ma délután rácsörgött a nője kétszer is sűrű egymásutánban, de csak később hívta vissza a munkája miatt. és akkor azt mondta a nő, h látták őt tegnap beszállni egy nő kocsijába. én voltam persze, de sajnos abszolút ártatlan a történet, így ebből se lesz semmi dráma. sajnossajnossajnos. legalább láttak volna vmi többet is, vmi kimagyarázhatatlant, de nem. pedig, ha akkor és ott láttak, ahol gondolom, ott kaptam puszit is a kocsiba beülve, igaz, csak az arcomra, de hát az se lenne indokolt alapvetően.

és mindemellett olyan szép is. szép. szép. szép. mindig csak nézegetném.

este eljött velem ingyen moziba, amin nagyon meglepődtem, de örültem neki. azon meg még jobban meglepődtem, h tetszett neki a film, mert nem lövöldözős volt, ami a kedvence amúgy. mármint hogy  én ezt hittem. és akkor elkezdte mondani, h nem, ő szívesen néz ilyen romantika gyanús filmeket is, olyat meg főleg, amiben mély érzelmi dolgokról esik szó és akkor szó szót követett, hogy ő alapvetően milyen érzelmes, csak megkeményedett a sok béna dolog miatt, amiket megtapasztalt eddig és hogy ő mennyit sírt pl az első felesége miatt is, amikor még nagyon szerelmesek voltak egymásba. és hát igen, sajnos nekem ezt az oldalát nem mutathatja, mert így is állandóan lelkiismeret furdalása van az illegális ügyünk miatt, nem súlyosbíthatja ezt még tovább. és én akkor úgy megsajnáltam magam, de komolyan. hogy milyen dolog már ez az élettől, hogy pont velem nem lehet igazán önmaga, aki tudom, hogy annyira becsülném ezeket az értékeit és úgy tudnám szeretni, plusz a végtelenségig hálás lennék, ha viszonozná is az érzelmeimet. és erre nem, nem és nem. hanem egy ilyen rohadvány ribancra pazarlódik az élete, akit sajnálom, de tényleg szívből utálok és ha tehetném egyszerűen leradíroznám a képről, hogy nyoma se maradjon. bárcsakbárcsakbárcsak együtt lehetnénk.

tegnap reggel mentem érte edzés után és egész nap a dolgait intéztük. eleinte nem szóltunk egymáshoz különösebben. én rá se néztem. nem direkt, csak így jött, meg hülyén érezetem magam a performanszom miatt nyilván. ő meg hozzám alkalmazkodva volt csöndben. aztán egyszer csak mégis azt vettem észre, h beszélgetünk, meg hülyéskedünk, meg egymáshoz bújunk, meg ugyanúgy viccelődik a kedvenc témánkban, mint azelőtt és így tovább, amíg délután fel nem jöttünk hozzám és hát  megkaptam mindent, amire vágytam, sőt annál jóval többet is, szóval az elégedettségem határtalan. mármint szex téren.

annyira feszült vagyok.

mindig akarom mondani, h megőrülök, mikor vki minden kibaszott kérédsre, amit feltesznek neki, azt válaszolja, hogy: így van. ha kell nyolcszor is ugyanez a válasz egymás után, ha a válasz igen lenne. anyád. leggyakrabban rádióban hallom és iszonyú idegesítő. meg béna.

felhívott délután. örültem neki, főleg, mert arról beszélt, hogy holnap hogy találkozunk. szóval mégse dobott örökre, gondoltam. vagy majd holnap fog, ki tudja. aztán eszembe jutott, hogy csak pár papír miatt hívott, amik nálam vannak és holnap szüksége lehet rájuk. sztem igazam van, de letagadja. annyira zavaró, hogy sose tudom mi az igazi igazság. annyira zavaró lehetek, hogy folyton kombinálok (nem direkt, esküszöm).

a botrányos viselkedésem miatt meg nem tudom hogy fogok a szemébe nézni holnap. komolyan szégyenlem magam, még ha jogosnak is érzem a sérelmeimet, ahogy reagálok és viselkedek szerintem sem normális. és hogy még ezt tudom is, mégsem vagyok képes uralni az érzelmeim, az zavar csak igazán.

mostanában kevesebb redbullt iszom, mert a felét mindig kiöntöm a kocsiban.

már megint mit csináltam magamnak! nem is tudom, h szomorúbb vagyok-e perpillanat vagy kínomban akarok-e jobban elsüllyedni. az volt, h egész nap együtt voltunk az ő munkája miatt. közben folyton babrált, addig-addig, h más vágyam sem volt délután hazaérve, mint hogy tovább babrálgasson, amit vmiért nem csinált. első körben kivártam, hogy végignézze a 8 db kedvenc könyvét és akkor jutottunk oda, hogy megölelgetett, ami részemről állandó kérés, hát nyilván szeretethiányom van erősen, na. szóval kivártam a könyvnézegetést, és aztán meg is ölelgetett. ölelgetés közben elbóbiskoltunk ülve. félig felébredve indítványoztam a babráslásomat, ami egy babrálás light verzióban valósult meg. akkor kezdődtek a bajok. nem értettem miért csinálja és hirtelen annyira megsértődtem, hoyg így utóbb magam is meglepődöm rajta. persze akkor még próbáltam aranyosan jelezni, h nem erre számítottam és azt hittem korrigál is és akkor nem is lett volna az az iszony, ami lett. de ő nem csinált semmit, hanem félkómásan csak volt ült, majd meg se hallva, amit én mondok, megkérdezte, h akkor megnézzünk-e neki vmit az inetrneten, amit ígértem, majd újra a kedvenc könyveihez nyúlt. na és akkor lettem kurvaideges. de ilyen abnormális módon. közöltem, h én most nagyon megsértődtem és nem lehet már igaz, h csak az lehet, amit ő akar és ez mi egyáltalán, hogy elutasít, mennyire megalázó már ez és én meg csináljam, amit ő kér. mivel igaziból nem reagált különösebben semmit, még idegesebb lettem és kezdődött a szokásos, mindkettőnket kiborító cirkusz, hogy én erőszakosan kényszeríteni akarom, h válaszoljon, ő meg nem válaszol csak azért se, mert hogy így nem tud, h én őrjöngök. ezen a ponton már azért is voltam ideges, mert alapból türelmesen igyekeztem kérdezni, elkerülni akarván ezt a szituációt, de úgy sem válaszolt. még vártam is kicsit, de semmi, csak azt kérdezte, na, akkor indulunk? mármint, h viszem-e haza. és igaziból akkor fakadtam ki és szerintem ez maximálisan érthető is. én sokadszori próbálkozásra sem tudok mit kezdeni azzal, hogy kérdezek vmit és nem jön rá válasz.. de semmi. ez szerintem a prosztóság netovábbja. hogy lehet a másikat arra kényszeríteni, h beletörődjön abba, hogy kérdez és válaszra se méltatják. ez nekem tényleg vérlázító. és nem tudok másképp reagálni, mint őrjöngéssel. hogy máshoyg kell? hogy lehet eredményt elérni ilyen esetekben? mert nyilván nekem se az őrjöngés a cél. na és aztán az lett, hogy én egyre jobban berágta, idegbetegeket megszégyenítő módon hisztériáztam és eszméletlen mennyiségű hülyeséget hordtam össze. a nem válaszoláson kívül természetesen a visszautasítottság érzés is ugyanannyira kiborított és nem tudtam mit kedzeni vele. ő akárhányszor kezdeményez, én sose mondok nemet. és nem kötelességből, hanem mert kívánom és az se volt ellenemre, h az utóbbi pár napban is annyi volt, hogy én teljesítettem az ő kívánságát és kész. akkor ez a mai eset ez mi volt ennek féynében? amúgy sem vagyok egy gyakran kezdeményező típus,és ez az eset sem fog arra sarkallni. az ő olvasatában egyébként egész máshogy történtek a dolgok, ő megtette, amit kértem, szexről meg nem volt szó, nem is érti mi bajom. szexről sosincs szó, csak úgy megtörténik, jegyezném meg. és én ma annyira kívántam, h arra szavak sincsenek. persze fel se hoztam volna, ha látom, hogy ma nem úgy alakulnak a dolgok, csak amiatt erősödött ez fel, hogy azt sem teljesítette, amit kértem. jézusom mennyire rosszul éreztem magam. a kocsiban újra próbáltam megtudni mi baja volt, mert mondta a kérdésem se érti, amire válaszolnia kéne (gratulálok). válasz különösebben akkor sem jött, mire már hisztérikus rohamot kaptam kb és követeltem mondja meg, bármi is az. pl a nője kifordult magából és minden helyrejött, vagy tudom is én. istent nem jutott eszembe felhozni, mert a nap nagy részében ő matatott rajtam, tehát nem úgy tűnt, hogy ma ilyen bűnöktől tartós napja lenne. uramisten miket írok. és akkor meghallgathattam, hogy a nőjével semmi nem más, vallási oldalról nézve meg egyáltalán sose szabadna nekünk semmit se csinálni. aha, jó, de akkor az hogy van, h mikor ő épp úgy gondolja, akkor át lehet lépni a szabályokat, ha én, akkor nem. itt már eltértem a tárgytól, mert tényleg nem jeleztem, h szexelni akarnék, tehát ezt felesleges volt zsámon kérni rajta, de már mindenért annyira ideges voltam, h nem bírtam leállítani magam. az egésszel nyilván azt értem el, h újra roló le és soha többet semmi. ettől még szomorúbb vagyok, elmondani se tudom. miután hazajöttem bekusztam a takaró alá és 3 órát aludtam. sajnos utána se lett jobb. akkor sírtam egy kört és nagyon mérges és szomorú voltam az egész miatt. és ugye felhívni se tudom, semmit se tudok, és mindig ilyenkor van, hogy másnap vasárnap és úgyse találkozunk, ami biztos pont jó így, mert legalább lehiggadunk, de közben meg borzasztó, mert vele szeretnék lenni és most már ebbe belehalok, hoyg nem lehet. muszáj még egyszer leírnom, h én ilyen rosszul még nem éreztem magam esküszöm. én nem is értem a pasik hogy bírják a nők visszautasításait elviselni nonstop. lelkileg se, meg hogy ott maradnak megszexeletlenül, felajzva. mekkor önuralom kell már az élethez? és nekem mért nincs semennyi? ahogy kezd tisztulni a kép, egyre inkább látom mennyire szánalmas volt a jelenetem. és szomorú is persze, de inkább szánalmas, mert még egy ilyet is bemondtam kínomban, mikor szállt ki, h szép hétvégét, szia! és ezt dühből, olyan hangsúllyal, hogy fúj.

