három napja nonstop folyik a könny a szememből és nem tudok mit kezdeni vele. így sírok-e.

a dugóban ülve egyszer csak beugrott a szürke árnyalatos könyv egy fejezete. vagyis az első rész vége.

és tegnap vettem tarhonyát. életemben először és csak a megfelelő alkalomkor fogom felhasználni, addig pihen a fiókban.

én nem tudom mi van, de ijesztően nem érzek semmit. még írni se tudok erről, annyira nem. ez hogy lehet? de nem szomorú nihil van bennem, nem gödörben ülök vödörrel a fejemen, nem érzések nélküli zombiként bolyongok, hanem csak úgy vagyok, mint bármikor máskor és nem érzek semmit. csinálom a dolgom és kész. kicsit esküszöm szégyenlem is magam emiatt. hát hisz ki vagyok dobva. még sincsenek zakatoló gondolataim, nem fetrengek önsajnálatban. szoktam nézegetni a képeit a telefonomban és akkor sem érzek semmit. azon kívül persze, hoyg tetszik nagyon és úgy megszagolgatnám az illatos arcát a gyönyörű pajeszával és odadugnám az orrom, mint vmi kiskutya, mire elmosolyodna. végignézem mind a 94 db képet és semmi. egy-egy képen sokáig elmélázok, de nincs szív facsarodásom, csak tényszerűen nézegetem. nem értem az egészet. még ha akarok rá gondolni, akkor sem mindig megy. vagy legalábbis nem tudok elmerülni holmi aggasztó gondolatok közt, hogy most mit csinálhat, meggyógyult-e vajon a házassága varázsütésre, hiányzom-e neki, kínlódik-e, hogy nem találkozunk és ehhez hasonlók. nagyon furcsállom az egészet. egyrészt van olyan néha, hogy hiába próbálok gondolni vmire, nem megy és akkor tudom, hogy nem is kell erőltetni, másrészt talán olyan, mintha vmi megvédene saját magamtól. nem enged aggódni, szomorkodni, befeszülni, agonizálni. mivel ilyen még soha nem fordult elő velem (vagy legalábbis nem emlékszem rá), kiváncsian várom a fejleményeket. remélem nem az lesz, hogy egyszer csak befordulok és visszasírom ezt a fura állapotot. inkább legyen az, hogy történik vmi csoda.

ettem a levesből, ízre jó, várom a további hatást.

ennél sokkal lényegesebb feljegyeznem, hogy életemben elsőzör futottam 5 percet a futógépen. jó, inkább kocogtam, de akkor is. és jól esett. és igaz, hoyg első próbálkozásra majdnem leszaladtam a gépről először előre, aztán hátrafelé, mert nem találtam el a ritmust, de másodszorra elkapott a lendület és olyan ritmust sikerült felvennem, amivel bármeddig elfutottam volna (not). csak a látásom elhomályosító maró izzadság és az egekbe szökött pulzusom miatt hagytam abba.

olyan fáradt vagyok, hoyg nem tudom leírni, hogy mindenféle válságban vagyok már megint. kihúzták a nagy szőnyeget a lábam alól, és perpillanat pár kis kádkilépőn egyensúlyozok munka terén. mondom, olyan fáradt vagyok, hogy már őrjöngeni se tudok, meg felfogni se a történteket.

és hát ugye ő sincs. ma volt az első nap, hogy nem találkoztunk, nem beszéltünk. hogy nem sírok vinnyogva, annak az az oka, hoyg még mindig nem fogtam fel az egészet és hát lőjetek le, de még mindig hiszek a dolgok jóra fordulásában. én lennék-e a leghülyébb a világon? tudom, kérdezni is kár volt.

nincs erőm új posztot kezdeni, ezért ide kerül az is, hogy a kurva hús az interspárból már megint büdös. tegnap vettem és holnapig jó elvileg. mondja meg nekem vki, hogy miért bűzlik már ma? egy hajszál választott el attól, hogy lendületből dobjam a kukába, de ránéztem az árára és hát bakker 1300 ft volt, ennyire nagyvonalú én se lehetek. mosogattam hideg vízben, szagolgattam, mosogattam és mikor már határesetnek ítéltem, akkor utolsó erőmből nekiálltam egy levesnek. remélem ehető lesz. ha kapnék tőle vmi fertőzést, akkor remélem, hogy fogyok kicsit a fosás-hányás végeztével. ilyet főztem amúgy neki is legutóbb és nagyon szereti. úgyhogy majd ha eszem, akkor belesírok afölötti bánatomban, hogy már nem adhatok neki a nagy kutyatáljában és nem fog megdicsérni, hoyg milyen finom.

voltam jógán. dinamikuson. elég rossz volt és fáj a jobb fenekem is tőle, de nagyon.

nem szabad nekem többször amerikai palacsinta tésztát bekeverni se, mert a legeslegkisebb adag is olyan sok, hogy háromszori sütés lett belőle. ezzel csak az a bajom, hogy három napig tömtem és én ilyesmiktől azonnal hízom. bár az érzés feledhetetlen, hogy csak felteszem a tűzhelyre a serpenyőt, bekapcsolom a tűzhelyet, előveszem a tésztát a hűtőből, keverek rajta párat, addigra forró is a mini serpenyő, és már kezdhetem is sütni, fél perc múlva meg tömni. állva, a konyhában, még forrón kenve rá a lekvárt. hát ez így nem állapot, legközelebb csak és kizárólag pasinak vagyok hajlandó desszertet készíteni.

tegnap szívtelenül ki lettem dobva. ha ezt látná leírva, hevesen tiltakozna, hogy de ő nem. vagy legalábbis nem így, ahogy mondom. pedig de. annyira hirtelen ért, hogy köpni-nyelni nem tudtam. és olyan távolságtartóan intézte, hogy abba külön bele akartam halni. le lettem győzve mindenféle lelkiismereti dolgok által, mert már kényszerképzelni kezdte, hogy én vagyok, akivel él, ahova meg hazajár, azt nem is tudni ki és ezt nem lehetett tovább bírni a lelkiismeretének. durva dolog ez kérem, nem játék a vallás. úgy látszik legalábbis. persze én semmivel se értek egyet, ezt így nem lehet és kész, szajkózom, mert értem, hogy hit, de nehogy már ne kellejen azt ép ésszel felülbírálni, vagy minimum nem elvakultan tekinteni rá, ha tényleg elgondolkodtató élethelyzetbe kerül az ember. nem tudom persze, nem értek hozzá. miután elment, egy órát feküdtem mozdulatlanná bénulva, aztán sírtam, vezettem, sírtam, telefonáltam, sírtam, barátnőztem, sírtam, vezettem. mindezekbe úgy elfáradtam, hogy hazaérve azonnal elaludtam. hajnalban pedig a saját horkanásszerű röhögésemre ébredtem, ami soha ezelőtt nem esett meg még velem. azt hittem majd megálmodom a megoldást, hoyg mi legyen, küld nekem a feljebbvalója vmi jelet, de nem. ehelyett fennhangon röhögök álmomban. na ez mi?

