voltam tegnap templomban, a húsvéti misén. és nem bírok írni róla, olyan megterhelő még csak rágondolnom is.

húsvét. 10.30-kor keltem, amikor is kiderült, hogy már 11.30 van. gyomorfájással indítottam, ami napok óta tart és a sok sav az oka. gondoltam eszek valamit, de a hűtöm teljesen üres. így ittam egy nagy pohár citromos vizet és vettem be c vitamint, b vitamint, lactosevent, magnéziumot, savlekötőt. ennyire emlékszem.

ma reggel feljött. még vagy 1,5 órát hevertem az ágyban, ő meg ült a babzsákon és beszélgettünk. hogy miről? a családjáról és ehhez kapcsolódó témákról. magam sem értem hogy bírunk még újat mondani a témában, vagy hogy bírjuk még egyszer elmondani a már milliószor elmondottat. én ugye többször okoskodni nem akarok, remélem minimális szinten tettem ma. és azt se értem, hogy voltam nyitott erre megint. néha az vagyok és még nekem is "jól esik" ilyenekről beszélgetni. aztán végre felkeltem és nem engedtem netezni, hanem kimentünk sétálni. húzódozott, de aztán jött és nagyon jó volt. egyetlen kifogása amúgy a sár volt, de mivel tudtam, hogy arra nem lesz, erősködtem és odavittem. örült. aztán vezettünk kicsit és ment a nő munkahelyére, h segítsen hazavinni a cuccokat hétvégére. tegnap még arról volt szó, hogy ma egész nap együtt leszünk, de aztán közbejött ez a cuccosdi, meg kiderült, h ma van a házassági évfordulójuk, mait elfelejtett, ma szólt neki reggel a nő. vajon mit ünnepelnek? meg is kérdeztem. sztem ilyenkor nem  a házasságkötés napját kell ünnepelni, hanem az azóta tartó boldog házasságunkat. ő is kíváncsi volt mit gondol erről a nő és állítólag azt, h ő boldog (tessék?) és igen, újra hozzámenne, ha most vágnának bele az egészbe (tessék?). na mindegy. ő meg azt mondta, hogy nem egészen erre számított, de újra elvenné (ójajistenem), ha a szüleivel kapcsolatos mizéria nem lenne. csak itt jegyzem meg halkan, hogy magának is hazudik. na de ki nem? én tuti, egy csomó ügyben, úgyhogy pofám befogom. szóval ez.

viszont elég jó kedvem van ma és energikus is vagyok vmi csoda folytán, gondolom az időjárás miatt, szóval nem estem kétségbe, h hazament, hanem mindenféle tervekkel jöttem haza és már jó párat meg is valósítottam, hát hurrá. pl főztem levest! meg másodikat is, de a leves nagyobb szám, mert azt ugye évente kétszer kívánom és még ritkábban készítem. és munkaügyben is haladtam, nagyon örülök. van viszont egy nyomasztó dolog, amit fogalmam nincs hogy viszek véghez és mikor és nagyon kivagyok, mert elkerülhettem volna, ha múltkor képben vagyok a navnál, de nem voltam, így most jól megszívtam. sírok.

hirtelen felindulásból rendeltem a telefonomra  egy tokot és egy kis táskafélét ebayen. van egy kedvenc bumper-em, aminek fekete gumi a körbe része és átlátszó műanyag a széle. na ezt itthon egyetlen egy helyen kaptam, ráadásul akkora vacak, hogy a gumi része pár héten belül elkezdett rétegeire bomlani. blokkom nincs, de ha lenne se mennék vele semmire, mert már a bolt is bezárt. bnőmnek van egy jobb minőségű, amit persze nem itthon vett, viszont bírja már vagy 3 éve. remélem, h amit rendeltem most, bár kínából jön, de jó minőségű lesz. a legjobb, hogy mivel a telefonom már nem trendi, mert mi az iphone4, mióta van 5 is, szóval alig kapni rá tokot itthon. még az ázsiacenterben is már csak a legalsó polcokon, turkálós részeken találni, ráadásul jó vackokat (van ilyen eresztésből egy pink színűm, hát borzalom). nem mintha kollekcióra hajtanék, és naponta akarnám cserélgetni, nekem csak egy nagyon jó kell, ami kibírja bármeddig. meglátjuk. a másik, amit rendeltem meg egy cuki kis boríték elven működő táskácska, vagy hogy is nevezzem. annyira olcsó volt, hogy csak remélni tudom, hogy kicsit is hasonlít a képre és a minősége is legalább elfogadható lesz. egyébként vicces, hogy alig volt pénz a kártyámon és egy darabig csak olyan eladóknál láttam azt a kis táskát, akiknél pár száz forinttal drágább volt, mint amennyi pénz a kártyámon maradt. és akkor addig kerestem, míg lett pont annyiért, amennyim volt :)

voltam ma a vak bácsinál. uramisten. hát nekem még így semmi nem fájt, amit masszázs címén műveltek velem. igaziból nem is csak masszázs volt, hanem akupresszúra, meg egyéb bizsergető, ütögető eszközök, meg az ő erős keze. én inkább csöndben tűröm a fájdalmat, mint hogy ordibáljak, nyögdécseljek, de ami itt ment, azt nem lehetett kussban kivitelezni. és akkor még az is volt, nehezítésképp, hogy végig röhögtetett. és sokszor tényleg nem tudtam, hoyg ordítsak, vagy röhögjek. így felváltva műveltem mindkettőt, már azt se tudtam mi történik velem. örülök, hogy sokat nevetgéltünk, de sokszor akadályozott azért, mert szerettem volna az adott fájdalomra, kezelt testrészre koncentrálni, de így nem lehetett és sztem ettől még jobban fájt és néha már levegőt se bírtam venni a fájdalomtól. a legrosszabb a talpam volt. ott konkrétan rugdostam kb és már nem is tudtam kontrollálni magam. jó, akinek akkora lúdtalpa van, mint nekem, az tűrje, mikor ívet készítenek a talpába. persze ezt gyógyítani nem lehet, de azért kicsit átrendezte a talpam, meg meggyőzött, hogy azonnal csináltassak lúdtalp betétet. egész gyerekkoromban hordtam egyébként, de egyszer csak meguntam és most már jó 15-20 éve nem hordok sajnos.  meg is lett az eredménye. na és akkor ott van még a beszűkült csípőm, amit én is észrevettem magamon és ő is mondta, hogy gáz. hanyatt fekve, a talpaimat összeérintve a két térdem annyira kevéssé nyílik szét, hogy nem éri el az elfogadható érték alsó határát se. és akkor az volt, hogy addig nem megyek onnan el, míg annyira szét nem feszegeti (5 cm-rel szélesebbre), hogy elérje a 80 cm a két térdem közti távolság. a végén elérte, de én addigra már azt se tudtam fiú vagyok-e, vagy lány. aztán a jobb, teljesen furán viselkedő csípőm baszkurálta sokáig és az amúgy nagyon jól esett, még ha kicsit kellemetlen is volt, amit csinált. éreztem, hogy lazul és hiszem, h jobb lezs mindenem a végén. csak mehessek. alapból 10 kezelést irányzott elő, amit szeretnék azonnal elkezdeni, de sajnos olyan sor van nála, hoyg nem tudom mikor tudok menni legközelebb. pedig ennek csak akkor van értelme, ha legalább hetente megy az ember.

a tegnap estét őrjöngéssel töltöttem egy bnőmnél, és dunának akartam menni. mi az, h nem hív vissza? ezen a vonalon lehet mindenfélét képzelni, főleg, h ugye "összevesztünk". én már nem is értettem mi volt a baj, annyira semmi közöm a valósághoz, h tényleg nem értettem mi is volt a szóváltás és a megbántódásom oka. aztán azért csak eszembe jutott, tényleg nem mondott éppen kedves dolgokat, de igaziból már nem bántott. asszem. vagyis sokkal jobban hiányzott ő, mint bántott az ügy. annyi még derengett az agyamban, hogy ha bekeményítettem, akkor csak kéne magam tartani hozzá, de kedvem már nem nagyon volt véghez is vinni. aztán az lett, hogy ma reggel alig bírtam aludni, annyira akartam már edzésre menni, h láthassam. tényleg találkoztunk is, ahogy meglátott jött mosolyogva és ma sokkal őszintébbnek tűnt, mint tegnap. és én is csak vigyorogni tudtam. mondta, h este 9-re ért haza és akkor már nem hívott, meg gondolta, h a beígért mise miatt hívtam, az meg már akkor így is úgy is tárgytalan volt ugye. a masszázsra sajnos nem tudott eljönni, ahogy sejtettem, dolgoznia kellett. és aztán nagy sokára vettem csak észre, hoyg tök sokszor elnézést is kért az eset miatt, már a megbántós miatt. mert hát tényleg bántó baromságokat mondott. hogy miért nem vettem észre, h épp elnézést kér, azt utóbb én se értem, de aztán csak leesett és megbeszéltük, h már nem neheztelek rá, mert bár megbántódtam, meg csalódtam is, de nem vagyok haragtartó és sokkal jobban is szeretem annál, mint h ilyenen hosszú távon fennakadjak. persze nagyon aranyos, h végül komolyan vette a dolgot és az is fontos volt neki, h tisztázzuk. meg hát hogy pont rossz párosítás vagyunk olyan szempontból, h ha ő ideges  és mondja, h hagyjam békén, én annál inkább megyek rá. ez igaz. de most pl egyáltalán nem szándékoztam ezt csinálni. amiért mégis így alakult az az, h nem tudtam, h ideges, mert nem látszott rajta semmilyen szinten, és azt, h benyögte, ideges a hó miatt, hát őszintén szólva nem vettem komolyan, sztem otthon van vmi. a lényeg, h megbeszéltük. ja és még egy dolgot felrótt, ami szintén igaz, és a hülye stílusommal kpacsolatos, de ezt most nincs erőm leírni. tezsek ide csillagot, hogy majd egyszer, ha eszembe jut. * és akkor aztán együtt voltunk, de keveset, tulképp szinte csak hazavittem. ma is volt mise, amire el is akartam menni, hoyg megnézzem már mi fán terem, de elaludtam, meg mondta, h ez nem akkora szám, inkább holnap menjek. jó.

beleolvastam a csakazolvassa blogba és el vagyok hűlve. úristen. nehogymár. a remény is meghalt bennem, hogy valaha lesz olyan pasim, akivel jó lesz. hát köszönöm. megyek a dunának. vagy agymosatom magam.

elég nehéz feltalálnom magam a sok szabadsággal, ami rám szakadt nélküle.

reggel az érzés, mikor leesett, hogy egy órával később van, mint amikor kelni szoktam és hogy egyedül megyek az edzésre, hát, nem volt jó. épp akkor jöttem ki az öltözőből, mikor adta le a kulcsot. odamentem köszönni. a jól bevett rutinjával operált, miújság és hozzá mosolygás, ami sztem nulla szinten volt őszinte, de a próbálkozást mindenképp értékeltem. egyszerűen nem tudtam mit mondani és szokás szerint ideges is voltam, szóval csak visszakérdeztem, hogy vele miújság. előbb jött, most végzett, megy a boltba reggeliért, aztán dolgozni. tegnap ideges volt nagyon, nem tudja miért, mert nincs úgy semmi baja (hogyhogy nincs, mért nincs, mi van otthon, kibékültek? nyilván nem, csak annyira állandósult a gáz, h nem lehet a tegnapi hisztire ráhúzni. ezt csak én mondom, amúgy fogalmam sincs), csak a kocsi, hogy az megint plusz két hét és a hó, hát a hótól annyira kivan, hogy elmondani nem tudja (nem értem ezt a nagy hótól való kilevést. ilyen szinten meg főleg nem). mondom nekem csak annyi mondandóm van, hogy nekem a reggel az, ami neki a hó. utalva arra, hogy minden reggel idegesnek nézek ki. ja, annyi különbség van, hoyg én igaziból nem vagyok ideges reggelente, tökre örültem mindig, hogy vele kezdem a napot. a fejem olyan morcos, hogy idegsnek tűnök, de azzal meg mit csináljak? ezzel elváltunk. nem kérdeztem meg eljön-e velem holnap masszázsra, pedig anno, kb 1-2 hónapja azt beszéltük, hogy mindenképp szeretném, ha jönne. persze azt se értem hogy van, hogy 1-2 hónapja várok, hogy hívjanak, hogy mehetek, erre pont aznap este, mikor elvileg vége*, felhívnak, hogy megüresedett egy hely. ezt hogy? ha az univerzum ilyen figyelmes, akkor igazán köszönöm.