tegnap sétáltunk, fagyiztunk, miközben derült égből villámcsapásként megkérdezte (ezredszer eddig) tényleg szeretnék-e gyereket tőle. pusztán azért, mert olyan jü érzés tudni, h igen. egyszer tényleg megverem.

ma megint olyan sokk ért pénzügy kategóriában, hogy beszélni se bírok róla és egyelőre dolgozom fel az információt. milliomos férjet szeretnék.

szeretem és nem értem miért nincs velem. ez újra és újra hatalmába kerít, ez a nem értés.

anyukája is veszekedett vele állítólag megint a napokban, hogy váljon már el, de hiába, nem bírja ezt az őrjöngést és akkor is azt csinál, amit akar. kitart bazdmeg, mert ígéretet tett. úr is ten.

a múltkorira azt mondta az volt neki eddig életében a legeslegjobb - jut eszembe. de lehet, h ezt már írtam.

viszem haza. a szülei utcáján megyünk keresztül épp, mikor meglátja a tesóját és annak kisfiát és akkor kérdezi bemegyünk-e mi is a szüleikhez. hááát. na mindegy, bementünk. értem, h ő babázni akar, de én mit csináljak ott? az anyukája, ha nem is undok velem, de mindenképp távolságtartó a végtelenségig, apukájával meg elbeszélgetek ugyan, de azért púpnak érzem magam a hátukon, ami teljesen érthető, hát fogalmuk nincs ki vagyok, csak megjelenek ott néha tisztázatlan viszonyok közt. mert oké, h én hurcolom a fiukat, de hát már az se normális, nem hogy még az, h be is visz folyton. na mindegy. ő elbabázgatott, én meg egy ideig támasztottam az ajtófélfát és őket bámultam, ami engem mondjuk nem zavart különösebben, de azért elég szerencsétlen képet mutathattam, mire az apukája mondta menjek már be. akkor meg már beszélgetni is kellett, és hát egy közös témánk van kb, az autóink, szóval arról diskuráltunk. az anyukája kb átnéz rajtam, vele semmit se beszéltem, csak a kislányon keresztül, mikor azt ecseteltem neki, látom finomat főzött a mama, hogy ilyen lelkesen eszed. és akkor válaszolt vmit a mamája a témában. nagyon vidám volt az egész, mit ne mondjak. állítólag ilyen rideg fajta, de engem kifejezetten szeretne, ha mi együtt lennénk. hát, nem tudom. nem vagyok róla meggyőződve. vagy fél órát ott voltunk végül. én beszélgettem ugye az apjával, az öccse evett, az anyukája etette az öccse gyerekeit, vagy hajkurászta őket, míg vele játszottak. sajna elég feszült voltam végig, ami szerintem érthető. ezt aztán nem mondtam neki, mert mit mondjak rajta, csak helyeseltem, hogy biztos szeretnének a szülei, ha együtt lennénk, mert hogy szerinte igen. meg milyen jó dolgom lenne nekem velük, nem? legszívesebben megverném ilyenkor, de komolyan. hát bazdmeg ő az egyetlen akadálya annak, h ez nem derülhet ki. az öccse is furán méreget amúgy szerintem. érdekelne, hoyg mit gondolnak miért vagyunk folyton együtt, mert az, h én őt kocsi híján hurcolom, nem a legjobb duma nyilván. még ha igaz is. amúgy tényleg nagyon aranyosak a gyerekek, a kisfiúval el kellett bújnom nekem is, meg a nyakban állós mutatványát is megmutatta, a kislány, aki tényleg nagyon pici még, hozzám is átkéredzkedett tőle, és beszélgettünk picit a masnikról a pólóján és a zokniján. nagyon cuki volt. aztán hazavittem a saját családjához és nagyon nehezemre esett engedni, h kiszálljon a kocsiból. hova hányjak már, de komolyan.

e    v    k    !
l     a    u
e    n    r
g          v
e          a
m         r
           aaaa

egész éjjel nem bírt aludni, olyan lelkiismeret furdalása volt. félt, hogy terhes leszek és azzal álmodott, hogy hoyg fogja ezt vállalni a környezete előtt, beleértve ebbe az én szüleimet is, akik elé a gyerek apja státuszban kívánt járulni, de úgy, hogy nem él velünk, csak vállalja, hogy ő az apa. mert ugye biztos bemutatnám, ugye. meg mit mondana a feleségének, a szüleinek. lehet, h hülyén hangzik, de sajnáltam őt most emiatt. főleg, mert én nem meg tényleg a legnagyobb lelki nyugalommal voltam, talán életemben először, és jól is tettem, ma reggelre megjött. egyszerűen tudtam, hogy így lesz. persze nem volt éppen szívderítő azt hallani, hogy akkor sem lenne velem, ha gyerekünk lenne, de igaziból ezt tudtam amúgy is. annyira a saját (elferdült) lelkiismeretének hatása alatt van, h képtelen a szívére hallgatni. vagy akár a józan eszére. mindegy is perpillanat. kérdezte én gondolkodtam-e, mi lett volna, ha terhes leszek. igaziból nem. mondtam is neki. max két perc erejéig voltak kósza gondolataim, miszerint nem vetetném el, viszont egész életemben sírnék, hogy egyedül kell felnevelnem, nélküle.