ma pedig felmentem északra, ahol vele jártam legutóbb és bementem az isten házába, hogy felelősségre vonjam a történtek miatt. haha. én rögtön így, hoyg máshogy. az isten nem volt otthon és nem is adott nekem semmilyen útmutatást, amit innen is köszönök. vagy adott, csak nem vagyok képes az üzenetet kódolni. aztán visszajöttem a városba és a bevásárlás végeztével véletlen találkoztunk. nem istennel, hanem vele. beszélgettünk, én meg csak vigyorogtam, mint egy hülye végig. szemére hánytam, hogy fanatista, és szerintem váljon el. elsősorban maga és a közvetlen környezete miatt. aztán jöjjek én. képes vajon túllépni saját magán? szeretném.

derült égből villámcsapásként kezdhetek most azonnal új életet. gyerekek, csak a vallásotokat, csak azt kezeljétek ésszel. köszönöm.

sose gondoltam, hoyg egy unalmas vasárnap arra vetemedek. hogy amerikai palacsintát süssek magamnak. tulképp egyáltalán nem szoktam sütit készíteni, nem igénylem. erre tessék. számolatlanul betömtem jó párat egy kis baracklekvárral. közben arra gondoltam, hogy bár én gyerekkoromban nem voltam korlátozva semmi fogyasztásában, én megszabnám miből mennyit tömhet a gyerek. méghozzá úgy, hoyg nem csinálnék két tonnát semmiből, mint anno anyu, hanem egy egyszeri alkalommal elfogyasztható adagot és akkor mondanám, hogy egyszerűen nincs több, ennyiről szólt a recept és kész. és mikor ő rákérdezne, hoyg ezt mégis hogy, akkor mondanám, hogy könnyebb ahhoz szoktatni őket, hoyg ne zabálják halálra magukat hülyeséggel, mint mondjuk később megvonni tőlük bármit is, mikor már elhíztak. és ekkor jutottam arra a pontra, hoyg a fél adag nyers tésztát eltettem holnapra, mert valószínű az egészet be tudtam volna nyomni, de hát na, csak nem kéne. az alap recepttől eltérve egyébként durum lisztet, xukrot (vagy mi is a neve) és diabetikus lekvárt (tudom, hoyg ez se jó éppen) használtam, csak hogy némiképp nyugtasson a tudat. annyira belendültem a nagy palacsintázásba, hoyg akartam egy kis tejszínt is, rajta almadarabkákkal, meg fahéjjal és lélekben már vadul tömtem is, de aztán a valóságban mégsem lett belőle semmi, mert a laktózmentes, karácsony előtt felnyitott tejszínem hiába nézett ki és szaglott úgy, mintha tökéletes lenne, nem verődött fel. talán jobb is, mert mi az, ami egy hónap múlva is romlásmentesnek tűnik: a műanyag, gondolom.

mondanám, hogy elég a szappanoperából, legyen már végre valami. én nem tudok mindenhez igazodni. hol ez, hol az, de igaziból fogalmam nincs mi van épp, mert nem engedem, hoyg mondja. nem egyszerű sehogy se, semmi se. lenne kedvem el nem küldött leveleket írni neki. blogolni erről már olyan béna. ja, igaziból gondolkodnom se kéne semmin, de az meg nem megy sajnos. nincs semmi, ami elterelné a gondolataimat. vagyis lenne, de egyelőre ő nyer.

a hajam sokkal jobb lett, mint számítottam rá.

mindig rágalmazom, hogy önző. közben meg az utóbbi 2 napban én voltam az. mondjuk még mindig ő vezet, de nem árt néha önkritikát gyakorolnom.

nekiestem a hajamnak és levágtam. ilyen őrült módon szerintem még sose kaszaboltam. szárazon vágtam, ahol kiállt, annak mennie kellett. mivel mostanában mindig fel van fogva pont azért, mert már számomra viselhetetlenül hosszú volt, összevissza hullámosan kellett levágnom. amúgy is hullámos, így meg még cifrábban nézett ki. miután megtelt a mosdó félig a sok-sok hajammal, megmostam. olyan jó érzés volt, hogy kevesebbet kell mosni. egyelőre vizes és nem tudom hogy fog kinézni száradás után. asszem van aggódni valóm. előre sírok. a szokásos menetrend, hoyg majd aztán hetekig vágom utána javítás céllal, szintén ahol épp kiáll. de mindegy is, mert ha fodrásztól jövök, ugyanez a szituáció. akármit mondok szarul vágják le és általában túl rövidre. minek dobjak ki erre 5000 forintot? hahhh.

olyan durván szép ez a páldénes, hogy örülök, hoyg ő nyert, holott kb egy voice adást sem láttam és hát azt sem tudom pontosan tényleg jól énekel-e, de nem is érdekel különösebben. le vagyok ragadva a látványnál. mint vmi rajzolt ember, komolyan.

a kocsit sajnos nem én nyertem, pedig már úgy elképzeltem!

nagyon kivan az otthoni dolgoktól. én már azt sem tudom mik mennek ott. szerencsére. gyomorgörcsöm lenne csak. állítólag tegnapelőtt majdnem átjött hozzám aludni, mert már annyira ki volt tőlük. részleteket erről sem tudok és nem is szeretnék. az itt alvásról annyit, hoyg én azt nagyon szeretném, még szülinapomra is ezt kértem és eddig nem teljesítette a kívánságom, de nyilván nem úgy szeretném, hogy idemenekül. ezt neki persze nem mondtam most, és ha felhívott volna, hogy baj van, akkor persze itt alhat (gondolom), bár nem találom jó megoldásnak és nem is helyettesíti azt a fajta itt alvást, amit én szeretnék. mindegy, nem került rá sor, nincs min agonizálni. csak megjegyeztem, ha már mondta.