*igaziból nem tudom most mit csináltam, vagy mit akartam, vagy hogy lehet a végének újabb vége, vagy mi van egyáltalán, szóval nem tudom mit kell a vége helyett írnom tulképp.

magam sem tudom mi az álláspontom.

a mai nappal az lett, hogy reggel még mindig rossz kedvűen ébredtem a cimborázás miatt. nem is beszéltünk semmit az edzőteremben, csak mikor mentünk az öltözőbe kérdeztem, hogy akkor ma mi lesz. mire, hogy neki most be kell mennie a munkahelyére és aztán várnia kb délig, blablabla. persze már itt elgurult a gyógyszerem, mert ha kell meg is esküszöm, h azt mondta, ma semmi dolga nem lesz és együtt leszünk. mivel bazi rossz a memóriám, kézenfekvő lenne, hogy én nem emlékszem jól az általa mondottakra, de ez nem igaz, mert az ilyesmiket általában szuperül megjegyzem. ő meg esküszik, h mondta, h bemegy ma. és akkor ilyenkor nem tudom mi van, azon kívül, h ideges leszek. és bár egy véletlen kapcsán kiderült, hogy mégse kell bemennie várakozni, mégis bementünk, mert beszélni akar a kollégájával. gondolná az ember, h üzleti ügyben. de nem. mire felfigyeltem már csupa pasis téma ment, mint autók pl, meg pénzügyek, meg aztán mindenféle oda nem illő dolog, amit amúgy már lerágott csontként hallgattam én magam is végig, annyiszor megbeszélték már máskor is, de valamiért ez most megint szükségszerű volt. én meg állok ott a hidegben, vet szét az ideg, nem értek semmit és azon gondolkodom, hogy én vagyok a hülye, vagy ő. én sose váratok senkit és emiatt nem tudom felfogni, ő mért teszi, főleg ilyen formában. mindegy, állok, várok, pénzt utalok egy netes vásárláshoz a telefonomon, emaileket írok, telefonálok és miután ezekkel végzek, végre úgy tűnik, hogy indulunk. aztán mégsem, mert kiderül, hogy jön vmi ügyfél és ő inkább megvárná. kb 45 perc és ott van. hahahaha. na ekkor borított el a lila köd és eljöttem. elmondanám, hogy nem egy puccos, meleg irodáról beszélünk, hanem egy olyan műhelyről, ahol bent hidegebb van, mint kint, ezért pl inkább a szakadó hóban várakoztam, de még 45 percet, plusz ki tudja mennyit már se kint, se bent, se sehol nem bírtam volna elviselni. annyira berágtam, hogy csak a kollégájától köszöntem el. nem is értettem, nem szoktam ilyet csinálni. fel is hívtam a kocsihoz menet, hogy legyen szíves kijönni és akkor kicsit beszélgettünk a kocsiban és kérdezte miért vagyok ideges és akkor említettem a cimboraságot, meg ezt a várakoztatást asszem, mire előadta, hoyg senki nyomora nem érdekli, nem szándékozik foglalkozni holmi megbántottságokkkal, oldja meg mindenki a saját problémáját, nek elég a sajátja és kurvára idegesíti minden és elege van ésésés passz, több mindenre nem emlékszem. alig hittem el, amit mond. azonnal kijózanodtam, megvilágosodtam, kitisztult a kép. persze magamban újra megbántódtam, hogy ez most mi, ezt komolyan mondja, de neki már nem mondtam. kiszállt én meg hazajöttem és lefeküdtem 2 pokróc alá, mert remegtem, úgy fáztam. ezt így csináltam ki tudja meddig, mire hívott, hogy végzett, ettem-e, ha nem, menjünk. mentünk. útközben egy szót se bírtam hozzászólni és nagyon kellett sírnom, m ikor arra gondoltam, hogy be fogok keméyníteni és vonalat húzok. jó szorosan magam köré és vége a furikázásnak, a folyamatos alkalmazkodásnak, mindennek. úgyis elhangzott olyan is, hoyg nem kell őt vinnem sehova, 28 évig élt kocsi nélkül, nyilván megoldja most is és nem kell hozzá alkalmazkodnom se. akkor legyen így. persze örül, ha elviszem, meg alkalmazkodom, de nem elvárás. jó. tehát én nyomulok, hogy őt vihessem ide-oda szinte az akarata ellenére. rendben. akkor legyen másképp, gondoltam. de már a gondolattól is sírnom kellett. így ebédeltünk, rá se bírtam nézni és nagyon kellett sírnom. alig ettem, mert összeszűkült a gyomrom. ebéd után fogalmam nem volt mi legyen, viszont eszem ágába se volt megkérdezni őt. ő meg meg se mert nyikkanni (vagy passz). így hazajöttünk. kérdezte felhoztam-e az edzőcuccát kitergeteni, mondom nem. felhozza? mondom, ahogy akarod. tőled függ, mondta, mire azt válaszoltam, hoyg akkor nem. meglepődött, de nem szólt semmit. feljöttünk és lefeküdtem aludni. mivel a kocsiban nem tudom miért, de műásítozást rendezett, gondoltam akkor alhat ő is, vagy mit bánom én, találja fel magát. bekapcsolatm neki a laptopot, ott vannak a kedvenc könyvei az asztalon, foglalja el magát, nem érdekel. végül mindketten aludtunk, külön kapanapén persze. én keltem előbb, ő még alvást színlelt egy ideig. csak nyugodtan, gondoltam és nekiláttam a dolgomnak. egy idő után jött és kérdezte, még haragszom-e. mire gondolnak ilyenkor, h magától egyszer csak kiheveri az ember, vagy hogy? mondom igen. jó, akkor elindul a tempomba gyalog, csak menjek le vele a kocsihoz, hogy kivehesse az edzőcuccát. bennem volt, h azt mondom ott a kulcs, menjen le érte, és hozza vissza a kulcsot. miért kellek ehhez én. mindenki oldja meg a saját életét, nemrég hallottam tőle. de aztán mégsem mondtam, hanem lementem vele. kivette a cuccát és elindult gyalog. én is, de kocsival. az ellenkező irányba. persze vackul éreztem magam, mert már nem is tudtam mi fasz bajom van pontosan és ez nem tetszett. hívtam a bnőmet, hogy akkor most mikor és hol találkozunk, de nem vette fel. így utána mentem és elvittem. no comment. először haza vitette magát, hogy letegye a cuccát. kérdezgette mi bajom, de nem bírtam vele beszélni. elfáradtam. nem érdekel már ki önző, ki nem, ki ilyen, ki olyan, beleuntam az ész osztásba is, mindenbe. az aznap hallottaktól meg teljesen rosszul voltam, és nem volt mit mondanom. kussoltunk hát. aztán a templomába menet (ja, kiderült az is, h nem megyek ma vele, mert nem is mise lesz, hanem gyónni fog csak. jelzem erről sem volt szó, úgyhoyg nem értem miért akad ki, mikor megrökönyödöm, hogy akkor ez most mi, nem ezt mondta. és én vagyok a hülye.) összeszedtem magam és válaszoltam a kérdésére, miszerint ez a dolog, hogy ő nem kíváncsi az én lelki bajaimra és nem érdekli mikor min bántódom meg, vagy sem, szóval ez most kinyitotta a szemem és jól meg is vagyok döbbenve. és igen, bármily furcsa, rosszul esik, mert azt hittem, irántam nem érez így. meg ha szeretek vkit és ő engem szeret állítólag, akkor nem érezhet így. na mindegy. összeszedte magát valamennyire, hogy beszélgessünk. persze nem így értette, meg nem úgy és hát be kell vallania azt is, hogy idegesíti bennem, hogy mindent félremagyarázok, megmondom mit gondol, ami sose úgy van és ő belefáradt az ellenkezőjének a bizonygatásába. és hogy minden reggel ideges vagyok és mikor rám néz már ő is ideges lesz (kikértem magamnak, nem ideges vagyok, csak baromira utálom a reggeleket és olyan a fejem, hogy nem érdemes ránézni) és különben is annyi minden miatt ideges mostanában, hogy miattam már nem akar az lenni. és amit eleinte viccesnek talált bennem, az néha már kezd sok lenni, miszerint vehemens vagyok, pofákat vágok, grimaszolok, mittudomén. ettől függetlenül nagyon szeret és mindez nagyon kicsi rész ahhoz képest, amiket szeret bennem és azzal is tisztában van, hogy az összes hisztim amiatt van, mert azt akarom, hogy szeressen és velem legyen (egyébként tényleg), úgyhogy emiatt más elbírálás alá esik, csak hát azért mégis zavaró. és hogy képzelem, hogy nem szeret, vagy nem szeret velem lenni, mikor állandóan együtt vagyunk, és mutassak még egy olyan férfi-nő párost, ahol ez így megy mindenféle testiség nélkül is. és nagy eséllyel nem lesz köztünk semmi, és a felesége se leszek és mégis szeret velem lenni és velem is van, hát nem? de. persze ezen a ponton befordultam a nem lesz köztünk semmi és nem leszek a felesége részen, amit így kiegészített azzal, hogy persze jó lenne, de reálisan nézve nem lesz úgy. aham. jó. akkor itt megkérdeztem mégis hogy gondolja a folyamatos csöcsörészést és a tictac szájból-szájba való adogatását, amire baromira nem tudott válaszolni. csak annyit, hoyg szereti a melleimet és kész. ez persze nem magyarázat arra, hogy miért szegi meg a saját szabályát, miszerint lelkiismereti okokból semmi nincs. mit várt tőlem, mit reagálok. miért csinálta. nem tudja, nem gondolkodott ezen, de többet nem csinálja, igazam van. és akkor kiszállt a kocsiból és bement gyónni. ja, előtte még kiakadt, hoyg tényleg nem vele megyek edzésre, pedig miattam jár oda.

mikor szoktam rá ennyire minden leírására? borzasztó.

