, mert úgy volt, hogy ma nem tudunk találkozni. a kérdés nem volt komoly és persze fogalmam nincs hogy került szóba, de megint megkérdezte, hogy amúgy hozzámennék-e. és még csak nem is válaszoltam rá értelmesen, hanem visszakérdeztem, hogy szerinte? haha. a válasz az volt, h nem tudja, mert attól, h szeretem, nem biztos, h hozzá is mennék. ebben maradtunk.

az este legjobb és legfurább része az volt, mikor nagyon közelről néztünk egymás szemébe (én nem szeretek így konkrétan belenézni mások szemébe, nem akarom tudni mit láthatok bennük) és azt kérdeztem magamban, hogy lesz-e a férjem. érdekes, de szentül hiszem, hogy ő is ugyanezt kérdezte magában, mármint, h leszek-e a felesége. nem szóltunk egyébként semmit, mégis olyan volt, mintha beszéltünk volna egymással. soha nem volt még ilyenben részem. ezt is, mint a többi nonszensz dolgot, csak úgy megjegyzem, hátha egyszer lesz jelentősége. bárcsak.

az mi, hogy a supertv2 helyett most egy olyan adó van, hogy family filmbox?

mostanra lehiggadtam, de azért leírom mi volt. sajnos biztos azért higgadtam le, mert vállalhatatlan dolgokat mondtam annak a két undorító baromnak, akik a boltban engem, aki mindkettejük előtt álltam a sorban, félrelökve igyekztek az épp frissen nyitó kasszához. a kurvaanyátokat, főleg annak, amelyik konkrétan félrelökött és a parizerem a kezemből kiesve becsúszott egy csokis polc alá. komolyan kérdezem, hogy ez milyen viselkedés és hogy hogy lehet így viselkedni? mégegyszerakurvaanyátokat. most azt meg se említem, hogy szerintem az új kasszához úgy vonul át a normális tömeg, hogy az kerül ott is előrébbb, aki amúgy is előrébb volt, nem pedig az utolsó előre fut játék mintájára. ezen  mit nem lehet érteni? ezen mi a fura? miért nem gondolják azt mások is, hogy így oké. én soha nem rohanok senki elé, bazdmeg. szóval itt most nem is erről beszélek, bár ez is nagyon felbosszantott. hanem arról, hogy két ősz hajú, meglett ember miért fut úgy, hogy engem konkrétan félrelöknek, nem túlzok. az egyik 5 kiflivel, a ásik 4 sörrel sietett ennyire. nálam 3 db termék volt, szóval még csak az se, hogy basszam meg a tele kocsimat, elém rohannak. a kezemből a parizert kiverő idióta ráadásul képes volt azt állítani, hogy én kapálóztam (?!) és úgy ejtettem el a parizert. erre nem is mondok semmit.