és milyen igaz a mondás, hoyg a baj nem jár egyedül. nyilván akkor fordulok be én is, mikor otthon dráma van. törvényszerű. mondjuk nálam mostanra elmúlt, mert egyszerűen nem volt más választásom. és tényleg elmúlt szerencsére, érzem, nem csak megemberlem magam. viszont kicsit hátrébb léptem, figyelő állásba helyezkedtem. fogalmam nincs mi mást tehetnék.

mielőtt még elmúlt volna a rossz kedvem, gáz dolgok történtek, jfr. már majdnem sikítoztam is, mert kezdtem elveszíteni az önuralmam, mikor mondtam neki, h még mindig szar kedvem van és hát ölelgessen meg, mire csak ült és nézett és nem csinálta. és mikor rákérdeztem, hogy ezt most hogy, akkor meg nyilván még kínosabb lett a helyzet. csak pislogtam. aztán hátrébb léptem lélekben, összeszedtem magam, ő meg elmondta miért ilyen és akkor elmúlt a rossz kedvem hirtelen. az övé nem, de próbált a lehető legpozitívabb lenni. irigylem ezért és tetszik is, hogy van tartása. nagyon nem jó, ha mindketten rossz passzban vagyunk, azt hiszem ennyi összegzésként.

a mai nap fényében kicsit szüneteltetem az érzelmi életem. olyan, mintha meg lenne nyomva rajtam a reset gombocska. hát hajrá.

ma kétszer is röhögtem magamon egy jóízűt. csak kicsit volt ijesztő, hogy nem vegyül-e némi őrült felhang is a nagy nevetésbe. még most sem vagyok benne biztos. először azon kellett röhögnöm, hogy utolsó pillanatban, éjjel 23.10-kor (éjfélig lehetett menni) jut eszembe rohanni a fordhoz regisztrálni a játékra, hoyg hátha nyerek egy új kocsit és míg a wc-n ülve a törzskönyvet keresem a sok kártya közt, amit magamnál tartok, beleejtem az egészet a lábaim közt a wc-be. igen, már pisiltem időközben, szóval a pisibe. dolgom végeztével hazaérve pedig kinyitom a hűtőt és nézem, hogy fura vmi, nem illik oda vmi, és csak nagy sokára fogom fel, hoyg a felső polcon mi virít: egy doboz fogpiszkáló, amivel a tegnapi töltött húst tűzködtem össze. ezen is nagyon kellett nevetnem. hát így.

ha nekem korán reggel, csipás szemmel, bedagadt fejjel (mármint én néztem így ki) azt mondják az edzőterembe érve, hogy ma nem az lesz, amiről még tegnap este szó volt, mert ma reggel kiderült, h az oviba kell menni vmi barom programra, akkor én végtelenül lehangolódom, ez van. és az első kör dühtől ugyan jobban ment a fél óra séta a futógépen, de aztán az egész átalakult bennem zombi arcú szomorúsággá, amit nekem nehéz lepleznem, sőt, nem is tudom. vagy legalábbis nem szoktam megpróbálni se, mert nem látom értelmét. és akkor még az történt, hogy vmi érthetetlen gebasz is lett hirtelen (otthagyott az egyik gépnél, mert azt mondtam hazamegyek, ő meg elhitte, pedig viccből mondtam), ami miatt hazajöttem előbb, tényleg nem vártam meg, pedig amúgy mindig és ezt már én magam sem értettem, meg ő se, de ez volt és kész. a dolgok állása miatt kicsit vezettem, hátha jobb lesz a kedvem, de nem, így aztán hazajöttem és apátiába estem, mert azt hittem addigra hívni fog, mikor végez az edzéssel, de nem hívott. így én csak feküdtem itthon a kanapén, se tv, se rádió, se net, se semmi, csak magam elé nézés, néha elbóbiskolás és persze szomorkodás. az idő előrehaladtával, mikor már biztos voltam benne, hogy nem jön, kezdtem haragudni rá, mert nem mintha én lennék a királylány, de gondolom azért hívni csak kellett volna engem, történt bármi is. meg állandóan azt hallgatom, hogy ő nem haragtartó és így, meg úgy igyekszik elsimítani dolgokat mindig, de én ebből nagyjából sose látok semmit, pedig hát ne legyen már ez feleségkiváltság szerintem. ezen a ponton aztán felhúztam magam annyira, hoyg fel bírtam kelni és azzal a lendülettel felszeleteltem a hideg, töltött csirkemellet, amit tegnap sütöttem neki, de nem bírta már megenni és mára hagyta és én hidegen utálom ugyan, de basztam már erre is, elkezdtem betömni. és akkor csörgött a telefon. haha. ezt hogy, de tényleg? közölte, hogy akkor végzett (már a munkájával is) és felugrik míg mennie kell, ha szeretném. és amikor ideért, akkor meg közölte, hogy még előbb el kell indulnia, mert még vmi közbejött, szóval max 10 percet tud maradni. ezen több okból sem akadtam ki (nem volt már hozzá erőm, meg hát azzal nyilván nincs mit csinálni, ha vmi hirtelen közbejön, mint most pl egy betegség, ezt még én is képes vagyok felfogni). azt hittem be se jön, csak az előszobában álldogálunk idiótán, de bejött, hogy azért 5 percet üldögéljünk egymás mellett. elmondta, hogy nem kell ennyire kikészülnöm mindentől, ami nem úgy alakul, ahogy el lett tervezve, mert hát ilyen ugye az élet. és hogy ha én ilyen végtelenül szomorú és dühös arcot vágok, arra neki rossz ránézni, ráadásul lelkiismeret furdalása is lesz, mert azt hiszi rá haragszom, pedig akárhogy gondolkodik, nem csinált semmi rosszat. és ez tényleg így is van, ezért is ismételtem el, hogy nem haragszom rá, és nem is hibáztatom, csak simán szomorú vagyok a helyzet miatt (és utálom a feleségét (sajnos ezt mondtam is, mert már elment a józan eszem)). nagyon aranyosan beszélt egyébként, de tényleg és persze ettől még jobban kellett sírnom, mint amúgy és alig bírtam elnyökögni, hogy értem és tudom is, nem hülye vagyok, de azért ez az eset eléggé bosszant, mert a nem funkcionáló családjuk miatt mért én szívok (ezt nem így mondtam persze, hanem egy fokkal normálisabban, csak nem emlékszem már rá pontosan). és elmondta még azt is, ami a 2. számú "nem akarok hallani róla" történet, hogy tavasszal és nyáron közel nem leszünk ennyit együtt, mert dolgoznia kell majd és akkor mi lesz velem, ha most ennyi miatt kiakadok. hát erre csak azt tudom mondani, mint pár napja, hogy én azt nem fogom kibírni. persze se múltkor, se most nem mondtam erre semmit. mert ha mondok, az már megint a vég az én szememben és az most még nem jöhet el. úgyhoyg megtartottam magamnak a véleményem és igyekeztem nem sírni. és akkor csak ültünk egymás mellett és hát ő még mindig nem tudja mi legyen ilyenkor. így írtam egy note-ot a nagyon okos telefonomba, hogy nem bírom most ezt szóban elmondani neki, ezért inkább leírom, hogy ilyenkor meg kell ölelgetni  a másikat, akkor is, ha ellenségesen néz és viselkedik. odaadtam neki, elolvasta és akkor így lett. nem lehet azt mondani, hoyg nem segítem a konfliktusok megoldását. egyébként éppen tegnap éjjel olvastam bele vmi okító könyvbe a párkapcsolatokról ott, ahol kinyílt a könyv. és pont a veszekedésről volt szó, hoyg hoyg kell kezelni a befordult nőket, hoyg minél előbb újra normálisak legyenek. és abban is az volt, hoyg ölelgetni kell, meg meghallgatni, meg kérdezni. úgyhogy nem vezettem félre :) persze ettől a pár percnyi ölelgetéstől nem lett egy csapásra jó kedvem, de legalább rosszabb se. mondjuk ezzel tovább nincs mit csinálni, csak várni, hogy egyszer eltűnjön. remélem holnap reggel enélkül ébredek.