és igen, ministrál. dontask. hol élünk, már komolyan, mi? én is ezt kérdezem.

a templomba hívás még a cimboraság előtt volt. csak, hoyg tiszta legyen az időrend.

megkérdezte elmegyek-e vele holnap templomba. bár nem ministrál, de menjek. ja, hoyg engem az érdekel, amikor ministrál, akkor menjek holnap után is. most minden este megy húsvét miatt, mint megtudtam. kíváncsian várom. templom. és én. hát. stay tuned.

a mai nap is edzéssel kezdődött. nem megy nekem ez az edzés valljam be. vmit nem csinálok jól. hiába erőltetem, nem ez való nekem. az jó, h reggel olyan korán kelek, ami vele való edzés nélkül abszolút elképzelhetetlen és kb gimnazista koromban keltem ilyen korán utoljára. ha ő nem jönne, én tuti nem mennék. de ott már nem jó, mert nem csinálom jól a feladatokat, nem kap el a régről jól ismert érzés, ami edzés közben és utána is konkrétan elégedett boldogsággal tölt el. nem jók a feladatok, vagy nem elegek, vagy én nem csinálom őket jól, megfelelően, kellő lelkesedéssel. nem tudom. és akkor ma még az is történt, hogy segítséget akartam tőle kérni többször is ugyanabban a témában, és fura volt. nem akart segíteni. aztán meg olyan pofarángásai lettek, amiket én eddig sose láttam. na akkor közöltem, hogy ezt most hagyja abba és otthagytam. elmentem a futógépre minusz kettővel gyalogolni, szarok a gépekre címszóval. igaziból nem húztam fel magam, így nem okozott nehézséget nem sértődötten viselkedni edzés után, de azért nem értettem mi baja volt. megkérdezte utóbb min sértődtem meg és magyarázott vmi olyasmit, hogy nem értette mit akarok, de nem nagyon érdekelt, mert csak mellé duma volt az én olvasatomban. mindegy, ezt gyorsan ugrottuk, tényleg nem érdekelt. aztán ő dolgozott, én nézegettem a havat vezetés közben, aztán elvileg találkoztunk volna kb délben, amiből aztán nagyjából fél 3 lett, ami miatt viszont ideges voltam. mert a dolgán kívül még elment kocsikat nézegetni a kollégájával, miközben én meg vártam őt. nem is értettem. miért kellett nekem 3/4 órát lődörögnöm vhol, míg ő autókat nézegetett? utóbb ezt is félreértésként prezentálta, miszerint nem tudta, h én őt várom. hát... jó. ezen is túllendültem tök hamar. mit csináljunk. nem tudom. aztán lett program, konkrétan amit tegnap megbeszéltünk, csak nem hoztam fel, mert nem volt kedvem. a programokon is túl voltunk és hiába volt már este 6 óra, még kocsikáztunk 2 órát kb. beszélgettünk, de mondom, sztem van vmi otthon, ami miatt nem sietős neki és az a verzió van életben, hogy ő csak aludni jár haza. nem érdekelnek a részletek. picit arról is beszéltünk, hogy én befejeztem mindenféle ész osztó tevékenységem, mert már engem is untat a saját dumám, ráadásul mitől lennék okosabb, mint ő. nem, nem, mondjam csak a véleményem, esetleg ha kérhetné, kevésbé vehemensen. ezt nem tudtam neki megígérni, mert én ilyen vehemens vagyok, az ő esetükben meg még inkább. azt tudom vállalni, hogy nem szólok semmit, de ennek az is feltétele, hogy ő nem mesél arról a degenerált ribancról, mert akkor görcsbe ugrik a gyomrom és teljesen kifordulok magamból. nekem is terhes, tényleg. meg szégyenlem is már magam, mert ezek a jelenetek nem megengedhetőek, de egyszerűen nem vállalom az önuralom leple mögé bújtatott ideg lenyelését, ami miatt majd mehetek gyomortükrözésre megint, meg szedhetek dupla adag gyógyszert, vagy tudom is én. akkor inkább legyen tabu. én nem fogom forszírozni a témát, mert rájöttem, hogy csak a teljes hírzárlat működik. ebben maradtunk. ő is észrevette, hoyg alig mond fél mondatot, bekattanok, viszont, ha nem említi, normális vagyok. és akkor jött ez a cimborásdi. komolyan nem is értem hogy került szóba. mondtam talán vmi olyat, hogy ha majd lesz kocsija nem is fog foglalkozni velem és talán erre mondta, hogy hülye vagyok, hát én vagyok az ő cimborája (vagy a legjobb, nem tudom) és mindig siet majd a munkával és ahogy végez megyünk minden felé, meg igyekszik szabad napokat csinálni  magának és utazgatunk majd bécsbe, ide-oda. talán így volt, nem tudom. és mikor a cimborán kiakadtam, kijavította, hoyg a barátja vagyok, a legjobb, bár megérti, hogy nem ezt szeretném hallani, de én akkor már semmit se hallottam, csak a cimbora visszhangzott  a fülemben és azóta is csak azt hallom. és meg vagyok bántva. és sírok. és nem is értem az egészet. és szeretném holnap reggel még edzés előtt ezt megbeszélni vele, ami nyilván nem lesz így, mert nem ronthatok rá hajnalban ezzel a baromsággal, ami neki mit se jelent, meg mit mondhatna még róla, meg tényleg felfújt baromság az egész, mégis, ez engem nagyon bánt. úgy sajnálom magam, h elmondani nem tudom. és kicsit úgy érzem, hoyg megijedt az utalgatásaimtól, meg hogy kérlelem, hoyg jöjjön el velem bécsbe két hét múlva két napra*, de igaziból nem értem ezt se és biztos le is tagadná, hogy dehogy is. nem értem, mert viccelődünk általában szex témában is, meg nem én vagyok bazdmeg, aki őt taperolja és a szájából adja a tictacot! ami nyilván nem fér bele a cimboraságba, de még a barátságba se. igen, azóta meg szoktam fogni a kezét, nem utcán, hanem kocsiban, vagy moziban, vagy mittudomén, meg nyúlkálok hozzá, mármint nem taperolom, hanem csak úgy, meg néha az ölébe ülök, de azt se én akartam úgy és vigyázok is, hogy olyan távolságtartóan csináljam, még ha elzsibbadok is, de ne érjünk össze, khm, ott, szóval csak ölelgetés kapcsán szoktam az ölébe ülni, amit ő kezdeményezett így. kedvenc szavam a faszomba, akkor is, ha ez borzasztó. szóval faszomba, komoylan, főleg, mert a fáradtságot se veszi, hoyg beszéljünk ilyenekről. ma épp hogy csak megemlítettem, hoyg jé, kb egy éve kezdődött az egész és lám, már ki is vagyok penderítve, már terelt is, semmilyen szinten nem hajlandó erről beszélni. jó, magamat ismerve nekem se lenne kedvem, igazán idegesítő tudok lenni a barom, provokáló kérdéseimmel, de hát ennyit csak be lehet értem vállalni, nem? nem. most épp iszom a maradék bort, ami nem értem miért, de mostanában egyáltalán nem hat, ha éhgyomorra iszom, ha nem. csak annyit kérek, h legalább aludni tudjak tőle. véres az ujjam, most látom, rá van száradva, de nem az ujjamból való, hát honnan? és nem is kevés, valamim eléggé vérezhet. aha, megvan, a combomon egy izé, vmi seb. a telefonom lemerült, ami sose szokott megesni velem, de nem is érdekel, mert jelentkezni kellett volna egy bnőmnél, de nem bírtam, értsük meg. neki is nyomora van, amit részben már megbeszéltünk, nem bírtam volna tovább ragozni még most este is. szomorú vagyok, ez a világ nem kegyes hozzám. vagyis nem eléggé, mert amúgy javarészt az persze. és akkor zárásként az ocsmány kedvenc szavam: faszomba. méghoyg nem hat a bor, mi?

*képes volt megkérdezni otthon viccből (hogy hoyg?!) hogy eljöhet.e velem bécsbe. pontosabban megjegyezte, hoyg én megyek és milyen jó lenne menni neki is. mire a degenerált ribanc kikelt magából, hogy eszébe nem jusson, hiszen családos ember. többet nem tudok, pedig milyen jó lenne. egyébként nem tudom mit várt, h majd azt mondja, menj nyugodtan? na mindegy. ja még annyit mondott ő asszem, hoyg hm, érdekes, néha mintha megfeledkeznél arról, hogy családos ember vagyok. gratul,a szuper, jajdejó beszélgetés lehetett ez is. édesistenem.

nem is tudom, hogy mondjam, de most sírok. azon, hoyg azt mondta én az ő cimborája vagyok. ezen sírok. most kell mondani, hoyg ezzel mi a bajom? volt mellé körítés is, amire nem emlékszem, meg nem is volt ez hangsúlyos, meg azt se tudom hoyg jött egyáltalán szóba, mégis nagyon megbántódtam és most sírok. és nem akarok találkozni vele. nem vagyok a cimborája. faszom a cimborája. az.

korán akartam lefeküdni, mitől lett 1.30?

zavar az alkohol szaga, az mi. nem esik jól, meg is ittam gyorsan. brrr. remélem legalább jót alszom majd tőle.

hogy hiányzik.
nemsokára kész lesz a kocsija, akkor vajon menyit fogunk találkozni? én sokat szeretnék. annyira aranyos, na.

bárcsak jöhetne velem bécsbe. és jönne is, csak nem mer ott aludni, nekem meg ott kell. mondtam, hogy akkor egy ágyban kéne ám aludnunk (azóta eszembe jutott, hoyg mégsem, mert 4 ágyas a szoba), mire mondta, hogy de akkor mittudoménblablabla, szóval szex lenne. hát állok elébe. mármint azt mondtam, hogy a szipiszopit én szívesen vállalom. és tényleg. igazán kár, h ebből elvileg semmi nem lsez.

sokat ölelgettetem magam itthon.
és ma arra is utaltam, hogy, hoyg nem is tudom pontosan mire. asszem, hoyg nem lenne ellenemre némi kis szex. de nem biztos. inkább arra, hogy hiányzik a szex. mittudomén. (kicsit becsiccsentettem most, így különösen nem tudom mire is utaltam, viszont tökre lenne kedvem vele egyszer iszogatni és remélem rá is pont olyan szuper hatással lenne egy kis bor, mint rám és akkor jajdejólenne)

azt mondja mégis polot vesz és akkor visz majd engem nem is egy, hanem száz kört, sőt, olyan messzire elmegyünk, hoyg a világból is ki és a kedvemért fogja azt venni, pedig hezitál sok megoldás közt. hát, annyira ari :) én persze minden megoldását "támogatom" és megjegyzés nélkül asszisztálok a napi szinten háromszori vélemény változtatásához, hisz csak gondolkodik a lehetséges megoldásokról. kíváncsi leszek végül hogy dönt.

elnézést, de ide írom, hogy legutóbb azt kérdezte a nőgyógyász, aki képes volt szárazon belém tolni a fémkacsáját, hogy rendszeresen megjön-e, mert vannak olyan petesejtjeim, amik bennem maradtak, pedig már nem ott lenne a helyük. fogalmam nincs már, mi volt erre a szakkifejezés. egyébként életemben 3-szor nem jött meg, mai napig nem tudom miért, de a stresszre gyanakszom. ezt a 3 alkalmat leszámítva mindig időben jött meg. 3-nál viszont több fekete pötty (ezekre mutogatott, mikor erről beszélt) volt. na és ma megvilágosodtam. mármint szerintem. szóval el tudom képzelni, hogy néha bent ragadnak a petesejtjeim és elvileg tudom is mikor. pl most. mikor 3 napig se tart az egész cucc és hát állagra is más, mint szokott. szerintem ilyenkor maradnak bennem az elpazarolt petesejtjeim.

vagy nem, persze, mert ezt csak én találtam ki hirtelen.

még mindig járok edzésre. ráadásul most már minden reggel ott kezdünk. eredmény semmi. legalábbis fogyni nem fogytam semmit. az állóképességem viszont határozottan javul. csak hát egy kis zsír is távozhatna már, köszönömszépen.

kidobtam negyvenezer forintot rosszul időzítve. nem is értem hoyg történhetett. és mivel muszáj nekem előbb hozzájutnom a szajréhoz, mint ahogy az ide fog érni, rendelnem kell újabb adagot nem külföldről. édes istenem, miért nem jutott eszembe gondolkodni időben.

a kocsiban meg 6 izzót cseréltek ki egyszerre. rekord. eleve én cseréltem mindig izzót, de most úgy voltam vele, hogy kotorásszon a koszban, akit ezért fizetnek. meg az egyik lámpám gyanús a hol világít, hol nem viselkedésével, úgyhogy megszavaztam neki a szervízt. és eleve csak a sima első lámpa izzóit (fogalmam nincs a hivatalos nevéről :)) cserélgettem eddig, most meg semmi nem világított körbe-körbe. hát így.

voltam ma a nav-nál. nem mertem semmit kérdezni, csak bólogattam mindenre, aztán dolgom végeztével elsiettem. újabb gondot vettem a nyakamba, de hátha jól sül el. mondjuk kétlem, hahaha. azért mégis bízom. jó lesz ez így.