mivel történt ma egy extra dráma vele, nem forszíroztam a témát, mert tényleg kisebb gondja is nagyobb volt, mint ez. és annak ellenére, hogy egyetlen egyszer sem hoztam szóba, mégis sokat beszéltünk róla az ő kezdeményezésére. bevallotta, hogy neki ez volt életében a legeslegjobb, mert egyszerűen nem lehet igaz mennyire szeretem és ezt mennyire éreztetem is vele, és hogy ő mindig is erre vágyott, hogy így csókolja, meg így ölelje vki, mint én. tudom, hogy tényleg így is van és ennek nagyon örülök. elszomorít viszont, hoyg ennek ellenére sem vagyunk együtt. mármint nem amiatt, h miket csinálok szex címszó alatt, hanem hogy mennyire szeretem és ő is engem. és hát jegyezzük meg újfent, hogy nem és nem fog elválni. nonszensz. és azt is meg kellett hallgatnom, hogy vmiért a nő épp tegnap este kezdeményezni akart, vagy legalábbis szerinte és ő meg újra elutasította, mert egyszerűen nem bírt, csak rám gondolni. meg persze lelkiismeret furdalása is volt. erről majd még jobban megkérdezem, mert érdekel, csak mondom, ma a drámák drámája volt és inkább igyekeztem nem kérdezni, csak engedni, amit ő magától mond.

egyébként az én gyomrom is mindannyiszor összeugrik, ha a tegnapra gondolok, szóval kb 2 percenként és nem merek belegondolni, hoyg esetleg ez volt az első és utolsó eset, hoyg így szeretkezhettünk. ha el merném engedni magam, akkor olyanokról fantáziálnék, hogy itt lakunk nálam és mekkora öröm már, hogy bármikor becsusszanhat, amikor csak kedve szottyan. már megint mikről írok?!

és még egy utolsó mára: lactoseven

és újra üzentem az univerzumnak is.

és hogy nehogy az legyen, mint múltkor, h szarul érzem magam utána, kérésemre csókolózás is volt, meg a végén összebújás. megnyugodtam. bár a csók előtt mondta, h  csak egy kicsit, mire elfordultam, h jó akkor nem, de aztán mégis és nem is kicsi volt.

ma olyan történt, ami soha eddig senkivel. én magam sem értem. hogy ugye gyógyszert rég nem szedek, az óvszerből elegem van, neki sajna látványosan is, a kezét én már nem engedem, mert tartok tőle, hogy a sok rágcsálás miatt megtelepedő bacik miatt járkáltam sokat az sztk-ba és hát odatette, és annyira jó volt, hogy nem tiltakoztam. igaziból attól nem félek, h terhes leszek, mert egyrészt most kell megjönnie (nem mintha tudnám mi a naptár módszer, vagy hinnék benne), másrészt meg az ir miatt sztem ha akarnék is nehéz lenne. szóval ez nem igazán izgat. attól picit viszont tartok, mi van, ha átadtam neki vmit. nemtom mit, meg remélem is, h nem. egyébként olyan szívesen lennék tőle terhes. ilyet is életemben először érzek. persze csak, ha együtt lennénk, mert annál rosszabbat el sem tudok képzelni, h egyedül álló anyuka legyek. nem is értem hogy lehet végigcsinálni mindent egyedül. olyan meg meg sem fordul a fejemben, h ha véletlen terhes lennék, ő futna hozzám. annak ellenére se, hogy a nője megint válást ordít, de hát elmebeteg, így nem lehet komolyan venni. saj nos.

ma kurvaszar napom volt kocsi témában. egy sunyi, paraszt, tapló szerelőnél voltam, ahova elvileg soha többet nem szeretnék menni, viszont fura hangok jönnek a kocsi alól, amivel lehet, h holnap visszadühöngök hozzájuk, h mondja meg mit csináltak, de inkább ne is, hanem oldják meg. ingyen. főleg mivel  a mai akciója több, mint a duplájába került az ígértnek és erről még csak nem is szólt, pedig az a módi, h felhívják az ügyfelet, megfelel-e neki az új felállás is. hát ez nem hívott. én meg milyen egy barom vagyok, h nem mondtam neki, h dugja fel a csapágyát a seggébe, nekem nem kell ilyen áron.

csepel pedig egy lepratelep.

kifestettem a körmöm pinkre. hogy ez mennyire szép! és mióta lehet a viszonylag olcsó (590 ft az olcsó?) lakkokkal ilyen szuper fedést elérni egy réteggel?

ma amúgy szégyelltem magam, mert nem mentem ki anyuékhoz. többnyire feszült leszek ettől a menetrendszerű túrától. olyan gáz vagyok. nem így akarok viselkedni. nem is anyuékkal van amúgy bajom, hanem a menetrendszerű semmivel. kimegyünk, kínlódunk, dőlünk erre-arra a kanapén, eszünk, elvileg kutyát sétáltatunk és hazajövünk. nem tudom hogy lehetne ezen változtatni. ma meg még két plusz program is lett volna a húgom miatt, amihez aztán még annyira se fűlt a fogam, meg jól össze is vesztünk reggel, szóval a végén inkább nem mentem. vacak érzés, de be kell vallanom, hogy csak vele van kedvem lenni. még akkor is, ha csak elvagyunk egymás mellett, mert ő dolgozik, meg vég nélkül dumál másokkal. szoktam olyat, h végigfuttatom magamban mihez lenne kedvem. és sokszor semmihez rajta kívül. nem akartam találkozni egyik bnőmmel se, anyuékhoz kimenni se, egyedül dolgozni se itthon, egyedül elmenni se sehova. csak vele lenni. hátháthát. és akkor ezt még el is mondtam neki.

este meg elmentünk moziba hármasban a fiával. ugyanazt csinálta, mint múltkor, hogy beült középre, mi meg a két szélre szorultunk. nem tudom mi a célja ezzel. nagyjából kizártnak tartom, hogy az elszeparálás. a film felénél kiment wc-re. és akkor odanyújtottam a kezem neki. igaziból eszembe se jutott, hogy megfogja, főleg most, h nem egyedül voltunk, hanem tictac-ot akartam és nem is gondoltam, h félreérthető a kérésem, mert mindig így szoktam kérni, h odanyújtom a kezem határozottan. meglepődtem, de örültem a kezének természetesen. nagyonnagyon.

és képes voltam nem odakanyarodni a nőjéhez, hanem kitettem előbb. őszintén leszarom, ha ez esetleg furán veszi ki magát. nem bírok ránézni se, mit jópofizzak, mosolyogjak, köszöngessek. sőt, ha kiszálltam volna még puszit is kapok. hát nem már na.

épp vittem a nőhöz, mikor elkezdett mosolyogni magában. kérdezem min mosolyog, mondja csak a kollégáján, hogy mennyire vicces, ahogy az én pártomon áll és mindenképp össze akar boronálni minket. merthogy engem jobban szeret (a kollégája), mint az ő feleségét. és akkor nyökkentem egyet, de inkább becsuktam a szám, mielőtt kimondtam, hogy milyen jó lenne, ha ő is jobban szeretne és akkor együtt lehetnénk. igaziból már én is unom, h mindenből vmi nagy jelenetet akarok kihozni, meg provokálás az egész, sose kérdezném meg komolyan kit szeret jobban, mert félek a választól. most olvastam amúgy is, hogy inkább ne kérdezzünk, ha nem bírjuk el a válasz súlyát. egyetértek. na szóval elharaptam a mondandómat, de ő rákérdezett és akkor pont mellénk ért a fodrász a mellettünk lévő sávban, akihez járunk és ez elterelte a figyelmünket. viszont aztán mégiscsak előadtam, mert azt is olvastam, hogy ne tartsunk semmit magunkban, mert ki tudja lesz-e alkalmunk elmondani valaha is. annyiban módosítottam az eredeti verziót, hogy csak az elejét mondtam el, hogy milyen jó lenne, ha ő is engem szeretne jobban. mire közölte, hogy: én is téged szeretlek jobban. én ezen annyira meglepődtem, hogy tényleg azt éreztem, leesik az állam, így ment le fizikailag, komolyan. és hát nyilván nem én voltam az, aki erre reagált, mert az nem lehet, hogy én mondtam olyat, hogy nem szoktam ilyet, de mezítláb vagyok a cipőben és beleizzadt a lábam, közben meg fázik és így hideg nyirkos, ami nagyon rossz. tényleg ezt mondtam. szeretnék nevetni, de nem nagyon megy. amúgy jobb is így, mert esetleg értetlenkedhetek máskor, nyugodtabb körülmények közt.