Jfr, Tegnap keressel fordultam az illetekeshez. Vagyis remelem, hogy hozza. Sirva kertem es legnagyobb megdobbenesemre csak atvitten magamnak. Mivel megittam egy pohar bort, nem tudtam 100%-ban kovetni mit is kerek, hogy is kerek, de remelem meghallgatasra talaltam.

persze a forgóim is fájnak. néha azok is hihetetlenül. és iszonyú merev és fájó a csípőm. hogyan fordítható ez vissza?

a lábfájdalmaimról sem írtam még, vagy csak rég, hát mért ne nyávognék a témában megint egy kicsit? annyira fáj a sarkam hónapok óta, hogy meg akarok zavarodni tőle. elvileg nyújtogassam az achilles inam, de nem reagál rá semmit, valahogy ez most túl komoly. kenegetem, de semmi. lehet, hogy el kéne mennem orvoshoz, de előtte még inkább lecserélem mindkát használhatatlan csizmám, mert szerintem azok is közrejátszanak. de tényleg extrémül fáj. gyulladtan, sajgóan.  jaj.

annyira dagadt vagyok. hiába járok terembe tornára, nem ez a nekem való mozgás jelenleg. keresni kéne vmi jó órát, ahol 60 percet végig tornázom, nem pedig csak úgy lötyörgök, meg beszélgetek. az előírt edzés tervvel is van vmi gebasz. nem tudom mi, de nem passzolunk össze.

és bár mostanában főzök ugye, ami szuper, de mintha többet ennék és híznék. meg zöldet és zöldséget nem tudom mikor láttam utoljára. borzasztó sok húst eszem, soha ennyit szerintem, meg sajnos krumplit és rizst. hiába csak az előírt mennyiséget, akkor sem hiszem, hogy jó ez így napi szinten. és sajnos megfordulok néha a mekiben is. minek?

újabb bizonyíték arra, hogy csak álmodozom: és ha nyernél a lottón elvinnél világ körüli útra? persze, de csak, ha a férjem lennél, amúgy nem. pislog. hát, akkor ez kimarad (nem tudom kimondta-e, vagy elharapta és csak én fejeztem be magamban, de ez mit sem változtat a fájó tényen). aztán azon "pörgött", hogy legalább hazudhatnám neki nagy kegyesen, hogy igen, elvinném, hogy ezzel jelezzem, hogy kell nekem és akarom őt. őőő. és akkor úgy néztem rá, mintha életemben először látnám és egyáltalán nem érteném mit keres a konyhámban alsónadrágban, majd mikor ezt abba bírtam hagyni, mármint a nézést, akkor a világ legmegdöbbentebb hangján közöltem, hogy de hát én téged akarlak. nem tudom, hoyg ez előtt, vagy ez után, vagy mikor, és egyáltalán mi célból, de beszélt vmi eljövendő szőke hercegről is, akit én várok, és ezt se értettem, mert én csak rá várok, amit egyébként tud, csak nem akar szembesülni vele. hát így. egy szóval: sehogy.

és ahogy az már lenni szokott, ahogy megkapom az újabb leendő csodaszert, megjön, hogy véletlenül se tudjam bevetni, hogy mihamarabb megszabaduljak ettől a fertőtől. és itt a soron következő dilemmám is tampon, nem tampon témában. annyira unom, de főleg azt utálom, hogy nem vagyok mindennapi eset, hogy ez nincs mindenkivel így. sokáig azt hittem igen, úgyhogy a felismerés külön fájt. egyébként meg örüljek, hogy nem az orvos előtt jött meg, mert akkor megint vizsgálat se lett volna.

szombaton találkoztunk ugyan, de dolgozott. azt hittem utána lesz pár óránk együtt, de nem. aztán mégis úgy szervezte a dolgait, hogy együtt lehessünk még kicsit és ezért nagyon, nagyon szerettem. és bár részben üzleti ügyben, de vitt havas erdőkön át és azt mondta azért, mert ma kevés idő jutott kettőnkre, így viszont még együtt lehetünk picit és tudja mennyire szeretem a havas tájat és azt gondolta ezzel örömet okoz. úgy érzem ez azért picit túlzás volt így ilyen formán, de azért is nagyon szerettem, hogy ezt ott improvizálta nekem :) és aztán ettünk a mekiben és beletette a poharamba a szívószálat. szöszmötölt vele jó darabig az italautomatánál és én meg csak néztem, hogy mennyire, mennyire nagyon aranyos. azután vég nélkül röhögtünk a férfi szőrzet millió megjelenési formáján és annak is úgy örülök, hogy vele akár ilyenen is lehet bármeddig szórakozni. az ő szőre persze mindenhol a legeslegeslegtökéletesebb, vegyen róla példát minden pasi. és még csak elfogult sem vagyok. egyszerűen gyönyörű és kész. mondjuk mindene gyönyörű, nem tudom miről beszélek.