én szeretem a havat. ilyenkor is. hiába vagyok ezzel teljesen egyedül, olyan boldogsággal csodáltam este a puha fehér faágakat az utcámban, hogy el is feledkeztem róla, milyen jó lenne megosztani vkivel a lelkesedésem.

ő utálja a havat és azt hiszi csak azért lelkendezek, hogy ellene beszéljek. de ma este sztem rájött, hogy én tényleg örülök a hónak, mert mondta, hogy ő ugyan rühelli, de miattam most már egy kicsit örül neki, hogy esik. mondjuk attól, hogy szidja, nem fog hamarabb elolvadni, szóval akár örülhetne is neki. vagy annak, hoyg én örülök.

fogalmam nincs mi van már megint, hogy elég volt este 9-re hazavinnem. jobb így, hoyg nem tudom. igazán kíváncsi alkat vagyok, de az ő esetükben abszolút az alulinformáltságra szavazok.

legalább a kisállat aranyos a végtelenségig.

egyébként meg pofám befogom, mert azt is teljesítette az a mérhetetlen kedves univerzum, hogy moshassak rá. az edzőcuccát már menetrend szerint és az ő kérésére moshatom, teregethetem. ilyenkor ugye mindig oda jutok, hogy nem fogalmazom meg megfelelően a kéréseimet. mert az én fejemben az úgy van, hogy ha már moshatom és teregethetem a ruháit, akkor együtt élünk és azért teszem. de nem. látszik, hogy lehet úgy is mosni, meg teregetni, hogy szó nincs együtt élésről. ennyi. mért nem gondoltam át jobban a dolgokat.

úgy jöttem haza, hogy ha útközben nem megyek dunának, akkor hazaérve iszom, aztán egész este mindenféle hülyeséget blogolok, ami csak a szívemet nyomja, majd olyat alszom, hogy csak na. ehhez képest, mire hazaértem már blogolni se volt kedvem, csak feküdni és bámulni magam elé. közben kómaszerűen elaludtam, aztán felébredtem, most pedig iszom, bár semmi kedvem. remélem legalább jót alszom majd a bortól. be van dagadva a fejem, allergiás az orrom, ki van száradva a szám, a gyomorsavam meg se említem. vannak elképzeléseim mi lesz az erre megivott bor után, de már nem érdekel az se. egyébként ülhetnék most itt elégedetten is, de nem, az univerzum megelégelte, hogy az elmúlt időben kegyes volt hozzám pénztéren. á, vagy lehet, hogy  most  majd akkor kedvez pasifronton? ha igen, akkor megbocsátom a mai napot, egye fene. hogy ne legyek félreérthető, ehhez az kell, hogy ő végre engem válasszon, ideköltözzön és örökkön-örökké együtt éljünk, mint család a gyerekeinkkel. remélem ez így világos.

5 éves gyerek: én nem akarok majd dolgozni, mikor felnőtt leszek.
nő: akkor olyan férjet kell választani, aki mindent megad neked.
5  éves gyerek: de apa nem ad meg nekünk mindent, akkor te miért őt választottad?

és ezt tényleg így.

szóval ma is idegbetegen keltem. félálomban még oké voltam, emlékszem élveztem a kellemes meleget, az új ágyneműm és hoyg nincs korai edzésre rohanás (amit amúgy szeretek, csak ma jól esett nem menni). aztán ahogy felkeltem, ez a jó érzés elmúlt és hamar pattanásig feszültem csak mert. tegnap ugye kikristályosodott, h mi nyomaszt ennyire: a nő és az ő elmebetegsége és ezzel együtt ők mind. próbáltam arra gondolni, h az nem az én életem, semmi közöm hozzá, mit foglalkozom vele, de hiába. én is nonszensznek tartom, h hogy húzhatom fel magam annyira ezen, hogy őrültségeket, gondolok és sajnos beszélek is. hogy fröcsög a nyálam, úgy őrjöngök. borzalmas, komolyan. annyi szerencsém van, hogy most már viszonylag hamar tudom mi okozza az extrém feszültséget és akkor lépek is. most azt tudtam tenni, h beszélek neki erről. ami zavar, hogy magam sem értem milyen alapon teszem ezt, mert mondom még egyszer, tisztában vagyok vele, hoyg semmi közöm hozzá. vagy lehet, hogy mégis van, ha egyszer elmondja nekem ezeket? mert ugye mondom, h ne mondja, de ő meg mégis. egész nap azt monologizáltam, mit fogok előadni neki. közben végig kurvaideges voltam még mindig az egésztől. aggasztó, mennyire nem bírom a nyomást. aztán délután 2 után témát váltottam. kb akkorra ígérte, hogy végez, de persze nem végzett. nem is hívott, csak kb fél4 felé. én addigra romokban hevertem, haragudtam rá, hogy újra "kidobott" (elmebetegségem itt hágott tetőfokára) és inkább kölcsönkérte a kollégája kocsiját, csak h ne velem kelljen lennie. már úgy értem ne az én kocsimat kelljen használni és ezzel együtt szívességet kérnie. ezt igaziból én se értettem már hogy értem, de akkor is ilyesféle gondolatokkal hergeltem magam és mély agóniába kezdtem a kanapén. aztán végre csak megszólalt az a kurva telefon. még egy munka bejött neki, tehát plusz 1,5 óra még, de az már nem érdekelt, hirtelen kivirult az a hülye fejem és azonnal nekiláttam a munkámnak. aztán találkoztunk. azt hittem normálisabb vagyok már, de nem, sajnos nagyon ingerült voltam vele. nézegette az óráját, kérdeztem mennie kell. mondja nem. azt beszélte meg a nővel, h ha odaér érte 6-ra, akkor segít neki hazavinni a bevásárolt cuccokat, ha nem, akkor nem. kérdeztem, ez mitől függ, mi az a ha. erre aztán annyira értelmes válasz talán nem jött, mert mondjuk ezzel a kötekedéssel nem is nagyon lehetett mit kezdeni. jó. végül nem hozzám jöttünk fel, hanem felsétáltunk a hegyre, ahova múltkor ígértem neki, hogy megmutatom. ezzel én elkönyveltem, h nem megy a nőhöz. erre egyszer csak elkezdi nézni az óráját (amúgy mindig az óráját nézi, eleinte halálra idegesített, feszültté tett, mindig azt hittem siet vhova). kérdezem menned kell? mire azt mondja, ha elviszem a nő munkahelyére, akkor még nem, de ha nem viszem el, akkor igen. tessék?! azt hittem felpofozom. amúgy sem voltam ugye magamnál, de ez feltette az i-re a pontot. ki is fordultam magamból, mondtam, h jó, akkor menjen, mert én aztán biztos, h nem viszem oda. (ezt nem is értem hogy gondolta különben, meg hhát szó se volt erről) pattogtam ott egy sort minden mindegy alapon, olyan baromságokkal tarkítva a performanszom, h nem állok a családi békéje útjába, menjen, menjen! csak ismerje be, h erről eddig szó se volt, h elmegy. és akkor elindult. előre, nem visszafelé. így utólag nagyon hálás vagyok, hogy nem hagyott ott. egy darabon még bizonygattam az igazam, de szerencsére jól reagált és kénytelen voltam abbahagyni. igyekeztem gyorsan meg is emberelni magam és rövid magamban puffogás után normálisabb lettem. azért az alap idegességem nem múlt el. meg is mondtam neki, h miatta vagyok az. akkor persze ment a kérdezgetés, h de miért. vhogy ott az erdőben már nem annyira tartottam magaménak a délelőtti gondolataimat, úgyhogy inkább első körben csak azt adtam elő, h "kidobptt" újra és látom, h nem akar velem lenni. ezen most röhögök, de ott nem volt vicces, elég ideges is lett és nyomatékosan elmondta huszonhatszor, h majd szól, ha nem akar velem találkozni, addig pedig legyek szíves nem kitalálni olyat, ami neki eszébe se jut és aztán elmagyarázta mi miért  történt úgy ma, ahogy és annak pont semmi köze hozzám azt leszámítva, h én nem tudtam megmondani mikor fogok ráérni. mivel tök igaza volt, igyekeztem hamar ugrani is a témát. a másikról meg inkább kussoltam ezek után, mert az még inkább viccnek tűnt már nekem is, el tudtam képzelni mit fog ő szólni. így mentünk sokáig, nézegettünk, csodálkoztunk, ő fogdosott, aminek nagyon örültem, kérdezgette utálom-e (ezt  tőlem tanulta és ez csak viccelés), mondtam nem, de neheztelek rá. és aztán nagy sokára elmondtam az alap idegességem okát is, a nőt. és hát kb sírnom kellett, mert olyan élénken él bennem a kép, amit elmondott, h a kislánynak szégyellnie kell magát, amiért nem az anyjával ment a játszótérre, hanem az apjával az unokatesóihoz, mintha velem esett volna meg. egy idegen kislányról beszélünk, tenném hozzá és egyáltalán nem vagyok ilyen igazságtalanság megtorló személyiség. de ez konkrétan nekem fáj és nagyon haragszom az apjára, h nem csinál semmit. meg is mondtam neki, h nem értem hogy történhet, h semmit nem tesz a saját gyerekéért és remélem, h ezt később a gyerek számon is fogja kérni rajta. az nem elég, h ő azt a szent pillanatot várja, amikor a gyerek elméje egyszer csak kitisztul, hirtelen mindent átlát, minden összefüggést megért, és mellé áll, az anyját meg utálni fogja. ez mi? ez nem cselekvés, ez kilátástalan, passzív várakozás. gondolom minimum lenne a családterápia, vagy párterápia, vagy ovipszichológus, vagy témába vágó könyvek, vagy netről kinyomtatott írások, vagy vmi bazdmeg. hogy tud úgy élni, hogy semmit nem tesz? és az nem mentség, h a nő olyan hülye, h el se menne ilyen helyekre, meg olyan debil, h nem értené, amit olvas. meg hogy nem akar változni, meg hogy azt hiszi mindent ő csinál jól. ezek kifogások részéről, de valójában fogalma nincs hogy reagálna a nő. itt újra kifakadt, h elege van mások életének, gondolatainak megváltoztatásából, mindenki azt csinál, amit akar, elege van. és hoyg egy hete nemtom mi van, mert elfelejtettem, de vmi biztos, mert megint elég későn jár haza, amit csak akkor csinál, ha nem akar otthon lenni vmi miatt. mindezek után elindultunk hozzá haza. mondta, h még autózzunk kicsit és beszélgessünk, szeretne még velem lenni. én ebbe persze azonnal csak azt láttam, h nem akar egy időben hazaérni a nővel. sose mondtam, h engem nem kell kezeltetni. és akkor elmentünk a decatlonba, utána hazavittem és még a kocsiban is beszélgettünk egy csomót és hát az a baj, h szeretem, vagyis nem ez, hanem h hiába. univerzum?