nem írtam, de múltkor mondta, h szerelmes belém még persze, de ez olyan, h mindig azt képzelem, csak mondja.

pumabolt öltözője.

egyébként amikor ennyire rá vagyok feszülve vmire (konkrétan az egész napra), akkor az a vége mindig, hogy megpróbálom elengedni az egészet. ennek mindig más a módja és általában jól zárulnak így is a dolgok és mázsás kövek hullanak le rólam. na nem úgy most. a könyvelőt ugyan felhívtam és jó, ha jövő héten fáradok be, de éreztem, hogy utál, így nem könnyebbültem meg a halasztástól sem. aztán intéztem volna egy telefont, de nem vették fel az egyik számon, a másik meg nem is jó. a szívességből intézett telefonhívást elbasztam, mert rejtett számról terveztem telefonálni, ami akkor ugrott be, mikor már felvették a telefont, mire téves hívásra hivatkozva letettem. hátőőő. az, hogy hogy jutok el a város másik végébe a bnőmékhez nem tudom. lemondani jó ötlet? nem tudom. faszkivan, komolyan.

de  miért vagyok ilyen feszült? komolyan nem értem. az oké, hogy még mindig semmit se haladtam a nappal, csak telefonáltam egy órát, ahol kb pont ezekről értekeztem, aztán gyorsan olvastam blogokat mégis, meg megszárítottam és beállítottam a hajam úgy, mintha nem is lettem volna fodrásznál, sőt még fel is öltöztem, ezek mind semmik az elvégzendő komoly dolgokhoz képest, az idő meg csak megy. na de máskor is szokott ilyen lenni, mért vagyok ennyire feszült, kérdezem még egyszer. az ilyen napok végén szokott az lenni, hogy kb megdugatná az ember magát bárkivel. általánosságban fogalmazok direkt, így kevésbé hangzik rosszul, de magamra gondolok persze, mert hátha más nincs is ezzel így.

ez megint egy olyan nap, amikor lenne dolgom, de egyszerűen nem csinálom, mert nem áll össze a fejemben, hogy mit és hogy is kéne. már be van feszülve a nyakam, tiszta görcs vagyok, meg izgága és nem bírok nekikezdeni semminek. nagyban gátol, hogy rossz a kocsim újra és nem tudom, hogy mi legyen vele. merjem használni, vagy ne. ha ne, akkor menjek el a tesóm kocsijáért, vagy ne. ha nem megyek, akkor hogy menjek be a városba, bkv-val, vagy biciklivel, esetleg gyalog? kurvamessze kell mennem, így a gyalog nem is értem hogy jut eszembe, a biciklim rossz, a bkv meg, háááát, most nincs is kedvem leírni mért nem. és akkor itt elakadok. ettől persze intézhetnék pl telefonos dolgokat, de azt se teszem. ki tudja miért. halogatok. az is lebénít, h lehet, h ma nem találkozunk. azt hogy? meg nyomaszt, hogy muszáj lenne megszüntetni a lassan két hete tartó edzés nélküliséget, de hogy. ha terembe megyek, melyikbe menjek. nincs is rá most pénzem. vagy szánjak rá mindenképp? itthon csak gurigázni (ilyen gurigával) akarnék, de most azt mikor? evés előtt, után? most így meztelenül, vagy öltözzek fel? ilyen ótvar baromságokon töprengek és mindjárt este lesz és akkor még idegesebb leszek, h semmit se csináltam. délután megyek bnőmékhez. bkv-val megtehetetlen út. számomra. és akkor most hogy legyen, menjek a saját kocsimmal? vagy a tesómával? ha a sajátommal megyek aggódhatok, ha a tesóméval, akkor este nem tudom hogy lesz, mert 7-re meg náluk kell lennem, hogy a pasija megállapítsa hang alapján mi van a kocsival. ha a tesóméval megyek a bnőmékhez, akkor hogy megyek aztán a sajátommal hozzájuk? két kocsit még  én se tudok egyszerre vezetni. komolyan ilyen dilemmáim vannak. meg hogy most mit is mondott a könyvelő? be kell írnom excellbe a dolgokat, vagy csak elvinni hozzájuk? vagy hogy? én nem akarom beírni, mert a kijövő adatoktól biztos szívrohamot fogok kapni és jobb lenne azt elodázni, meg csak hallani az eredményt, nem pedig hogy még én számoljam ki. én egy világbarma vagyok.

egyébként meg azt álmodtam, hogy egy szar társasággal ausztriában voltam és hazafelé el is keveredtem és aztán még talán a csomagjaim nagy része is elveszett és én magam is, fogalmam nem volt hogy juthatnék a reptérre és már nem is érdekelt, csak ültem egy vonaton, ami nem tudtam hova megy és végigment bennem egy folyamat, ami végén megbékéltem a helyzettel, h ott maradok bécsben. ott fogok élni. kinyitottam a bőröndömet és láttam, hogy van benne annyi cucc, hogy én azzal új életet kezdjek. már azt is elképzeltem hogy indulok abszolút kicsiben és az elején majd nélkülözök picit, de nagyon hamar sokkal többre jutok, mint itthon, pedig az se semmi amúgy, jegyezném meg minden szerénytelenség nélkül. az álom egyébként nyomasztó volt végig, még akkor is, mikor megbékéltem a sorsommal, mert vhol legbelül annyira nem voltam ura semminek, csak megbénulva álltam a vonaton és se leszállni nem volt energiám, se megkérdezni hova megy, szóval nem intézkedtem, hogy megoldjam a helyzetet és ez nagyon zavart és ilyen esetekben nem is jellemző rám. ilyenkor azonnal mindig hirtelen átlátok mindent és cselekszem. ne is értettem azt a furcsa bénultságot. felkelni is elég nyomasztó volt. lehet, most is ennek hatása alatt nem jutok egyről a kettőre.

nem írok blogot, de már ott tartok, hogy alig-alig olvasok. mi lesz így velem?

voltam fodrásznál, mondtam leginkább elöl vágjon, mert baromira idegesít, hogy rálapul a fejemre már a sok haj a súlyánál fogva, folyton dobálgatom és akkor meg mindig zsíros. erre kijöttem úgy, hogy csak azt nem vágta le rendesen. másnap visszamentem és kényszerítettem, hogy akarata ellenére vagdosson még belőle. ma reggel nézem, és mindent megbántam. túl rövid, főleg a hajam többi részéhez képest. megmostam gyorsan, hátha jobb lesz, de azóta meg nem merek tükörbe nézni, mert a kezemmel tapogatva is pont eléggé nyilvánvaló a helyzet. ajjjaj.

szip
szop

nem, mintha itt tartanék a történetben, de úgy látom nem foglalkozom az időrenddel. szóval ma, 2,5 hónap után újra lekerült a bugyi-melltartó-alsógatya mindenkiről. mármint rólunk. nem is ez a lényeg, hanem, hogy utána zavart arccal hadart vagy 5 percig, hogy ezt nem szabad (ezt néha közben is mondta), ez nem fordulhat elő többet, annyira sajnál, de nem akar hitegetni, és én most megint szomorú és mérges leszek, amiért újra távolságtartó lesz és nem lesz köztünk semmi és ehhez hasonlók. annyira ledöbbentem, hogy nem is értettem mit mond. teljesen meg volt zavarodva. nagyon rosszul érintett az egész monológ, iszonyatos rossz kedvem lett tőle, sajnálom magam a végtelenségig már megint. nem hittem, hogy ettől a mai dologtól változik bármi is, kár volt a beolvasással tovább szomorítani. már eleve volt bennem egy hiányérzet, vhogy annyira hirtelen jött az egész, fel se fogtam és kicsit szívtelennek éreztem a történteket. nem tudom miért, de nem csókolóztunk. az is lehet, hogy egyszerűen csak nem úgy alakult, de én inkább azt képzelem, h nem akart, mert az még közelebb engedés magához. persze ez csak sztem. meg miután végeztünk, felpattantunk, fürdés, indulás a dolgára. persze erre is lehet azt mondani, hoyg a szükség hozta így, de én mégis inkább azt képzelem, hogy nem akart összebújni, ugyan amiatt. letagadná tuti. szóval ez is csak szerintem. kár ezen morfondírozni nyilván, csak olyan rossz érzés maradt bennem, hogy muszáj vhogy levezetnem. amúgy meg értem én, h nem lesz ilyen többet, de az se lehet, hogy ilyen legyen az utolsó szex köztünk. ez egyszerűen lehetetlen.