nem tudom hogyan írjam le. magyarul nyilván, na de mégis. hogy hol kell kezdeni, hogy mi a lényeg. sose tudom mi a lényeg. persze róla van szó. de azon belül miről? arról, hogy nekünk egyszerűen együtt kell lennünk. persze ez így megint semmit sem mond, mert nem a gyönyörű két kék szeméért kell (csak) együtt lennünk, hanem olyan megdöbbentő változásokon kezdtem el végbemenni miatta, ha jól értelmezem magam körül a történéseket, ami számomra fel nem fogható. mintha kinyílt volna előttem egy ajtó, amit eddig soha még csak észre se vettem. jó ideje érzem, hogy rossz szobában vagyok, de elvoltam benne, vagy ha kerestem is kiutat, ezt az ajtót eddig nem láttam. és az ajtón átlépve friss levegő van. persze épp hogy csak beleszippantottam, de már megrészegített. de kár, hogy ennél értelmesebben nem tudom leírni, hoyg mit is értek ez alatt. legyen akkor egy mai példa,, hátha kicsit megmagyarázza. családi névnapozás volt, ami mindig ugyanolyan unalmas, én az első perctől menekülnék, és amíg nem lehet, magamba zárkózva próbálom átvészelni. átvészelni magát a rutinos semmit, meg az esetleges műsorokat. de nem így ma. ma mintha más perspektívából, élesebben láttam volna magunkat. a húgom beszólt apunak, olyat, hoyg összeugrott a gyomrom a tiszteletlenségtől. észre se vettem eddig, hoyg szokott ilyen lenni, pedig biztos. rászóltam, ezt éreztem a minimumnak. aztán apu megölelte anyut, amit nem szeretek nézni, mert az is mindig olyan műsorszerű, de most nem vettem le róluk a szemem és úgy láttam ezúttal nincs köztük feszültség, csak szeretet, nem megjátszás az ölelés, hanem igazi. én ilyet így még sose láttam azt hiszem. ez nem jelenti, hoyg nem volt, csak én nem láttam. aztán valami sütis témán nosztalgiáztunk (már a nosztalgiázás maga is ritka) és én szokás szerint rosszul emlékeztem mindenre gyerekkoromból (milyen valóságban éltem én?! és élek még most is...), amin anyu meg akart sértődni, de aztán úgy tereltem a beszélgetést, hoyg mégsem. az is befolyásolta az egészet, hogy anyu beszúrt egy olyan mondatot, amin nagyon ledöbbentem. leginkább a nyers őszinteségen és a tartalmán, miszerint ő egyetlen dologra büszke, ahogy felnevelt minket és blabla, mittudomén. a lényeg az, hogy életemben nem hallottam olyat mondani, hogy ő valamire is büszke magát illetően. és aztán a mamával is volt valami kisebb műsor, de az elég zavaros volt, úgy éreztem egy imbolygó csónakban ülünk, ami fel fog borulni (a mama sírni fog), de aztán valahogy mégsem így lett, mert ügyesen csapkodtam az evezőkkel (leállítottam kedvesen a mamát, mert picit műhisztinek tűnt a műsora). és a legjobb, hogy apu megkért tornázzunk együtt hétvégenként és én szokásomhoz híven nem felcsattantam, hoyg hagyjon már engem ilyenekkel, hanem őszinte szívvel azt mondtam, hogy jó, mert láttam, hoyg ez tényleg örömet okozna neki és én amúgy is elég kevés örömet okozok (szerintem). volt ugyan egy feltételem (nem csinál cirkuszt az ügyből, mert már ott se vagyok a tornateremben), de mivel elfogadta, kezet ráztunk a megegyezésre. minden a legrendhagyóbb volt, komolyan mondom. és hogy hogy jön mindehhez ő? miatta látok másképp, úgy. esküszöm olyan, mintha egyre tisztább lennék, amit magam sem értem, hoyg értek pontosan. ki akarok lépni ezen az ajtón és nem visszatérni a sötét szobába. viszont ez csak vele megy. nagyon ijesztő. azt szeretném, ha fogná a kezem és soha nem engedne vissza. bele se merek gondolni az ellenkezőjébe.

aztán van vmi olyasmi, hogy ahogy egyre inkább ismerem meg, annál inkább akarom. nehéz őt megismerni, mert bár folyamatosan mondja az álláspontját úgy nagyjából mindenről, olyan stílusban teszi, ami eltorzítja a valóságát. emiatt sok dolga nem feltétlen tetszett eleinte. vagy tetszett ugyan, de azt nem szerettem volna, ha velem is pont ugyanúgy cselekszik. mostanra viszont kezdek a stílus mögé látni  és felfogni a mondandója értelmét. érdekes, hoyg ez ilyen sokáig tartott, de örüljek, hogy egyáltalán megtörténik. szeretem a látásmódját, a következetességét és szeretnék a rendszere része lenni. a természetem miatt beleillek a habitusa keltette viszonyulásokba, sok terhet venne le a vállamról a felnőttségével és ügyeinek intézésével, nagyon szeretnék vele gyereket nevelni, mert azt érzem, nekünk sikerülne, szeretnék rá hallgatni, adni a véleményére, biztonságban lenni mellette, bízni benne. szeretnék gondoskodni róla, a kedvére tenni és szeretni, szeretni, meg szeretni.

nyilván hülyeség olyat gondolni, hoyg velem sokkal jobb lenne neki, de én akkor is ezt gondolom. simán azért, mert jobban összeillünk. szóval semmi ördöngösség. annyi minden vagyok mellette, gyerek, pajtás, barát, nő, anya, szende szűz, cafka, minden. észre se veszem hogy váltogatom a szerepeket, de nagyon tetszik ez a sokszínűség. azt gondolom, hogy megbízható támasza, szerető társa tudnék lenni, méghozzá örökké. megrémiszt ez az egész. eljutottam oda, hogy nem is merem neki mondani. ha ép ésszel gondolkodom, tudom, hogy mindez nem a valós jövő és ettől halálra rémülök. mert, ha nem ez, akkor mi? és hogy lehetne ez? fogalmam nincs. bárcsak tudnék tenni bármit. és ráadásul normálsi keretek közt. mit lehet tenni normális keretek közt? meggyőzni, befolyásolni nem igazán lehet. kérlelni, hááát, nem tudom az milyen eszköz. gondolom azt egyszer lehet eljátszani és gyanítom utolsóként bevetni, ha egyáltalán. rafináltkodni nem tudok és nem is akarok. én azt szeretném, ha magától érezné, hogy most rossz helyen van, nálam pedig jó helyen lenne. bosszant, hogy ennek van egy nagyon nagy gátja. benne. mélyen. átléphetetlenül.

(a bejegyzésnek, mint általában, se füle, se farka, pedig esküszöm mindig jó voltam fogalmazásból. csak mondom.)

mindig úgy érzem, hoyg nekem semmi dolgom nincs. akkor mitől nem jut időm leírni ide kismilliószor, hoyg mennyire szeretem.

hogy erősítsem meg magam, hogy normális maradjak annak ellenére, hogy most már nem leszünk annyit együtt, mint eddig? egészen értelmetlennek érzem magam nélküle, ami riasztó, de ez van. annyira megszoktam a jót, annyira szeretek vele lenni, hogy nem tudom mikénty szokhatnám meg újra a nélkülözését.

ma csak edzésen találkoztunk, mert bár úgy volt, hogy jön, végül nem tudott, mert későn végzett. és én ettől annyira kikészültem, hoyg magam is megijedtem. azonnal átváltottam tavaly nyári üzemmódba. úgy hiányzott, hogy belesajdult minden csontom és majd kiesett a szívem is, a lelkem meg összeszorulva dübögött a gyomromban. érzem, hogy kissé túlzás ez így egy együtt nem töltött nap után, de ez volt, nem írhatok mást. és az is világos már, nem úgy, mint tavaly, hogy ebből a hiányérzetből hiszti lesz, aztán sok hiszti, aztán teljesen kifordulok magamból, és igaziból csak az segítene rajtam, ha este hozzám jönne haza. kérdezte is ma a telefonban, hogy mi lesz velem így nyáron, ha már most így reagálok? nem tudom mi lesz velem nyáron, de sajnos az biztos, hogy nem bírok ki még egy nyarat úgy, ahogy a tavalyit. bizonytalanságban, sokszor nélküle. őszintén szeretném, hogy addigra forduljanak nagyot a dolgok és én várhassam haza, viszont ha ez nem így lesz, akkor nem tudom mi módon, mert a szakításra gondolni se tudok, de vége kell, hogy legyen ennek, mert véglegesen elbaszom már az életem, de tényleg. hogyan lehetnék a magam sorsának kovácsa? hogyan teljesülhet olyan dolog, amit mások nem akarnak, vagy nem mernek megtenni, én meg csak azt látom saját célomnak? jaj de nincsen nekem fogalmam semmiről.

csak annyira vágytam ma, hogy bárcsak hozzám jönne haza aludni. de nem, ehelyett elváltunk és ő erre, én arra.

teljesen kivagyok nőgyógyász és fogorvos vonalon. senki nem normális? minden részletezés nélkül a nap végére már csak annyi kérdésem maradt, hogy egy bölcsességfog kihúzásában mi a büdös franc kerül 35.000 ft-ba?!