ma az elmebetegség hullámvasútjára ültem fel és azt hittem sose szállhatok le róla. most kb fél órája nyugodtnak érzem magam, de amit a nap nagy részében éreztem, azt igazán nem szeretném többet.

még kérni sincs erőm. nagyon rossz.

amúgy pedig utál otthon lenni. és milyen érdekes, hoyg bár már idézőjelben nincs köztünk semmi (hogy őt idézzem), mégis nagyon szeret velem lenni. és a fiával is, meg újabban, mióta kiderült, h nem a gyerek a hülye, hanem az anyja, vele is, csak a nőjével nem. gratulálok.

egyébként talán az van, h megint sok nekem ez az egész. miért nem keresek egy egyedülálló, nekem való pasit? ezek hárman nem normálisak. egyikük se. teljesen betegek mind. hiába mondja, h ő nem, de igenis az. az nem normális, aki hagyja, hogy a családi élete így folyjon. hányás. és egyszerűen nem tudom magam függetleníteni az egésztől érzelmileg. ez a nagy probléma. vagyis egyrészt tudom, mert kb elértem, h azt gondolom, ez a nő nem is létezik. egyszerűen nem gondolok rá és akkor nincs (bravó megint). ugyanakkor tudom miket csinál és olyan gyűlölet van bennem, hogy már tényleg borzasztó dolgokat gondolok, mint pl h megtépném, ha lehetne, de ordítani mindenképp szeretnék vele. mivel ezt sajnos nem tehetem és máshogy egyszerűen nem bír kijönni, bennem marad az ordítás. emiatt meg extrém barom vagyok. ezért éreztem azt  ma gondolom, h el, el kell mennem tőle, hogy ne halljak véletlenül se semmit, mai borzolja az idegeimet, meg ami emlékeztet arra, h nem tesz semmit, szóval ő se különb a nőnél. egyelőre persze ez is szörnyű, mert már egy délután alatt is annyira hiányzik, hoyg csak na és egyszerűen életképtelen vagyok nélküle (nyilván nem). kérem szépen az univerzumot, hogy könyörüljön meg rajtam. megint félre fogja érteni, mert nem vagyok pontos és pont az ellenkezőjét fogja intézni, mint szeretném. meg ne próbáld, hallod! ugyanakkor pontosítani megint nincs erőm. csapda ez, én mondom. kíváncsian várom a fejleményeket. első lépésként azzal is boldog leszek, ha eltűnik ez az ordenáré hangulat belőlem.

ja és el ne felejtsem megemlíteni az sms dolgot. nem kérdeztem rá, magától mondta el. kérdeztem, mikor belekezdett, h akarom-e hallani, de nem is válaszolt, csak elmondta. annyi lélekjelenlétem még volt, h végighallgattam, de aztán bekattantam, baromságokat beszéltem, majd eljöttem, mert ilyenkor, ha idegbetegen nyilatkozom, úgyse veszi fel velem a kesztyűt, szóval felesleges lett volna tovább hergelni magam. szóval mikor hazament megkérdezte elolvasta-e az sms-eimet. igen. és az összes többit is másoktól. nem is részletezem, mert lényegtelen, nekem csak az a lényeg, h ez az észlény tökre nem is nehezményezte különösebben ezt az egészet. nem értem. mindentől függetlenül szerintem ez olyan, amin igenis kiakadok és határozottan válaszra szólítóm fel a másikat, h igenis mondja meg miért csinálta és kurvára be is lennék rágva. ő nem. szerintem egyszerűen teljesen be van már kattanva és kerül minden konfliktust (szerintem, szeretném hangsúlyozni. szerinte határozottan nem így van). direkt hagytam, h végigmondja a történetét és csak utána jegyeztem meg, h hát bazdmeg sztem a sima kérdezésnél azért tovább kellett volna menni. mire én honnan veszem, h nem akadt ki. hát mondom talán az elmesélésedből ez derült ki, nem? ez aztán nem is tisztázódott, mert eljöttem.

nem tudom mi lesz holnap. mivel én folytatom az orvos túrát, ő meg vhogy kölcsönkérte (?) a kollégája kocsiját, ki tudja hogy találkozunk-e. kicsit az az érzésem, h a tegnapi kirohanásom, miszerint én viszem mindenhova, ő meg viszont nem alkalmazkodik, ezt eredményezte, nem tudom. nem örülök neki amúgy, mert szívesen alkalmazkodom hozzá.

ha már hiszti, mi lett a kleenex zsebkendővel? évente egy dobozzal veszek a balzsamosból és most pont kellett volna, de sehol nincs, csak zewa. szakadjon meg a zewa, utálom.

a köcsög hotmail megújult. vagy outlook lett, nem értem. minden esetre egy ótvar fos, kb mintha vmi 15 évvel ezelőtt béta verzió lenne. sose értem miért van ilyesmikre szükség.

bár a tegnapi rossz kedvem úgy, abban a formában elmúlt, maradt mára vmi förtelem helyette. ilyen általános fos. ingerült vagyok rettenetesen, mindenkit utálok, semmihez nincs türelmem. a napom végeláthatatlan várakozással telt, mert orvsotól orvosig vittem a nagymamámat. közben bolyongtam a ligetben, fasságokat zabáltam össze nagyon drágán, bosszankodtam, h nincs nyitva a kisjákitemplom, aztán aludtam a kocsiban, ami nagyon jól esett, mert sütött be a nap, jó meleg volt, de aztán még rosszabb kedvvel keltem, mint előtte volt. utána úgy vezettem, mint egy eszement, rossz helyre parkoltam, mert már az se érdekelt, odébb álltam, mikor a polgárőrök felszólítottak rá, aztán kész. mindeközben vagy 5 órát vártam, meg vártam. közben nagyon hiányzott ő, de igaziból mégsem akartam vele lenni, mert annyira dacos és fostaliga volt a kedvem, hogy tudtam, csak bántanám. az sms ügyre se voltam kíváncsi igazán és tudtam, hogy úgyis elmondja és az lesz, hogy le se baszta azt a debilt, ami sztem a minimum lenne. el is döntöttem, h nem megyek a munkahelyére, hanem veszek egy farmert a kilyukadt helyett, de sajnos telefonáltam útközben, így egyszer csak nála találtam magam, nem egy plázában. nem mentem be, csak felhívtam, hogy végeztem, mi van. ő még nem végzett. és akkor elkezdett vmit magyarázni, így inkább bementem, hoyg ne a telefonszámlám nőjön, ha lehet. sajnos teljesen idegbeteg fúria módjára viselkedtem, a kollégája is megrettent, adott is egy csokit, hátha. de nem, nem lettem normálisabb. és mikor közölte, hogy nem kell este hazavinnem, mert ne fogyasszam a benzint, úgy éreztem kidobott (bravó, én ezt nem is vállalom, h én írom :)). kitettem hát az edzőcuccát, mert holnap én nem megyek és eljöttem. hazaérve magamra húztam a paplant a kanapén és hosszú órákig agonizáltam alvás címén. arra gondoltam ugyanis, h olyan kimerült és fáradt vagyok, h attól vagyok ennyire debil és ki kell pihennem magam. nem jött be. ha holnap se ébredek normálisan, leköpöm magam, mert ez így nekem is terhes, nemhogy másoknak. nem akarok faszfej lenni. most nem. van, h viszonylag jól viselem és simán hagyok magamnak időt, h elmúljon, de ehhez most nincs türelmem. sikítozni akarok.

tegnap este munkából jövet küldtem neki egy sms-t (vagyis kettőt, mert ki kellett egészítenem az elsőt egy időkorláttal), hogy hazavihetem, ha akarja, de csak ha 5-10 percen belül válaszol. nem válaszolt. egész este. ma reggel kérdeztem, hogy akkor már nem is beszél velem, vagy hogy és akkor kiderült, hogy otthon hagyta a telefonját és a felesége olvasta el az sms-eimet, így ő nem látta, hoyg érkezett új. aztán erről nem szólt neki semmit. se arról, hogy hallod végigböngésztem a telefonodat, elolvastam 2 olvasatlan sms-t, se arról, hogy mégis mit képzel ez a nő, h állandóan mindenhova furikáz, ne furikázzon!, se semmiről. csak kussolt. amúgy gondolkodtam ezen, h ha én elolvasnám (nem) a pasim olvasatlan sms-eit, akkor aztán mit csinálnék és tulképp nem tudom. még ő mondta a legjobb megoldást (talán, ha van egyáltalán ilyen helyzetben), hogy miért nem törölte ki az sms-eket a csaj és tagadott a végtelenségig, hogy nem látta őket és akkor elkönyveltük volna max, hogy vmi fura módon nem kapta meg őket. bár ritkán, de azért történik ilyesmi. annak amúgy nagyon örült, h gondoltam rá és utolsó erőmből haza akartam vinni. kíváncsi vagyok aztán otthon mi lesz ezzel az sms dologgal. sztem semmi. sztem nem fog belőle problémát csinálni, pedig hát, lehetne. már abból, h elolvasta a nő. főleg, hogy hétvégén megint ügyeset alakítottak és nem beszélt vele reggel. holnap kiderül.

a hétvégi alakításuk kapcsán végérvényesen kiderült, amit én mindig is tudtam, hogy ez a nő teljesen degenerált és őszintén szólva sztem a gyereküknek tényleg jobb lenne nélküle. gondolom nem írhatom itt le már mindenki életét, de azért annyit igen, hogy az az anya nem normális, aki nulla alap nélkül erőszakosan az apja és az apja családja ellen neveli a gyerekét, 5,5 éves létére a gyerek még sosem járt az apai nagyszüleinél, sőt, egyedül sem volt vele kettesben, csak vmi csoda folytán az elmúlt fél évben kb 4-szer. a saját apjával a gyerek. nagyon durva. a kicsi olyan szinten van összezavarodva, h döbbenet, mert látja, h az apja alapvetően aranyos, de az van neki oktatva, hogy nem és így egyszerűen nem érti mi van. nagyon sajnálom őt. na de ami most hétvégén volt, hogy az anyja leszidta a gyereket és azt mondta neki, hogy szégyellje magát, amiért az apjával és a nagyszüleivel, unokatestvéreivel ment el sétálni, ahelyett, hogy vele ment volna a játszótérre. életében először, mondom még egyszer. és azt ordította még neki (neki), hogy elveszi tőle a gyerekét. mert elvitte vasárnap sétálni.... normális? de most komolyan. én annyira gyűlölöm ezt a nőt, hogy elmondani nem tudom és hát egyszerűen tényleg elmebeteg és nem tudom, ilyenkor nem kell tenni vmit az apukának? nem felelőssége, hogy a gyerekének ne legyen ilyen hülye anyja, ilyen hülye az anyja? csak hagyni kell és kész? hát nem tudom. már most lehet pszichológusra gyűjteni neki, az fix. na de mifaszt törődök én mások életével? mit?