ma meg hogy hányok. hoyg lehet így blogot írni?

csak olyanokat akarok mondani, hogy a cif inox szinte új mosogatóval lepett meg, olyan tisztára sikálta, a well done lefolyótisztító viszont pont nem csinált semmit, ahogy szokott, de én mindig kitartóan ezzel indítok, sőt, még egy flakonnal bele fogok önteni a mosogatóba, mert nem bírom rávenni magam a csövek szétszedésére és kimosására. ezen kívül imádom a szívószálakat, képes vagyok viszonylag hosszan töprengeni, melyik szín is illik most a hangulatomhoz: türkiz, pink, napsárga, fekete? érdekes, de egyetlen egy feketét sem használtam még el, pedig az is szép. most pinkkel iszom a tegnapi mini pezsgő maradékát és arról fantáziálok, hogy a ma reggeli cicipuszi csak a kezdet. meg reménykedem, hogy most már tényleg megjön a csomagom kínából, mert nem bírom már nélküle és nincs pénzem újabb magyarországi rendelésre, csak hoyg időben anyaghoz jussak. aztán gondolkodom is, hoyg hogy legyen a pénzzel. maradjak teljesen nélküle, vagy hogy? a kisállat annyira aranyos, hoyg csak ülni kell és nézni, meg persze simogatni azt az okos kis borzas fejét. a lactoseven pedig maga a megoldás. olyan jó érezni, hogy az ilyen számomra hülyítésnek tűnő dolgok is bírnak működni. a normaflorral próbálkoztam sokáig, de az pont nem csinált semmit. nagyon dagadt vagyok és nagyon sok hülyeséget eszem mostanában. olyanokat is, amiket évek óta nem, mint pl snickers és megint borzasztó sok gyors kaja. de hát mit csináljak, ha a mekis halrudacska olyan finom és a rántott mozzarella is többnyire, meg a kfc-s rántott alsó comb, aminek legalább általában a panírját nem eszem meg, kivéve ma. és a chips is, persze, az is nagyon finom sajnos. vizet egyáltalán nem iszom, a gyomrom hetek óta fáj a savtól. folytatom a pezsgőt, viszlát.

és még most sem tudok írni, mert olyan fáradt vagyok, h az viselhetetlen. pedig nagyon jó dolgok történtek velem.

most lefekszem, h 1,5 óra múlva felkelhessek és két napig pörögjek.

és emiatt se került sor a tegnapi folytatásra és a mai dolgokra se.

a hangulat ma is pont úgy kezdődött, mint eddig, borzalmasan. ránézni se volt kedvem, meg beszélni se vele. az edzéssel gyorsan kellett végezni, mert vízszerelők jöttek hozzájuk és haza kellett érni 10-re. épphogy megérkeztünk, hívta a szerelő, hoyg csak délre ér oda. hát szóhoz se jutottam. nem voltam hajlandó felmenni hozzájuk, mert azt képzeltem, hogy ha meglátom hol és hogy él, nem tesz nekem jót. belém ég a kép kitörölhetetlenül. teljesen hülyének nézett, de nem érdekelt. vittem magammal munkát és azt csináltam a kocsiban, a ház előtt ülve. járó motorral, h meg ne fagyjak. és egyszer csak wc-re kellett mennem. hirtelen és sürgősen. és nem tudtam mit csinálni, mint feladni az elhatározásom és felmenni. úgy viselkedtem, mint egy idióta. berontottam a lakásba, lerúgtam a cipőm, kb rá a falra, egyenesen bementem a konyhába, ledobtam a cuccaim, közben közöltem, hogy mért jöttem és bevettem magam a wc-be. utána szó nélkül leültem a nappaliban a kanapéra mellé és folytattam a munkám, amit a kocsiban félbehagytam. nem voltam hajlandó szétnézni se. aztán persze lopva csak pislogtam erre-arra és hát jaj. egyrészt a tipikus albérlet jegyeit mutatta a nappali a szocreál bútoraival, kanapéval, órával a falon, függönnyel az ablakon. még a futó növény is abból a korból való volt. és ehhez jött a nő stílusában pár kiegészítő, mint (szivaccsal tömött) párducmintás díszpárnák, nem tudom milyen állatmintás pokrócok és fehér, igazi állatszőrök. na azoktól kivagyok. a kanapé annyira ki volt ülve, vagy feküdve, vagy nem tudom, hogy ülni is alig bírtam rajta, az alvást elképzelni se tudom. érezni lehetett a fa vázat benne, a szivacs meg be volt tömörülve közé. ha már ott voltam, nagyon kíváncsi voltam a tisztaságra, mert hogy a nő tisztaság mániás. hát, szerintem semmivel nem volt nagyobb tisztaság, mint nálam. nem is értettem. egy ponton nagyon éhes lettem. hoztam a boltból kaját, mert nekik nem volt semmi és önállóan vettem ki magamnak tányért. a harmadik volt annyira tiszta, hogy hajlandó voltam rátenni a kiflimet. esküszöm, az első tányér, ami alapvetően fehér volt, sárgállott valamitől a hajlatban körben, meg gyanús szürke csöppek is díszelegtek rajta. a második tányér egy fokkal jobb volt, de azt is visszatettem, mert enni nem volt gusztusom belőle. ott álltam döbbenten, hoyg ez most mi. ő pl tök finnyás, akkor ez hogy fordulhat elő? a nő meg tisztaság mániás. hogy fordulhat elő? és a legnagyobb vicc, hoyg miután ettem, eltakarítottam magam után a morzsákat az asztalról, a szemetem elraktam, mert nem volt szemetes, ahova dobhattam volna, a tányért elmostam. és akkor jött ő és nem tudom milyen láthatatlan morzsákat szedegetett le az asztalról szinte pánikszerűen. hát sokkot kaptam. nem is tudom leírni, mit gondoltam erről. mint vmi idomított, megfenyített kisállat. utóbb azt mondta, ő is pedáns, azért szedegette, de ez nem igaz. a nappaliban ehettem ugyan (a konyhában nem volt szék), de felszólított, hogy nehogy morzsáljak. ez azért vicces, mert nálam ő különösebben nem foglalkozik ilyesmikkel. na mindegy. ettem, dolgoztam és pont eldőlni készültem, mikor végre megjött a vizes, aki közölte, hogy nem tud semmit szerelni, minden csap csere. ezzel elment. csak pislogtunk. ezek után elmentünk az én dolgomra, utána kajálni, majd elvittem dolgozni. végig borzasztóan viselkedtem, csúnyán, vagy sehogy se beszéltem hozzá és csak arra tudtam gondolni, hogy véget kell vetnem az egésznek, mert én ezt így nem bírom. folytköv.