és nem szeretne hazamenni, de haza kell. egyébként pedig kb 2 hete járunk edzésre. mármint ő mindig is járt, én most csatlakoztam (10 éve is együtt jártunk :)). és nagyon sokat főzök mostanában és minden finom és ízlik neki és ez annyira jó érzés. szeretném a frissen mosott ruháit teregetni. az én álmaim és vágyaim...

bár eddig azt sejtette, hogy minden jobb otthon, ma magából kikelve ecsetelte a tűrhetetlen helyzetet. sajnos nincsenek illúzióim, nem úgy mint az elején. sajnos nincsenek, pedig nagyon szeretném, ha lennének, ha lehetnének. olyan jó lenne vele lenni :(

milyen rég borozgattam! most megkívántam. persze nincs itthon az, amit iszom, és mivel csak este 10 után tudtam volna venni, nem is lett. hányadik kerületben lehet éjjel alkoholt venni egyébként? a net téves infoval van tele. lehet, hogy kibontom a szicíliai bort, amit ajándékba kaptam és azért nem fűlik hozzá a fogam, mert fogalmam nincs a gyomorsav - fejfájás - kellemes bódulat okozó képességéről. ha édes, eleve kizárt.

újra csak a sírás van, hogy mennyire hiányzik, mennyire szeretem és hogy, bár vmiért sekélyesnek tartom megemlíteni, mennyire nagyon, nagyon tetszik.

ma (is) feladtam. vagyis gondolom 5 percre visszajött a normális eszem. milyen életet élek én?!

most, hoyg végignéztem az örvényt, újabb vágyam van. mármint ez is évek óta, csak ezt egyszerűen azóta se találom, vagy, ha megtalálom nem tudom letölteni, nem értem. szóval, az ítélet: család a következő, amit szeretnék, ha nagyon gyorsan megjelenne a neten számomra is elérhető formában.

hát hogy mit találtam a neten! nem vagyok egy nagy film néző, letöltögető meg főleg, de azért időről időre rákerestem az örvény című filmre az utóbbi 10 évben, amit kiskoromban láttam és úgy tűnt, csak én, mert senki más nem emlékezett rá. nekem is csak ijesztő porcelán babák, sötét és örvénylő víz ugrott be róla, és hogy eléggé be voltam tőle tojva. nem tudom miért akartam újra megnézni, talán mert soha azóta nem hallottam róla és már abban sem voltam biztos, hogy létezik. na ma megint rákerestem, és csoda, meg is találtam. egy éve töltötték fel youtube-ra és sajnos nem szinkronizált (nem tudom miért, de én abszolút szinkronizált film párti vagyok. pedig ebben ráadásul tök jól is beszélnek angolul), de legalább megvan! úgy emlékeztem 3 részes, de nem, hanem 6. az első rész után azt mondom, hogy: sajnos. ezekből a babákból elég lenne nekem kevesebb is. érdekes, hogy egy szóra, egy mozzanatra nem emlékeztem a filmből, de nem vagoyk ezzel egyedül, legalábbis a youtube-os hozzászólások szerint. igaziból csak annyit akartam mondani, hoyg jaj de jó, megvan.

megint itt a kurva bizsergés, pedig már gyártottam is teóriát, hogy miért maradt abba. pont pár napja mondtam el neki is és még meg is jegyeztem, hoyg csak nehogy elkiabáljam magam. hát tessék. baszódjon meg az egész.

van, amiket kihagytam pár hete, vagy hónapja, nem emlékszem mikor történt, csak annyi biztos, hogy  az év vége felé. azért nem írtam le, mert annyira nem értettem a hallottakat, hogy befogadni se bírtam, nemhogy felfogni és feldolgozni, mára meg már csak kitalációnak tűnik és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy tényleg hallottam őket. a következő foszlányok rémlenek: nagyon szeret nálam lenni; nagyon jól érzi itt magát; mikor és miért szeretnék elköltözni, mert szerinte itt is nagyon kényelmesen el tudnánk lenni és biztos meg lehet oldani a gyerekszoba kérdését is, alhatunk pl a nappaliban (én akkor este elkezdtem méregetni a nappaliban, hoyg hogy férne oda az ágy, szóval biztos megtörtént az egész, még ha ma már teljesen valószínűtlennek is történik az egész.) a munkarészlegem átköltözhetne hozzá és kész, azon se kéne többet görcsölnöm. hirtelen ennyire emlékszem, de tudom, hogy sokkal hosszabban mondta és én még válaszolgattam is valamiket, amikről persze fogalmam sincs. mitől kakukkol be az ember agya ilyen helyzetekben? vagy csak az enyém?

azóta persze szó nincs semmi hasonlóról sem, ezért is érzem fikciónak az egészet. sőt, tegnap mindezt nem egyes szám első személyben, hanem harmadikban adta elő, amit igyekeztem nem meghallani, mert sztem azért mondta így, mert azt hitte haragszom rá. sztem, de hát aztán amennyi dolog igaz abból, amit én gondolok!

update: írtam erről mégis dec. 4-én. nem tudom belinkelni. és igen, még volt az is, hogy csak akkor vesz el, ha járok jegyesoktatásra. persze, hogy járnék, hát hol érdekelne engem egy jegyesoktatás, ha vele lehetek.

szeret nálam lenni. egyik nap kérdezte, vagy mondta, nem emlékszem, hogy itthon van nálam. és hát nagy drámai érzékkel azt bírtam beközölni, hogy nem, nincs itthon nálam. majd csönd. ő persze elkenődött, aztán elhaló hangon kinyögtem, hogy azért, mert ő nem akarja. értettem ezalatt ugye, hogy én szeretném, ha nálam tényleg otthon lenne, örökre, de nincs, mert minden estére hazamegy. és akkor erre, hogy este fél 6 után minden rendes embernek otthon a helye és hát most mondjam meg, ő hol van?

bárcsak. egy szép napon. minél hamarabb. és ha nem így lesz, mi lesz velem. jó, nem gondolkodom, megyek vissza struccba. nagyon okos vagyok, tudom.