egyébként egész nap együtt voltunk, jöttünk-mentünk. este vittem haza, elég késő volt, nyolc óra és akkor eszmbe jutott, hogy van még egy tényleg halaszthatatlan dolgom és milyen jó lenne, ha jönne velem. és persze nem jött, amit abszolút megértek, de komolyan, minden mellékzönge nélkül, de ettől függetlenül nagyon befordultam, tök rossz kedvem lett hirtelen és úgy megsajnáltam magam, hogy kibukott belőlem, hogy csodálatos, hogy én alkalmazkodom mindig mindenkihez, hozzám meg pont soha senki és én mindig mindent oldjak meg magam. közben biztosítottam róla, hogy tudom, hogy túlzok, és nem is igazán erre a helyzetre mondom, hanem valahogy csak úgy kibuggyant ez belőlem. így is volt, komolyan, beborultam, de nem nehezteltem rá. olyan aranyosan sajnált (vagy nem tudom) és tényleg láttam, hoyg eljönne, ha nem lenne nagyon este. az a fej, amit vágott! :) és hoyg ő nagyon szeret, annyira, amennyire ki se mutathatja, de aztán rám nézve rögtön hozzátette, hoyg érti, hogy ez most pont nem segít rajtam. és tényleg nem. olyan szomorú lettem, hogy utána őrült módra vezettem és úgy ordíttattam a zenét a kocsiban, hogy már fájt tőle a fülem. aztán vhogy elmúlt szerencsére, most már jól vagyok. de egyébként a picsakivan az egyedül léttől, de komolyan. elég.

még talán annyi alvás helyett, hogy ma reggel idejött és nem mentünk dolgozni, hanem az ikeába nekem ágyneműért, ahol végig hisztizett, szerintem nem is meggyőződésből, hanem mert azt hiszi ez az elvárt macsós viselkedés tőle. útközben sokat beszélgettünk a másikra való odafigyelésről, elvárásokról, meg politikáról és hát nem értettünk egyet kb semmiben. a politikán sajnos teljesen be tudok pörögni, mint vmi hülye, ezért nem szeretek beszélni róla. meg hallani se. nem is értek hozzá, nem is érdekel, csak előítéletesen, nulla tudással hülyeségeket beszélek. hálás vagyok, ha nem kell erről értekeznem, nem tesz nekem jót és kész. aztán hazajöttünk, ő netezett én dolgoztam, utána elmentünk a kisfiáért, hazavittem őket, én is hazajöttem és épp hogy leültem, jött tőle egy sms, hogy van-e kedvem velük moziba menni. és akkor irtó sebesen hajat mostam és rohantam értük, de így is lekéstük a filmet pár perccel, de nem volt baj, beültünk később egy másikra. közben nézelődtünk az üzletekben és én meg tök jól kijöttem a kisfiával, nagyon aranyos és annyira felnőtt, vagy én vagyok annyira gyerek, hogy teljesen jól elbeszélgettünk, legfőképp a telefonjainkról, memóriakártyákról, GB-okról és effélékről, amihez ő csak annyit tudott hozzászólni, hogy egy szót se ért abból, amit beszélünk. aztán megnéztünk egy számomra borzasztó filmet, bár ahhoz képest, hoyg végig lövöldöztek benne, elég jól tudtam rá koncentrálni. egy bánatom volt, hogy bár ő úgy akarta intézni, hogy ő üljön középen, nem tudni miért, a kisfia ült középre, mi meg jobbról-balról mellette. igaziból érdekes módon nem zavart. jobb lett volna mellette, de az is elég volt, hogy láttam, mellém akart ülni. az okára kíváncsi vagyok ugyan, de gondolom sose fog kiderülni. nem hinném, hogy azért, hoyg elszeparáljon minket egymástól, bár ki tudja. inkább azt szeretném hinni, hogy mellettem akart ülni. hahaha. egyébként tényleg nagyon jófej kisgyerek, lehetett vele viccelődni, mindenhez hozzászólt, közvetlenül viselkedett. sokat nevettünk, nagyon jó este volt, komolyan.

kicsit más.
a nap érdekessége, hogy bár már jó ideje próbálja úgy intézni a dolgot, hogy lássam, eddig direkt nem néztem oda, mikor alkalom lett volna rá (fa mögött, nyitott ajtónál pisilés (bocsánat), sőt fürdőbe menet konkrét belengetés). ma viszont elkerülhetetlen volt, és hát nem tudom miért csinálta, meg nem is tesz ez nekem jót, mert már így is egyre gyakrabban kívánom és nehezemre esik tartanom magam az ő általa szabott szabályokhoz. egy vicc, hogy ezeket most ő hágja át szélsebességgel. én annyit kezdeményeztem, vagy nem is tudom hogy mondjam, hogy kértem puszit a jobbra is, ha már kaptam a balra. meg kértem a szájából tic-tacot, azután, hogy ma is úgy adta. hát. mit mondjak. (aztán láttam, h a fiának is így akarta adni! az mi?! inkább nem is gondolkodom rajta.) és a fia előtt sem épp túl tartózkodó, szerintem észre is vette egyszer, hoyg ölelgetett. érdekelne, mit gondolt magában. ő is, meg a fia is. és amiket beszélt, hát azok is furák voltak. érdekes nagyon a viselkedése. és produkálja is magát, ami egyrészt megmosolyogtat, aranyos, másrészt szeretném tudni miért csinálja pontosan. a házuk előtt a kocsiban is matatott, ahol egyrészt bárki megláthat, másrészt ott ült a fia hátul. fogalmam sincs ez mi, de olvastam olyasmiről, hogy néha direkt viselkednek úgy, hoyg lebukjanak a megcsaló felek, hogy vége legyen a nyomásnak, hazudozásnak. mondjuk nála sztem egyáltalán nem ez van, meg végül is most pont nem is csinálunk semmit, úgyhogy passz.

érdekes dolgok ezek, na.

na, akkor most véget vetek a kisállat viháncának, amit a lábam körüli matatással, az ülőgarnitúráról lelógó takaró alatti futkosással, valamint a nappali szőnyegén való őrült cikázással művelt és elmegyek aludni, hoyg holnap reggel 8-kor felkelhessek. pompás. a vihánc amúgy nagyon cuki, még a haja is lobog közben a nagy sebességtől és sok pörgés-forgástól. közben meg esküszöm nézi, hogy figyelem-e a produkcióját.

a kisállat ül előttem a szőnyegen és szuggerál, hogy adjam neki a lucernás finomságát. de nincs. és nem érti. égeti a lelkiismeretem a követelőző tekintetével rendesen :) annyira aranyos.

na jól van, feladta. elugrált a kis fejét rázva viccesen, ahogy bohóckodni szokott. annyira akkor nem haragudhat.

most esik csak le, hoyg még egy dolog teljesült, amit itt kívántam a blogban magamnak vele kapcsolatban. ott ahol arról írtam, hoyg milyen jó lenne mosni rá és teregetni a ruháit. az edzőcuccát ugye teregetem egy ideje, és időközben a mosási óhajom is teljesült. egyszer kimostam az edzőcuccát, mert kezdett kissé avétos lenni 2 hét után. mondjuk azt nem számolom, mert nem kért rá, csak kimostam. de pár napja ott volt a fehér pulcsi ugye, amit mai napig nem tudom miért kellett kimosnom, de ki kellett, mert megkért rá. kérdeztem egyébként az okát. a válasz szerint: mert koszos volt. gondolom, hogy nem ez a teljes igazság, mármint a koszon kívül nyilván van más oka is, hogy nem a felesége mosta ki, de mindegy, nem érdekel. csak a tényt akartam lejegyezni, mint vicces beteljesült vágyamat. köszönöm univerzum és értek a szóból, fogalmazzak pontosabban. igyekszem.

egyébként üzentem az univerzumnak nemrég, ahogy már egyszer pár hónapja is, de úgy látom, a blogos kívánságok hamarabb teljesülnek. tényleg itt az ideje, hogy biggyesszek ide egy pontos, minden részletre kiterjedő verziót az óhajaimról. hátha.

nem tudom az mégis hogy történt, hogy múlt pénteken vezetés közben (én vezettem), mikor kértem a tic-tacjából, akkor azt a szájával nyújtotta oda, én pedig onnan vettem át. háromszor egy út alatt. az elsőnél fel se fogtam mi történik és nem is reagáltam. arra gondoltam, hogy túl sokat öntött a szájába, nem akarta kézzel kivenni és ezért adta úgy. a másodikra nem volt magyarázatom, de azon is úgy megdöbbentem, hogy döbbenetemben csak elvettem és nem szóltam semmit. és érdekes módon nem is éreztem semmit. nagyon fura állapot volt. aztán harmadszor vhogy épp jelen voltam a pillanatban, nem csak úgy megtörtént, hogy fel se fogtam és már a cukrot rágcsáltam, és akkor azt hiszem kicsit tovább időztem a szájánál és megéreztem az illatát, a bőre anyagát és arra gondoltam milyen jó lenne megcsókolni, de hogy nem én leszek az, aki ezt meglépi, az is biztos (meg hát vezettem is közben, el ne felejtsem), így csak elvettem végül a tic-tacot és egyet sóhajtva csak annyit mondtam, hogy jaaaj, cc. és erre nem átallott megkérdezni, hogy meg akartam-e puszilni. igen. ennyi, azóta se hozta ezt szóba egyikünk se. én viszont aznap este teljesen megőrültem. a harmadik akció miatt. mintha villámcsapás ért volna, remegett a gyomrom, a lelkem, a szívem, mindenem, a pulzusom kb 250 volt, az biztos és levegőt is csak kapkodva tudtam venni órákig. brutál érzés volt. azonnal újra szerettem volna kezdeni mindent, mármint nem a régi felállásban, hanem hogy vegyen el és legyünk együtt örökre. aztán vhogy eltelt az este és másnapra lenyugodtak a kedélyeim szerencsére. mág szombaton is volt egy ilyen cukros dolog, de csak egy és azóta semmi etéren.

van viszont az, hogy pár nap alatt odáig jutott a mellnézegetéstől, hogy fogdossa, mint régen. erre se tudok mit mondani. nem tudom miért csinálja, nem tudom most mért fér bele neki, nem tudom miért engedem, nem tudom hogy történik ez meg egyáltalán. tényleg olyan az egész, mintha nem lennék jelen és nem fognám fel, hogy mit kéne csinálni. igaziból van bennem egy fajta kíváncsiság, hogy hova fog ez fajulni. az alapvetően biztos, hogy én a régi rendszer szerint ezt nem akarom folytatni. azért azt még én is képes vagyok látni, hogy az úgy tovább nem mehet és ha mégis, akkor magamra vessek, amiért tovább húzom a saját időmet, ahelyett, hoyg tovább lépnék. de mondom, szent elhatározásom, hoyg ez így tovább egy percig se. mármint szeretőként. míg "babrál" én többnyire csak állok és nézek, nem reagálok igazán semmit, direkt. meg ha belegondolok nem is értem mit lehetne. meg az van bennem, hogy én tartom magam a megállapodáshoz (hellyel közzel), és semmi olyat nem csinálok, amivel átlépném a határokat. ma mondjuk egy hosszabb performansznál egyszer csak az jutott eszembe, hogy én ezt visszaadom neki, lássuk hogy reagál. hátha kiderül nekem hogy kéne. alsógatyában volt, így könnyen a rámehettem a lényegre :D pillanat törtrésze volt csak az egész, már el is kaptam a kezem, annyira fura volt a szituáció. sajnos azt sem tudtam megállapítani, hogy érintette, mert én magam is megrökönyödtem magamon. azt hiszem megdöbbent, de nem tudom. erről sem beszéltünk, minden ment tovább, ahogy előtte. ő babrált, én hagytam. annyival merészkedett ma tovább, mint eddig, hogy beljebb jutott és szemügyre is vette rég látott kedvenceit (jézusom, h minden fassságot leírok). ja, és puszit is kaptam rájuk, ez is új. tegnap is hasonlóképp viselkedett és még én kaptam meg, hogy ne kergessem őt kísértésbe. elnézést, hogy érted?