én akkora idióta vagyok, hogy páromat ritkítom. vagy nem tudom. attól függ, honnan nézem a dolgokat. ha közelről, akkor én vagyok az idióta. borzasztó a kedvem és nem tudok uralkodni magamon és másokon vezetem le a feszültségem. vagyis rajta, mivel senki mással nem találkozom nap számra. oké, hogy szerintem ő miatta vagyok ideges, de igaziból hol róhatom fel, hogy nincs velem? sehol. ma csak este találkoztunk és minden előzmény nélkül azzal indítottam, hogy ultraparasztul viselkedtem. mintha nem is én lennék, komolyan. nem tudom befolyásolni, amit beszélek. és akkor felrovom, h mért a kollégájával ment kajálni helyettem (mondjuk miért? tényleg nem tudom), meg mi az, hogy 5-kor találkozunk és neki 7-re haza kell mennie. és akkor ezen a vonalon még hisztériáztam egy sort azon, hogy nagyon érdekes, hogy van, hogy 8-ra vagy még később is elég mennie, akkor most meg mi ez a  7. és egyszerűen azért, mert annyira egyszerű, bemondja, hogy igen, mert ma otthon van a nő, így jó lenne előbb hazaérni. máskor meg 8 körül ér haza ő is. ezen persze tiszta idegbeteg lettem. nem tudtam, hoyg ez így van. kurvajó. úgy beidegesedtem, hogy közöltem, akkor inkább azonnal hazaviszem. és el is indultam feléjük feldúltan, h kiteszem, aztán hello. aztán utolsó pillanatban valamelyest  lenyugodtam és megkérdeztem baj-e, ha nem pont 7-re ér haza, mert ha nem , akkor menjünk el a nagymamámhoz messzire, vinnem kellet neki ruhát a szanatóriumba. és akkor elmentünk, bár az elején még eléggé dolgoztam rajta, h összevesszen velem és haza kelljen vinnem. úgy, hogy közben nyilván nem ezt akartam. pest határáig nem is beszéltünk. én már akartam mondani neki, hogy beszélhet hozzám, ha van kedve, de addig morfondíroztam ezen az egy mondaton, hogy nem szóltam végül semmi, bekapcsoltam inkább a rádiót. és akkor ő ilyenkor mindig dobolgat, ami általában idegesít, mert olyan ritmust dobol, mait én nem is hallok és így kicsit szokott zavarni. most az átlagosnál is hangosabb volt, mert a tic-tac-os dobozt verte. és egy ideig zavart, de egyszer csak meghallottam azt a ritmust, amit ő dobolt és ahogy hallgattam kezdtem furán érezni magam. én se értem, de jobb kedvem kezdett lenni és el is mosolyodtam. nem bírtam visszatartani, pedig sajnos megpróbáltam. és bár nem hinném, hogy ezt észrevette, de nem sokkal később megkérdezte, hogy kidühöngtem-e magam. és én, mint egy elmebeteg, a legőszintébb (de tényleg) mosolyommal közöltem, hoyg igen, most már jó minden. és akkor közöltem még, hogy alapvetően lenne kedvem elnézést kérni a viselkedésemért, mert időközben rájöttem, h ő nem tudja nekem mi a bajom és látszólag minden ok nélkül vagyok extrém paraszt. de még sincs túl sok értelme, mert sajnos ne legyenek illúziói, ez az állapot újra, meg újra vissza fog térni, érzem. (sajnos tényleg) időszakos, h normális vagyok pár percre, de az agyam már teljesen elhomályosította az alap nyomorom. mondta, majd szól, ha már zavarja, mire közöltem, h igyekszem azt nem megvárni. kérdezi mi lesz, nem találkozom vele? igen.aztán erről többet szerencsére nem beszéltünk, nem is akartam. fergeteges hangulat ugyan nem lett, de idővel tudtunk beszélgetni másról is. persze az ő újabb problémájáról. vagyis nem is probléma, inkább fejlemény az üzleti életében. kajáltunk a mekiben és végül 8-ra értünk haza. örülök, h nem tettem ki, hanem elmentünk a mamához és sajnálom szegényt, amiért így viselkedem vele. komolyan könyörgöm, hoyg múljon már ez el, mert nem bírom. szeretnék normális lenni, legalább valamennyire. őt meg továbbra is sze re tem. faszkivan.

szeretném, ha köze lenne hozzá az időjárásnak, szeretném, ha csak futó rossz kedv lenne, de ahogy ma is érzem magam, az nem ezt sugallja. egyszerűen semmihez sincs kedvem. és ahogy már múltkor is, terhes ez nekem. idegesít, azt akarom, hogy múljon el, de mivel eddig az ilyen esetekre a kivárás volt a taktikám, tehát kivártam türelmesen, míg magától elmúlik, nem tudom van-e rá más módszer. erőszakkal vmi motiválóra kell gondolni? vagy mi? mintha ilyesmit is csináltam volna régebben. nem emlékszem pontosan. volt egy időszak, mikor minden reggel a kardomba akartam dőlni, egyszerűen nem bírtam felkelni és asszem akkor úgy ment, hogy erőltettem vmi motiválót, hogy fel bírjak kelni. rá kell vennem vhogy erre most is. a mai reggel példásan mutatja milyen szarul vagyok, ha magamra maradok. ma nem  jött edzésre, mert dolga volt. előre tudtam, h egyedül fel se kelek a szokott időben, nemhogy elmenjek tornázni. 9-re el akartam ugyan menni, de egyszerűen nem bírtam. csak feküdtem és néztem a plafont. és a legszebb, hogy magamtól a terem közelébe se mennék. ami miatt valószínű mégis elmegyek, hogy meglepődjön, h nem lógom el az első adandó alkalommal. tudom, tudom. de úgy is lehet nézni, hogy legalább vmiért elmegyek és így teszek magamért. és akkor ugye hiányzik, meg csak rá gondolok és kb nézem a telefont mikor hív, közben meg nem akarom, hogy hívjon, mert nem akarom benyögni, hogy még el se mentem tornázni, találkozni meg még inkább nem akarok, mert érzem, hogy egy barom vagyok. és ez nem az, hogy nem akarom előtte a rossz oldalam mutatni, jobb, ha elbújok, míg jobb lesz, mert ismeri minden ocsmány dolgom, nincs már különösebben mit mutatnom. hanem nem esik jól fasznak lennem. ha tudnám, h mellette jobb kedvem lesz, oké, ami működik is, ha csak vmi kellemetlenség ér és idegbeteg vagyok, akkor za remekül elmúlik mellette. de ez a fos kedv, ez nem, csak rosszabb lesz, mert szinte szánt szándékkal megbántatom magam. olyanokat kérdezek, amikre pl csak köntörfalazva lehet válaszolni, de én addig feszülök neki erőszakosan, míg "végre" olyat mond, ami közelebb áll a valósághoz, viszont baromira megbántódom rajta. mifaszért csinálom ezt? és  mikor igyekszem nem csinálni, akkor meg feszít belülről, nem nyugszom, a végeredmény meg, hogy idegbetegen viselkedem megint csak. a helyzet persze akkor se jobb, ha nem találkozunk, ugyanolyan idegbeteg vagyok, csak legalább azzal nem rontok tovább a dolgok állásán, hogy még vele is összeveszek. tudom persze mi a bajom, a kompletten szar életem nélküle, család nélkül, értelem nélkül. de azért lehetne egy kicsivel viselhetőbb is ez, nem? nincs erőm a megoldáshoz. jelenleg semmihez sincs erőm nélküle. még felkelni se, no comment.