és megkérdezte elmosogasson-e. ez a legeslegkedvesebb a szívemnek, amit csak kérdezhetett. tudom, hogy más férfiak sorban állnak mosogatni, de én már a kérdéstől is kb sírni akartam örömömben.

annyira álmos vagyok folyamatosan, hogy nem bírok blogolni se. pedig muszáj, mert mindent elfelejtek. sajnos mára se lett jobb kedvem, rajtam maradt a tegnapi dolog. bárcsak tudnék jó pofát vágni, mikor rossz kedvem van, de nem tudok. épp a munkahelyén fagyoskodtunk, mikor kérdezte, jobb-e a kedvem. nem. és akkor én már nem is emlékszem mikről beszélgettünk, csak az maradt meg bennem, hogy tovább osztottam az okosságot az önzőségéről, vagyis inkább csak kiegészítettem a tegnap mondottakat. biztos jól esett neki :( aztán hülyébbnél hülyébb párbeszédekbe keveredve már ott tartottunk, hogy érte nem tenném meg mindazt, amit egy semmirekellő exemért megtettem. ez egyáltalán nincs így, sőt, de már nem tudtam mit csinálni, mint kívülről figyelni azt a sok félreértést, ami egymás után kerekedett. volt még olyan is, hogy hőbörgés és akkor odavágta, hogy na úgy látszik, ezért nem illünk mi össze. annyira fájt, mégsem éreztem helyén valónak (újra) előállni azzal, hogy nem érdekel engem se hőbörgés, se semmi, csak vele szeretnék lenni és kész, hova futunk még ötezer kört.

aztán idővel csak enyhült a feszültség, végzett a munkájával, bevásároltunk, hazajöttünk, ő netezett, én főztem és aztán nagyon megdicsért, hogy milyen finom volt és azt is hozzátette, hogy 3 év alatt otthon nem kapott annyi főételt összesen, mint amennyit eddig nálam. én olyan szívesen főznék neki hivatalosan is, ha tehetném. szívvel és lélekkel és bármit, amit csak szeretne.

aztán üldögéltünk a kanapén, én az ölébe kuporodva, még mindig ilyen citromszerű arccal és akkor éreztem, hoyg muszáj neki elmondanom miért vagyok ilyen, mert igaziból nem gondolat olvasó és honnan tudná, hogy már szó sincs a tegnapi vásárlásos performanszról és nem is az nem tetszett, amiket lakás témában mondott, meg nem utálom, sőt, tegnap se utáltam, hanem épp ellenkezőleg. ezúttal nem szólt semmit, legalábbis így emlékszem. vagy talán annyit, hogy abszolút meglepődött, mert tényleg azt hitte, hogy nagyon megharagudtam és nem szeretem (ez remélem csak költői túlzás volt részéről). ezt, hogy nem szól semmit, egyébként néha csinálja. nem vagyok benne 100%-ig biztos, hogy mit jelent. minden esetre perpillanat csak az érdekel, hogy megmondtam neki és remélem nem hiszi, hogy tegnap óta találtam ki magyarázatképp. ha lett volna annyi merszem, megmutatom neki miket írtam tegnap, de nem volt.

ma megbántódtam, mert olyan végtelenül önző, hogy az már tűrhetetlen. kaptam egy hajvágásnyi időt, amíg megfőztem az ebédet, és úgy döntöttem, hogy nem érdekel tovább a hiszti. én szeretetben szeretnék lenni, nem önzőségben, meg megbántódásban. és kérdezte utálom-e még, vagy kap enni. nem mondom, h ügyes az ilyen helyzetek kezelésében, én meg már inkább előre lépek egyet a várakozás helyett, mert egyszerűen csak szeretve szeretnék lenni, és szeretni. főleg mostanában, magam sem értem mért ennyire. azt mondta kívnáncsi volt a reakciómra. szuper. én meg az övére lettem volna, ha nem tanultam volna már a saját bőrömön, hogy inkább lépjek egyet előre a történetben. én aztán már nem is voltam megbántva, elmúlt vagy tudom is én, a kedvem mégse lett rózsás, pedig igyekeztem. de mivel folyton kérdezgette utálom-e még, nem tudtam túllépni. jobban szeretlek, mint utállak - mondtam. aztán befejeztünk egy múltkor elkezdett filmet, majd beszélgettünk. arról, amiről eddig kismilliószor: az ő élete, meg a pénz. nekem végig forgott a kés a szívemben és már csak ültem mellette összetörve, hogy jézusom miről beszél, miért nem vagyunk mi együtt és kész. vagy legalább ölelne meg és maradnánk csöndben. vagy csak hagy nézzem a gyönyörű új haját csöndben. nem tudom hogy lehet ennyire jóképű. de nem lehetett ezen morfondíroznom, mert válaszolgatnom kellett a már annyiszor megválaszolt kérdésekre. tudom, hogy nem így megy, de annyira szeretnék fogni egy jó vastagon fogó ceruzát és húzni vele egy határozott vonalat az életünkbe. és a vonal fölött már csak mi lennénk. mást sem szeretnék jobban, komolyan.

(itt jegyezném meg azt is, hoyg az a kényszerképzetem, h van vmi a csókolózással most nála. ezt csak úgy mondom, hogy le legyen jegyezve. egyébként pedig nagyon szeretnék órákig csókolózni vele. most.)

én ezt a számot gyűlölöm. és ezt már annyiszor le akartam írni. okádok tőle. és még csak véletlenül se linkelem be.

sugababe - push the button

miután nagy nehezen összeszedtem magam, hogy eszem, kiderült, hogy büdös a hús, amiből főzni akartam. akkor nyúltam a kenyérért, amiről kiderült, hoyg penészes. kár, hogy nem reggel, amikor legutóbb ettem belőle. ekkorra már az egész nap miatt sikítani volt kedvem és kiszaladni a világból. el is mentem a mekibe. aztán vezettem kicsit, majd bevásároltam az éjjelnappaliban. hazaérve újra nekiláttam a tortabevonós ügyemnek és hiába volt erre is ráírva, hogy tegyek bele margarint, nem tettem, mert a másik is akkor ment tönkre. most jó lett. hálistennek. már komolyan arra gondolok, hogy neki. ezen felbuzdulva nekiálltam még egy desszertnek, amiben át kellett számítanom a mennyiségeket és ez nyilván nem ment nekem és nagyon lágy lett a tészta. mivel ez egy ilyen sütés nélküli kekszes izé, tettem még bele margarint, hogy tuti megdermedjen a hűtőben, hogy aztán onnan kivéve mi lesz vele, én nem tudom, de már nem is érdekel. ha nem lesz jó, tálastól megy a kukába és ordítva fogok sírni, hogy mi ez már velem a konyhában, mikor olyan jól indítottam a főzőcskézéssel pár hete/hónapja.