viszonzásként azzal sokkoltam ma, hogy kb kétmilliószor kérdeztem meg mikor költözik hozzám. alapvetően viccesen, de egyébként meg persze komolyan. jól bírta a kibírhatatlant és igyekezett nyugodtan mind a kétmilliószor elmondani, hogy nem tudja. hát mondom mért nem mondod, hogy soha. azzal legalább válaszolnál. tudom, hogy a "nem tudom" is pont azzal egyenlő, hogy "soha", de mégis, abban, ha nagyon akarom, még van egy kis reménykedni való (lehet hangosan röhögni), nem? haha. jobb, ha hagyjuk. a végén már csak annyit mondott szegény, hogy ne kínozzam, meg hogy szeret és kész. ezt nem is értettem hogy jön oda.

egyébként pedig az van, hogy napi szinten megy az ígérgetés továbbra is mindenféle témában (kivéve, hogy elvenne). a legutóbbi, ami a Be Nem Tartott Hitegetések Listájára kerül, hogy elmegyünk abba az étterembe, ahol a szülei ettek, miután összeházasodtak és aztán onnan sétáltak haza az esküvői ruhájukban. jó. kíváncsian várom ezt is. a sohanapját, de ha ezt emlegetem, akkor én mért morgok és értsem meg, ő tényleg komolyan gondolja az összes hitegetését, csak nem tudni miért ezekből még egyetlen egy sem (mondom még eygszer, egyetlen egy sem) teljesült. már kezdek röhögni rajta, de azért nem tetszik. én ilyen emberrel még nem találkoztam.

hoppá, találkozás. találkoztunk tegnap a nője bátyjával. este vittem haza és még bekísértem a boltba. a bejáratban botlottunk a bátyba. hosszan elbeszélgettek, én meg azon morfondíroztam ez vajon fut-e mondani a húgának, mit látott. amúgy teljesen mindegy, abszolút kimagyarázható a dolog, ebből baj nem lehet, nem is aggódom.

jártunk a szüleinél is mostanában többször is, addig-addig, míg azt álmodtam, hogy nálam vannak ebédelni. elég rossz volt a hangulat, szerintem az anyukája miatt. az meg amiatt, hogy a legutolsó találkozáskor épp (szerintem) kisírt szemekkel, minden esetre elég morózusan ment el épp otthonról és ez mély nyomokat hagyott bennem. apukája meg mutatott egy fosós vicces videót... ezzel nem álmodtam, szóval ezt az akadályt jobban vettem, őgy látszik. szóval álmomban itt voltak a szülei, tesója és annak a családja, meg talán az én családom is és eléggé meg voltam feszülve, nem éreztem jól magam és el akartam tűnni.

az álomról meg még az jut eszembe, hogy ma a kocsiban kérdezte, szoktam-e arról álmodni, hogy nálam lakik és mondom inkább álmodozni. én nem is értem hogy jönnek ki ilyen baromságok a számon. mert az egy dolog, hogy így van, de mért mondom el neki? főleg, hogy nem szeretem, amit ilyenkor az arcáról leolvasok, meg talán már mondott is ilyesmit, hogy ő engem ilyenkor sajnál, hogy pont belé vagyok szerelmes, mikor ő elérhetetlen.

hogy mért nem válik el, azt én még mindig nem értem, sőt, egyre inkább nem. sajnos konkrét gyűlöletet, elvakult és valószínű nem is igazán reális dühöt érzek a nő irányába. ingerem van arra, hoyg helyette is megtépjem, felképeljem, megtapossam. borzasztó, tudom. szomorú, de a puszta létezése is zavar. hagyjuk. primitív-e vagyok.

azt sem értem egészen, hoyg a netről vásárolt könyveit miért tartja nálam. azt mondta, h mindig legyen mit olvasni, ha itt van. hát, érdekes. vett egy új sporttáskát. a régit vmiért itt tartja nálam, passz. hogy majd hazaviszi, ha lesz kocsija. nem értem az összefüggést. az edzőcuccát én szárítom, de az oké, nincs hol, nincs is vele bajom amúgy. azzal sincs, hogy ma megkérdezte kimosom-e az új, hófehér kapucni pulóverét, csak őszintén nem értem. inkább hazamegy pulcsi nélkül. ez már annyira érdekelt, hoyg meg is kérdeztem mi az oka, nem mossa ki otthon a nő, vagy mi? tudom, h szeret mosni, meg mindent kimos, így arra gondolok, hogy talán csak hétvégén mos és ezért, de igaziból ennek sincs értelme. a választ tőle se tudtam meg. a pulcsit minden esetre kimostam, épp szárad. nem lett túl tiszta, de nem tudok mit csinálni. nincsenek praktikáim fehér ruhák makulátlanra mosására, inkább nincsenek fehér ruháim, fehérneműim. van viszont egy megsárgult ágyneműm, úgyhogy nem erőltetem ezt a fehéresdit. remélhetőleg ez nem egy teszt volt, jajdeviccesvagyok.

hát hirtelen ennyi beszámolni való jut eszembe.

a sarkammal meg az van, hogy elmentem az ortopédiára. alapvetően azért, hogy lássam röntgenen a sarkantyúimat és adjanak rá vmi gyógyszert. ehhez képest bementem, mondjam el mi bajom, vegyem le a zoknim, álljak fel, jé mekkora lúdtalpam van. ennyi volt a vizsgálat, majd született két recept és míg írták a derekam miatt (az is fáj) az mr-re a beutalót, nézegettem a receptet és látom, jód van az egyik kikeverendő krémben, arra én meg allergiás vagyok, így az a recept el is lett tépve, meg vonogatta a pasi a vállát, hogy akkor ennyi, nincs más, szedjem csak a gyógyszert. annyira megdöbbentem, hogy ez mi, hogy az asszisztens nő kiszűrt a fogai közt egy olyat, hogy: feketenadálytő. azzal már alapból kentem, úgyhogy sok újat nem mondott, de díjaztam, hogy legalább ő próbálkozott az orvossal ellentétben. és mi az, hoyg nem kérdezi meg van-e bármilyen allergiám.

a gyógyszert nem akartam beszedni, mert az van ráírva, hogy nem gyógyítja meg a betegséget, csak és kizárólag addig csökkenti a fájdlamat, míg szedem. mi van? aztán mégis elkezdtem ma szedni, hátha jó lesz. bár az orvos nem mondta, a kórlapon találtam még egy krémet felírva, így azt is vettem és azzal is kenem. és vettem egy kicsit domború talpú edzőcipőt, most pedig várom a csodát. ha ez a fájdalom nem múlik el, megzavarodok. a neten olvasott borzalmakkal most igyekszem nem foglalkozni és pozitív maradni.

ma volt egy kisebb hisztirohamom. jó ez így túlzás, ráadásul igazam is volt. hát én a lelkem kiteszem, hogy mindig kéznél legyek és ő tudja intézni a dolgait, nekem meg egyetlen egy határidős ügyem lett volna ma és az istennek se akart elindulni időben, hogy biztos odaérjünk, amitől nagyon csalódott lettem. ott kellett noszogatnom és csak nem jött. nem nagyon értettem mért nekem kell könyörögnöm, hogy hagy intézzem már el a dolgom. elszomorított az egész. ezt el is mondtam neki. aztán inkább jóban lettünk és mosolyogtunk, még később meg már aranyoskodtunk újra. elmentünk vettünk nekem cipőt, neki táskát, utána nálam voltunk még egy kicsit, én ölelgettettem magam, ő meg ezt kihasználva tobzódott a tiltott kedvenceivel. hát na.

az meg az ő nemnormálisságának újabb bizonyítéka, hoyg ma is rá volt állva a kedvenc testrészére, mármint az enyémre, csak az ő kedvence, de nem engedhettem a közeledést, merthátna. majd ha komolyak lesznek a szándékai ugye... no comment. sohanapján sajnos.

este felugrott 10 percre. szent meggyőződésem, hogy azért, hogy ne egyszerre érjünk haza a nőjével, mert szerintem nem tudja, hogy én fuvarozom, de letagadta. azt állította azért jött  fel, hogy még kicsit együtt legyünk, pedig amúgy is szinte egész nap együtt voltunk. ráadásul semmit se csináltunk, mert netezni nem mert, könyvet nézni nem mert, hogy ne érje szó a háza elejét, így én ölelgettettem magam és ennyi. meg ment a kedvenctestrészezés, aztán indultunk is. hm. fura, na. értem mért csinálja, de olyan rossz, hogy annyira átlátható mi miért és letagadja. (ne felejtsük el, h ez az én verzióm, szerinte nyilván köze nincs a valósághoz. hátőőő)

kérdezte szeretem-e. mondom tegnap már megmondtam, nem? és te szeretsz? igen. de úgy, ahogy azelőtt? igen. akkor akkor se szerettél nagyon? de és most is. és akkor közöltem, hogy én is, persze, ahogy tegnap is mondtam, sőt jobban, mint eddig. ez hogy jött ki a számon, magam sem értem. meg is jegyeztem, hogy nem tudom minek mondtam, mire azt válaszolta, hogy nem aggódjak nem fog vele visszaélni. és akkor el kellett volna mondanom, hogy miért szeretem jobban és egyszerűen nem emlékeztem az első alkalomra, mikor ezt éreztem és így azt se tudtam megmondani, h miért érzek így. azóta átfutottam a blogot is és ott se találtam a miértre a választ, pedig rémlik, hogy leírtam vmit a témában. vmi ahhoz hasonlatos volt, mint ahogy magyarázta a matekot a kisfiának, vagy szeretgette a kis unokaöccsét, de nem emlékszem pontosan. ezek után újra meghallgathattam, hogy tényleg mennyire kár értem, és milyen jól fog majd járni velem a férjem (vááá). és hogy szokott rám gondolni néha este, hogy milyen rossz lehet nekem otthon egyedül. neki azért is könnyebb, mert ugye családba megy haza, legyen az akármilyen is, legalább emberek közt van. na és akkor ettől bekattantam és újra jól megsajnáltam magam én is. neki nem mondtam erre már semmit, ő meg témát is váltott, nehogy vmi dráma legyen, de magamban nem tudtam szabadulni a gondolattól. tényleg döbbenet, hoyg így élek. siralmas, szánalmas és hihetetlen is. miért nincs nekem pasim, most komolyan? nem erre vagyok hivatva, amit itt csinálok. tényleg tök normális vagyok, mit faszkolódok, könyörgöm?! meg is néztem azonnal a társkeresőket, úgy felhúztam magam, de újfent csak arra jutottam, hogy nem  bírom most beleélni magam a netes társkeresésbe. akkor mégis hogy?

sül a csirkecomb, nekem meg közben iszonyú hányingerem lett az illatától. fúj.

reggel kicsit "veszekedtünk" a szervízből gyalogolva, de nem volt az veszekedés, csak túlhisztiztük mindketten a dolgot, mert teljesen máshogy láttuk a helyzetet, ami a kocsit illeti. mindegy.

délután nálam viszont már nagy volt az egyetértés. olyan jó volt vele lenni. ma történt először, hogy nem bírta ki hozzám nyúlás nélkül, de leállítottam azzal, hogy ezt inkább csak akkor, ha majd komolyak lesznek a szándékai. haha. persze viccesen csinálta, amiből ki lehet hátrálni akár. nyilván nem így van, de én úgy láttam, hogy ő most nyitott lenne ott folytatni, ahol abbahagytuk. akár csak egy alkalom erejéig is. ahogy ismerem a múltunkat és annak kétféle értelmezését részünkről, szerinte ez a történet teljesen máshogy zajlott. ezért hangsúlyozom, hogy sze-rin-tem ma nyitott lett volna vmire. esetleg. mikor már indulni kellett volna, elhevert a kanapén, csapkodva a tiltott helyeken és úgy éreztem, kb magára rántana. egyébként bárcsak tenné, de persze, csak ha végre komolyak a szándékai.

aztán voltunk a szüleinél, ahol ott volt a testvére kisfia. nagyon aranyos volt, de leginkább az, ahogy cc szeretgette. én ilyen gyengédséget férfi részéről gyerek irányába nem láttam már ki tudja mióta. annyira aranyos volt, hoyg kedvem lett volna megölelgetni, megpuszilgatni őket. mennyire szeretném, h a közös gyerekeinket szeretgesse így! dejóislenne. csak állnék és mosolyogva nézném őket napestig.