miről is szólt a blogom régen, úgy egy éve? hogy hív-e, vagy sem. hosszú hetekig ez volt a téma. úgy látom most az következik, hogy mikor és hogy bántódtam meg, hogy töltöttem szomorúan a napom és utána ő hogy állítja, hogy nem akart megbántani, hisz szeret, de ezt eleve tudnom kéne. ma is pont e szerint a minta szerint zajlott a nap. kora reggel megsértődtem, mert 3 perc együttlét után én már megint faszkodtam vmi hülyeségen, ő meg beszólt, hogy ne csináljam a feszültséget. vagy vmi hasonlót. leginkább a hangsúlyon, az arc rángáson és azon sértődtem meg, hogy kezdem azt érezni, hogy figyelnem kell mit mondok, mit nem, min fog befeszülni és min nem. tisztában vagyok vele, hogy iszonyú türelmes és tudom azt is, mire ugrik és azt is, hogy olyan, mintha direkt csinálnám, pedig nem, hanem csak jön zsigerből és bár én is utálom magamban, egyelőre nem tudtam változtatni rajta, mármint folyamatban van, de néha későn kapcsolok. persze ott és akkor elfogult voltam (és 4 órát aludtam és kurvafáradt voltam, meg alapból is ingerlékeny) és nagyon megbántódtam, de annyira, hogy bár pár percig magamban bírtam tartani, mégis kibuggyant belőlem (pedig tudtam, hogy én fogom megbánni és talán később meg is szegem), hogy jó, akkor soha többet nem fogom se viccből, se sehogy megkérni, hogy költözzön hozzám. a cirkusz nem is ebből indult ki, mármint hoyg én megkértem volna újra, h költözzön hozzám, így nem is értem miért hoztam ezt fel. mindegy, így esett. na és akkor innentől marhaszar kedvem volt egész végig edzésen és utána is. a napot külön töltöttük (amúgy is így lett volna, nem emiatt), mégse lett jobb a kedvem, este hazavittem és még akkor is tök kiábrándult voltam. és akkor próbálkozott jobb kedvre deríteni, aztán letolt, amiért ingerülten és csúnyán válaszolgatok neki, utána sokáig bizonygatta, hoyg nem akart megbántani és nem is érti hogy gondolom, hogy ezt szándékosan tette. és tényleg ne haragudjak már. aztán már ki akart szállni, én meg még mindig szomorú voltam. és akkor még maradt két mondat erejéig és egyszer csak vége lett. feloldódott bennem. nem mondott semmi extrát, csak ez ilyen, hoyg egyszer csak kipukkan bennem és eltűnik. ez persze kívülről nem látszott, mert a szomorúságom folytatódott, csak már más miatt. amiatt, hogy nem hozzám jöttünk haza, hanem ő kiszáll és felmegy a degenerált családjához és én hiába szeretem, meg szeretem, jöhetek haza egyedül és egyszerűen nincs mit tenni. és akkor emiatt még mindig szomorú vagyok és gyűjtöm az erőt, hogy véget vessek a szenvedéseimnek, de már attól sírnom kell, ha rá gondolok, hogy az azzal jár, hogy nem találkozunk. egy ideig legalábbis, amíg talpra nem állok és be nem pasizok. hogy tölthetem ezzel a szerencsétlenkedéssel az életemet, hogy? tudom, hogy minden rajtam áll, de nagyon nem vagyok jóban magammal, így sokat ne várjak.

Leginkabb az h en szentul hiszem h sokkal jobb lenne nekunk egyutt mint nekik. Ezt persze csak en hiszem. Csak ugy kitalaltam es ragaszkodom az elkepzelesemhez. Majd a vegen azt mondom jo en eleget konyorogtem szia ennyi volt eddig birtam. Es akkor kvittek lennenk konyorgesben egy kis faziskesessel. En meg tovabbra is meg lennek rola gyozodve h meg fogja banni es ahogy en is o us keson fog eszbe kapni es minden el lesz szurva tenyleg egy eletre. Ettol felek.

mostanában úgy igyekeznék hamarabb lefeküdni. max éjfélig. erre most megint hány óra van? hogy? miért?

mekkora megkönnyebbülés már, hogy mégsem negyedévente 2-ig, hanem 12-ig kell vallanom. biztos, ami biztos, reggel még megkérdezem az okosokat, de javarészt megnyugodtam. dátumtól függetlenül azért holnap még kutyafuttában intézkednem kell az ügyben, de jobb a helyzet, mint számítottam rá. azt hiszem legalábbis. mennyire terhes ez nekem!

na, hát szépen lassan teljesen elszánalmasodok, nincs mit tenni. ma pl újfent nekimentem a kérdéssel, h mikor költözik hozzám. ez a kérdés vicc szintjén szinte általános köztünk, de azért persze mindig azt akarnám hallani, hogy most azonnal és persze nem ez a válasz. és ma még ennél is tovább szekíroztam, miszerint mikor válik el. jó, akkor miért nem. pontosan. és így tovább. ezeket már mind megbeszéltük, de úgy látszik ismétlés a tudás anyja. vagy még az sem, nekem semmi nem elég. később aztán mondtam, hogy rájöttem, elválhatna, ha akar, nincs olyasmi, h istennek tett ígéret, mármint nem minden áron. és hát igen, elválhatna nyilván, ha akar, de ahogy már mondta is, ő ezt lelkiismeretileg képtelen lenne vállalni. csak megértem egyszer. mármint csak elfogadom egyszer. nem is értem egyébként mit pörgök ezen. értem, hogy vele akarok lenni minden áron, de azt is látom, hogy ez nem lesz így. mikor fogok leállni? újabb minimum két hét, míg a kocsija elkészül. az tisztán látszik, hogy addig én hozom-viszem, ha kell, ha nem. maximum utána lesz vmi lazulás, amibe bele fogok halni, de hátha akkor majd sikerül eltávolodni tőle. szomorú világ ez, én mondom.

ma amúgy olyan fosadék napom volt, hoyg párját ritkítja. semmihez se bírtam kedzeni, pedig lett volna dolgom és egy szuper nap is lehetett volna, mai sok munkával telik és a nap végén elégedetten dőlhettem volna hátra. ehelyett vergődtem, feküdtem, aludtam, kínlódtam, fájt a gyomrom, bármibe fogtam nem ment, nem jött meg a kedvem semmihez se, hiába fogtam bele. végül kimentem levegőre, hátha jobb lesz, de nem. nagyon hiányzott ő is egész nap, ez se tett jót. végül este fel is adtam a próbálkozást és beletörődtem, hogy semmi se lesz a mai nappal, de hát nem tetszik, na. és tudom, hogy utólag nagyon fog hiányozni a ma elpazarolt idő és lesz majd kapkodás. annyira nyomasztóak az ilyen napok és az okát se tudom tényleg.

a folyt.köv. annyi, hogy annyira tetszett mind a ministráns ruhában, mind az elegánsban utána, hogy ezek után vele is álmodtam és rá is másztam, szó szerint. álmomban a jól megszokott ruháiban volt és egy teljesen rendhagyó helyszínen történt a dolog (egy vásárban, ahol mindketten árultunk vmit és az ő faházába látogatva nem bírtam magammal tovább). és nem ellenkezett, hanem teljesen bevadulva csókolóztunk és ölelgettük egymást. és akkor szólt a telefon. már a valóságban és ő volt az, így sajnos még álmomban sem fekhettem le vele. egyébként ébren is egyre nehezebben viselem nélküle. főleg, mikor itt teszi-veszi magát alsónadrágban és hát hogy lehet azt megállni, hogy nem simogatom meg legalább. csak azért nem kezdeményezek egyébként, mert rettentő módon tartok attól, hogy visszautasít. erkölcsi problémáim ezzel nekem nincsenek, mert az, h nem szexelünk, de minden idejét velem tölti, pont ugyanaz, mintha szexelnénk is. a másik probléma, ha mélyebben belegondolok és nem ragad el agyilag a hév, hogy én nem akarom ezt még egyszer, ami eddig volt. én őt szeretném és vele mindent. a sok fura dolog ellenére is. de mit lehet azzal kezdeni, aki ígéretet tett istennek? számomra ez értelmezhetetlen, de neki ez a lényeg. beszarás. és akkor zárójelesen mondott már olyat is, h de azért szereti a nőt, mondjuk ezen röhögök, meg ugye a gyerek, mert legyen bármilyen rossz is hozzá, szereti. értem, meg megértem, de ez sem kéne, h visszatartsa, mert simán el tudom képzelni, hogy jobb lenne a kapcsolatuk, ha megszűnne otthon az állandó abnormális hangulat. na mindegy, száz szónak is egy a vége: akarom.