ilyen nehezen esküszöm nem kezdődött még évem. egy fos. egész nap nem szóltam senkihez, csak reggel vele beszéltem egy kicsit, aztán mikor lemondtam délután a vendégséget a bnőmmel, így este gondoltam ideje lenne kinyitni a szám. a szomszéd nem vette fel, a tesóm kinyomott. ezen is tök ideges lettem és többeket már nem is hívtam, nehogy látszólag ok nélkül ordibáljak bárkivel is.

nem hiszem el, hoyg ilyenről írok, de úgy látszik mégis. szóval halálra idegesít ez a ne petárdázz szilveszterkor, mert jaj szegény kutyák megijednek, megszöknek és elüti őket az autó, vagy ha nem, akkor ijedtükben esnek össze holtan. jajmár. hol is kezdjem. egyrészt gyűlölöm a petárdázást, nem értem miért lehet petárdázni, nem értem mit élveznek benne, nem értem miért kellett ezt hallgatnom tegnap hajnalig, de attól, hogy nem értem, még senki se fogja abba hagyni sajnos. bárcsak tarkón lehetne lőni a köcsög petárdázókat egy bénító lövedékkel, amitől majd január 2-án élednek újra, de nem lehet. de hoyg jönnek ehhez a kutyás könyörgések? a fb-on ömlő sok hülyeség? aki kutyát vállal, az felelősséget is vállal és az is a dolga sok más közt, hogy ha olyasmi történik, amitől a kutyája halálra rémül, akkor megnyugtassa és vigyázzon rá, hogy ne essen baja. nem értem a petárdától megrémült, kertből kiszökött kutyák kesergő gazdáit, meg nem értem a póráz nélkül levitt, sétáltatás közben a petárdától halálra rémült és világgá, vagy kocsi alá szaladt kutyák kesergő gazdáit se. hát bakker, a kertből be kell vinni a kutyát a házba és ha ez nem elég, ott simogatni, nyugtatgatni, elterelni a figyelmét, foglalkozni vele és semmi baja nem lesz. másnap mehet ki újra. az utcára meg hoyg lehet póráz nélkül levinni a kutyát ilyenkor? egyáltalán, minek órákat sétálni vele? simán elég ilyenkor egy gyors pisi - kaki a ház közelében. aztán sietni haza a jó melegbe, ahol lehet simogatni, babusgatni. semmi baja sem lesz, másnap már vidáman sétálhatunk vele egy hosszabbat, póráz nélkül. ennyi, már vége is a szilveszternek. mit kell ezen ennyit sivákolni.

nekem is volt és van is kuytám. most nem is egy, hanem kettő. egyik jobban retteg a petárdától, tüzijátéktól, mint a másik. az udvaron laknak, de ilyenkor beviszi őket anyu az előszobába és kész. semmi bajuk, alszanak szépen. régen pedig, mikor még a lakótelepen laktunk, akkor sétáltatás gyanánt szigorúan pórázon, szigorúan a ház elé álltunk ki petárdás időkben. nem csak én, a kutya se akart sehova tovább menni egy tapodtat se. kinek jut eszébe ilyenkor sétálgatni?! otthon meg ha járkált fel-alá, vagy nyüsszögött kicsit, akkor lekuporodtunk hozzá a szőnyegre, simogattuk, vagy az ölünkbe ült és már jobban is volt. mi ezen annyira nehéz? ja, egyszer kicsi korában úgy megijedt, hoyg be is pisilt, de mindenki túlélte, ő is, mi is. leengedtük a reluxát, hogy ne zavarják a villódzó fények, szeretgettük még jobban és kész.

persze hallottam extra félénk, ideggyenge, eszüket vesztő kutyákról, de hát rájuk meg akkor még jobban kell figyelni, ne adj isten kérni nekik nyugtató az állatorvostól és velük maradni akkor is természetesen. annyira kivitelezhetetlen? ja és igen, meg kell oldani, hogy ha nem szeret ilyenkor egyedül otthon lenni a kutya, akkor vagy nincs buli, vagy meg kell oldani máshogy a felügyeletét. ennnnnnnyi.

a kisállat se szereti a fura, éles, nagy zajt, de nem készül ki tőle különösebben. most is csak akkor ijedt meg nagyon, mikor én okos kinyitottam az ablakot és épp petárdáztak egyet. akkor nyúlt vagy 5 centit a kis füle, ahogy figyelt, meg az arca is megdermedt egy fél percre, de aztán becsuktam az ablakot és durroghattak, nem érdekelte. pedig hallatszik úgy is nyilván, csak hát az állatoknak is alkalmazkodni kell valamennyire az őket körülvevő, akár extrém dolgokhoz is. namár.

ez a nap egyre rosszabb. most mondtam le két vendégséget. nem bírok elmenni. van velem vmi, ami miatt nem bírok. vagy most jön ki rajtam a soknapos alig alvás és az is összevissza, vagy én nem tudom, de mindent kínnak érzek és csak aludnék. se enni, se inni nem tudok, hogy küzdhetnék meg még az ajándékgyártással és a desszert befejezésével is? nagyon nem tetszik ez a nap és egy szerencse van, hogy nem hiszek a babonákban, így abban sem, hogy amit ma csinálok, az határozza meg az évem. ugye nincs így? - bizonytalanodom el mégis. sőt, ha ez így lenne, akkor arra is gondolhatnék, h azért nem jött hozzám, hogy egész évben ne kelljen. visszafekszem aludni és megpróbálok közben lazítani, mert a hátam közepéig be van feszülve a nyakam.

még a dobozos kakaómról is hiányzott a szívóka!

milyen jók a megérzéseim. pl most az, hogy jó lesz 2013. tudom, hogy egy fél nap még nem jelent semmit, de amilyen az a mai nap! eleve úgy keltem, mint akit összevertek. mindenem fáj. mindkét sarkam, ami sajnos már jó ideje így van, de mára elmúlhatott volna, a jobb forgóm, ami egy visszatérő dolog, de mért pont most? a bal térdem, ami fogalmam nincs mi, meg úgy általában az ízületeim, ahogy érzem. és a fejem, a gyomrom, vagyis mindenem belül. nem tudom mi ez, de nem tetszik. és ha ez nem lenne elég, nincs túl jó kedvem ettől a szürkeségtől sem. aztán szétmarcangolódtak az idegeim már mostanra, hogy hol van, mert azt ígérte megy edzésre és utána felugrik 5 percre. ez éltetett kb. na nemrég hívott, hogy mégsem ment edzésre, így nem is tud jönni. hátttőőő. úgy szerettem volna megölelgetni, hozzá bújni, puszit adni neki. így viszont ugorhatok a következő projektre agyban. elvileg megyek délután bnőmékhez, ahova nincs ajándékom és a desszert sincs kész, amit vinni akartam. ötletem sincs mi az, amit egy 3 évesnek készíthetnék, örül is neki és a mai nem munkanapon kivitelezhető. hogy indulhat így egy év, főleg az, amihez nagy reményeim fűződnek?!