tényleg nincs ínyemre, de muszáj leírnom, mert két nap múlva már nem is emlékszem az egészre. szóval tegnap megjelentem a templomában. de még előtte nagyon bepörgettem magam, hogy nem is akarok menni, mit keresnék ott, félek az egésztől, nem megyek. de a nem megyek sem tűnt megoldásnak, így mégis mentem. először attól tartottam, hogy túl sokan lesznek, aztán az zavart, hoyg szinte alig volt vki. fél percig toporogtam az ajtóban, mert túl világos volt, és én így nem megyek be, erre lekapcsolták a villanyt és akkor már nem lehetett több ellenvetésem, egyszer csak bent találtam magam a legutolsó sorban. épphogy leültem és igyekeztem felmérni a terepet, már fel is kellett pattanni. nem tudom megmagyarázni, de újabb félelem öntött el, mikor megláttam közeledni a papot, meg a ministráns fiúkat (ez a nevük?) egy óriás gyertyával, komoly arccal. a hideg futkosott a hátamon. és köztük volt ő is. egymásra néztünk a lehető leghivatalosabban, nagyon érdekes érzés volt. aztán volt egy kis időm szusszanni, míg kicsit babráltak vmi tűzzel és jöttek vissza újra. ő előrement villanyt kapcsolni, a többiek követték. ekkor tudtam először igazán szétnézni. egyszerű kis templom ízléses képekkel a jobb oldali falon, nem is láttam még ilyen stílusúakat. az oltárt alig láttam, de az is szép volt, érdekes pasztell púder és csontszínű talán, nem tudom, de tetszett. és a díszítése is olyan finom csipkeszerűnek tűnt. láttam még egy női szobrot (nem tudom kit, de legyen szűz mária) is, szintén ebben a visszafogott színvilágban és stílusban. ez alapvetően tetszett, de valamiért hidegnek tűnt az egész templom, sok üres, fehér falfelület volt. igaziból jobban tetszenek az agyondíszített templomok telezsúfolva mindenféle csillogó, színes dologgal. láttam a gyóntató fülkéket is, kettő volt belőlük, ahol ki tudja hányszor gyónt miattam. a gyóntató fülkék ajtaja nem illett a képbe sehogy se, főleg a lóhere szerű felső díszítéssel. miután mindent körbenéztem elkezdtem az embereket vizslatni. nem sokkal tőlem balra és pár sorral előrébb ott ült az első felesége és a kisfia. épp felém fordultak és nagy lelkesen integettek. jézusom, gondoltam. eközben már elkezdődtek vmi felolvasások, amiket egész addig nem is figyeltem, míg meg nem hallottam az ő hangját. ábrahámról olvasott. egész máshogy szólt a hangja, alig ismertem meg. betöltötte az egész templomot, de a hangszíne kissé fakóbb volt, mint szokott. bár aztán a többieknél is megfigyeltem, hogy viszonylag monotonon olvasnak. és akkor onnantól kezdve igyekeztem mindenre figyelni, amit mondanak. és hát ha nagyon röviden szeretnék nyilatkozni: semmit se értek én ebből az egészből. majd máskor adom elő a primitív kis gondolataimat ezzel kapcsolatban, most nincs erőm. vissza a tényekhez. egy ponton gyertyát adtak a kezembe, meg is gyújtották. fel kellett állni, én a kis padra (?) támaszkodtam. annyira nem voltam jelen valahogy, hog yerősen kellett koncentrálnom, h fel ne gyújtsam a sálam. próbáltam elképzelni és kicsit mosolyogni azon, hogy mi lenne, ha elkezdenék ott lángolni, de nem ment, így csak néztem lefelé nagy komolyan, közben akaratlanul szíveket rajzoltam a gyertya aljával a padra. szerintem több százat, annyit beszéltek. nem bírtam abbahagyni, mintha abba kapaszkodtam volna, az tartott volna a jelenben, hogy vég nélkül rajzolom a szíveket. elképesztő volt. aztán újra leültünk, énekelgettek, meg néha letérdeltek, mittudomén. én csak felálltam, ha fel kellett, de semmi mást nem követtem természetesen. egyszer csak észrevettem, hogy látom őt és onnantól igyekeztem figyelni. volt, hogy ő is engem nézett. fura érzés volt. azon gondolkodtam, ha isten szeme mindent lát, most vajon jól szórakozik-e rajtunk. ott van ő, én, az első felesége, a gyerek, csak a jelenlegi családja nincs pont sehol. aztán volt egy kis performansz az oltár előtt, közben ő csilingelt néha. nagyon hivatalosan és fontosságának teljes tudatában. a csilingelőért előbb bemászott az asztal alá. majd oda is tette vissza. na mondom, még jó, hogy annyit jár edzésre, így tökéletes mozdulatokkal bírja még ezt is csinálni. aztán behozott egy kis asztalkát is, szintén tökéletes, pontos mozdulatokkal letette, majd azt hiszem újra megkeresztelték a szentelt vizet (?), amit aztán legnagyobb rémületemre felkapott és a pappal együtt végigmentek a sorok közt és mindenkit meglocsoltak. kivéve engem, addig nem jöttek el. bezzeg a pénzes kosárkával megtalált engem is a néni. fogalmam nem volt mennyit kell adni, vagy kötelező-e egyáltalán. a mellettem ülő nő egy ezrest vett elő, ami nem tetszett, mert hát na. de aztán hallottam, hogy mindenki aprót dobál, így megnyugodtam. aztán sorba álltak ostyáért. azt tudtam, hogy nem kötelező, így azon nem stresszeltem, hogy hogy lapuljak meg észrevétlenül, csak ültem tovább a helyemen. és mikor már azt hittem vége, megszólalt a himnusz. sajnálom, de kivagyok a himnusztól és pánikszerűen menekülök előle. most persze nem lehetett. így a szövegre koncentráltam, de úgy, ahogy soha. hát no comment. mindegy, aztán csak vége lett és jöhettünk ki. ahogy ígértem megvártam. álldogáltam a kapuban, hogy ne ázzak és a bnőmmel cseteltem, hoyg tartsa bennem még a lelket, míg megérkezik és végre megnyugszom a jelenlététől. de csak nem jött. időközben a volt felesége és a kisfia beültek a kocsiba. előtte hangosan és hosszan tanakodtak arról, vajon én viszem-e haza őt, de nem tőlem, kérdezték, csak úgy egymás közt, mert én ugye a telefonomba voltam menekülve. aztán miután bezárták a templom kapuját, odamentem hozzájuk, hogy megtudjam ilyenkor mi van, mikor jön már és nem lehet véletlenül, hogy lelépett vmi hátsó ajtón. mondták, hogy nem, csak szeret még segédkezni és mindig utoljára jön ki. oké. be is mutatkoztam, mert ugye eddig csak a kocsin keresztül integettünk egymásnak, mikor a kisfiáért mentünk párszor. jaj, azt mondja, tudja ki vagyok, nem is kell bemutatkozni. hááát. jó. és akkor picit beszélgettünk a semmiről, míg meg nem érkezett. most láttam először elegáns ruhában és be kell ismernem, nagyon bejött. annyira jól állt neki, hogy bár nekem nagyon tetszik a megszokott farmer póló felállásban is, de mostantól így is szívesen elnézegetném. még a bőrkabátot is megbocsátottam. beszélgettek még ők, hogy a kisfia nem szeretne mégse náluk aludni, menjen inkább érte másnap délelőtt. én megértem, de ő meg elkezdte ott a szokásos műsort, hogy hát nem akar vele lenni. pedig ez látványosan nem igaz. szeretne vele lenni, de ahogy mondta is, vele lenni, nem pedig a feleségével és a féltestvérével, ráadásul egyedül, amíg ő másnap reggel újra misére megy. váratlanul ért, de végül én vittem haza. mivel elég rosszul lettem a reflux miatt, beszaladtunk egy burger kingbe is. mondta, hoyg örül, hogy elmentem. kérdezte hogy tetszett. hogy tetszettek a felolvasások és az énekek. erre tényleg nem tudtam mit mondani. azt tudtam mondani, hogy ő nagyon tetszett a ministráns ruhájában és hogy örülök, hogy hallottam felolvasni. ez igaz. tudtam egyébként előre, hogy nekem be fog jönni abban a ruhában és tetszeni fog az is, ahogy teszi a dolgát. és így is lett. folyt.köv.