állítólag azt hitte mostanában, hoyg nem szeretem, mert szoktam kiszámíthatatlanul veszekedni vele. ez persze nem igaz, nagyon is szeretem. el is mondtam neki most jó párszor, meg megkérdeztem, szerinte megtennék-e érte annyi mindent, amennyit, ha nem szeretném. a válaszom: nem. és lennék-e olyan borzasztóan aranyos, ha nem szeretném. persze, hoyg nem. tehát sze-re-tem, be kell látnia. amúgy tudja mindenféle magyarázkodás nélkül is. és olyan jó látni, hogy topog még a kocsi mellett kicsit, mikor már mennie kéne és nem és nem akaródzik neki.

ma újfent felhívott excc nője, hogy nem tudja mi van köztünk, de azonnal hagyjuk abba. értem én, hogy elvette az eszét a féltékenység, tényleg értem, de mit csináljak, ha semmi nincs köztünk és nem is lesz. mit csináljak azon kívül, h elmondom neki ezt. ráadásul a telefonszámlájukból ókumlálta ki, hogy állandóan beszélünk, meg éjjel sms-ezünk. volt ilyen, igen, egyszer. ráadásul a múltkori telefonos figyelmeztetése előtt, szóval én csak annyit kérnék, hogy nézze meg jobban azt a számlát és állapítsa meg, hogy mióta vele beszéltünk, nagyjából egyszer hívtam excc-t, meg egyszer küldtem neki sms-t és még fogok is, ameddig ki nem fizetik a tartozást. amint az a kezemben van, nem kell többet féltékenységbe hergelnie magát, mert nem fogom hívogatni, abban biztos lehet. szegény. megmondtam excc-nek, hogy intézze el, hoyg engem a nője ne hívogasson, bár tök mindegy, mert nem fogom felvenni legközelebb. ezt a nőnek is megmondtam. álljunk már le.

kocsi újra a szervízben.szuper. baromi sokat gyalogoltunk a világ végéről a villamosunkig. a fájós sarkaimmal elmondani nem tudom ennek mennyire örültem. a villamosról leszállva nem tudtam menni, így felhívtam excc-t, hogy ha épp ott lenne a munkahelyén, vigyen haza, őt meg dolgozni. így is lett. aztán hazaérve hívtam húgomat, hogy kölcsön adja-e a kocsiját és mivel igen, már rendeltem is a taxit. kulcs, forgalmi megszerez, kocsiért el és ment minden tovább, mint ha mi se történt volna. remélem holnapra megjavul az enyém, mert kezd nagyon elegem lenni.

én pedig mindig teljes szívemből megölelem, mikor elmegy és ő is sokkal jobban szorít engem, mint szokott. lehet, hogy csak a kedvemért csinálja így, de nem érdekel, nagyon jól esik.

egyik nap, mikor egész későig itt volt és előttem térdelt a szőnyegen, mert a kedvenc könyveit nézegette, láttam, hogy legszívesebben mit csinálna, de végül módosított, aztán megint és végül az arcomról vhogy továbbcsúszva a fülembe cuppantott egy óriásit.

napiprimitív bejegyzés. őszintén remélem, hogy csak hasonszőrűek olvassák. szóval annyira szerettem volna, ha azt mondja az internet, hogy igen, lehet olyat, hogy mindenféle előzmény nélkül egyszer csak azzal állok elő istennél, hogy akkor én most kérnék vmit és nagyon ajánlom, hogy be is legyen teljesítve. rögtön elsőre találtam is egy szuper oldalt, ami mindent jól leírt a lényegek lényegéről, de egyben sajnos azt is tudatta velem, hogy ez nem csak így nem megy, hogy nulla kapcsolatunk van, hanem konkrétan sehogy. mert én inkább csak ne kérjek semmit, főleg ne könyörögjek sírva, ahogy terveztem rosszabb esetben, hanem inkább szeressek, legyek türelmes, bocsássak meg folyton folyvást, segítsek, ahol tudok, meg örüljek, úgy általában mindennek, ami megadatott. isten úgyis tudja mire van szükségem, leszek szíves afelett ujjongani. kérni felesleges, úgyse az van, amit én akarok. főleg én. egyébként elég ideges lettem az olvasottak miatt, úgyhogy hiába akarom néha megerőszakolni magam a legfurább módokon, nem megy, maradok ateista. bocsi, isten. egyébként sok mindenben passzolnék a rendszerbe, mert alapvetően elég normális vagyok, a kicsapongásaim meg vagy meg lehetne szüntetni, vagy nem olyan vészesek és lehetne rájuk legyinteni adott esetben. na de nem ez a lényeg, hanem hogy nincs meg bennem az áhítat, meg az állhatatosság, ez a baj, azt olvastam. mi lesz így velem, hahhh.

sziaakkorholnapedzés?
igen
nyolckorott?
igen.
edzőcuccomelnefelejtsdjoejszakatszia.
jószia.

jézusom. ezt hogy? és mért vagy egy órával később, mint gondoltam volna? holnap biztos megtudom. minden estre nem esett jól.

ma nem bőgtem, meg is lepődtem. csak akkor sajnáltam meg magam nagyon, mikor rájöttem, hogy ez a kocsiüléses kiborulásom azért esett meg, mert ez volt az utolsó csepp a pohárban. hiába gondoltam, hogy a 2013-as év majd nagyon jó lesz (még lehet), eddig nem igazán úgy fest. konkrétan minden területen csak gáz van: párkapcsolat, munka, pénzügyek, egészség. minden tekintetben lefelé száguldok, de nem veszek róla tudomást, hanem próbálok kapaszkodni. a nincsbe. elég durva. és úgy látszik a kocsiülést már nem bírtam kezelni. és még csak megállás sincs, mert holnaptól minden megy tovább: találkozom vele és ki tudja mi lesz, hogy bírom. visszük (nagyon remélem!) a kocsit szervízbe, ami újabb pénzkiadás és csak bízni tudok benne, hoyg könnyű mutatvány lesz az ülés rögzítése. és ott lebeg felettem mindenféle munkabeli döntés, amikről egyszerűen nincs képességem dönteni, hanem csak segítségért szeretnék kiáltozni, hogy legalább azzal segítsen bárki (igaziból egy pasi, a pasi, vagyis ő), hogy meghallgat, meg hümmög vmit a témában. ezen kívül pedig mindenem fáj inak, ízületek szintjén, már megint iszonyúan nyomaszt az ir, meg "kitaláltam", hogy a pajzsmirigyem is alul működik és a fogorvoshoz is vissza kéne menni, de nem tudom ezeket is hoyg menedzselni már. sok nekem ez az egész, az van. lehet, hogy magamba kéne szállnom és hagyni hogy lezuhanjak olyan mélyre, amennyire kell, nem csak vadul és vakon kapaszkodni az alattam tátongó gödör szélébe. és akkor jöhet az újra kimászás. vagy nem tudom, tényleg nem.

amit sose vallanék be: képes voltam az edzőpólójával aludni.

letöröltem a stressz szint mérőt, mert akkor is azt írta, hogy idegbeteg vagyok, mikor 20%-ban voltam csak az. vagyis nyugodt voltam. meg végül is ez pulzusszám alapon állapítja meg a tényeket, úgyhogy inkább maradok a pulzusszám mérőnél, amit amúgy nyugodtan meg tudok állapítani a kis csuklómon is, de ez így vagányabb.

a vércukorral kapcsolatban meg azt állapítottam meg, hogy a graham kenyér tényleg alig emel rajta vmit, konkrétan inkább semmit (0,2 akármi) ami idegesít, hogy az éhgyomri vércukor szintem magasabb, mint akarnám. de majd kitartóan edzek és lemegy. f.....om az ir-ba.

hogy mitől baszódott el úgy a kedvem, ahogy. a kiindulási alap is már elég szomorkás volt, mert ugye nagyon szeretnék vele lenni, és ebben a reményvesztett állapotban ez még sokkal nehezebb, mint ameddig hülyítettem magam. de azért ez az állapot nem feltétlen nyomja rá a bélyegét az együtt töltött időre, max néha elszomorodom, mikor szeretném megpuszilgatni és nem lehet. tehát ez volt az alap hangulat. aztán korán keltem, mentem érte, aztán a munkájába és egész nap dolgozott és valahogy furán alig beszélt, bármilyen témát hoztam fel, hallgatagnak tűnt. ezzel különösebben nem foglalkoztam, mert velem is szokott ilyen lenni, meg nagy ritkán vele is, fogalmam nincs az okáról, és ezt ma nem is akartam firtatni. ez csak kicsit furává tette a napot, de még ez sem osztott, vagy szorzott. aztán volt az, hogy hiába végeztünk késő délután, kiderült, h ő nem akar enni, mert nyilván otthon főzött vmit a nő. ez már kicsit zavart, és nem tetszett, mert azért hagy ne alkalmazkodjak már én még ehhez is és aztán volt is erről egy kis párbeszéd, h ő nem eszik, de nekem vesz (?), én meg mondom köszi úgy nem kérek, jó akkor ő is eszik, de hol, mit, stb és akkor itt el is ment az étvágyam és az inkább hagyjuk állapotba kerültem. de még ez is csak épphogy zavart. na és akkor jött, hogy kitört, vagy nem tudom mit csinált a kocsiban a vezetőülés. ő vezetett, ami mindegy, mert nyilván nem miatta tört ki, de lehet, h jobban vettem volna, ha alattam történik. és akkor olyan ideges és szomorú lettem, hogy majdnem szétvertem a kocsit, mert nem igaz már, hogy most költöttem rá majd kétszázezer forintot és előáll egy újabb szarral! nekem erre nincs pénzem. és nem is akarok már rá egyszerűen költeni. a múltkori összeroppanását, amikor konkrétan megdöglött alattam sokkal könnyebben vettem, hiába került extrém sok pénzbe, kifizettem és azonnal meg is feledkeztem róla, mert ilyenen alapvetően kár morfondírozni, meg kell oldani és kész. de ez a mostani üléses dolog kiakaszt nagyon, és azt se tudom mi lesz vele és az mennyibe fog kerülni és egyszerűen pánik rohamot kapok, ha csak rágondolok. és bár első körben felajánlotta, h fizet majd bele, igaziból nem hiszem, hogy ez meg is fog történni, meg nem is tudom, h attól, h alatta történt kell-e egyáltalán fizetnie bele, vagy ilyenkor mi van. nagyon rossz kedvem lett az egésztől, plusz kikészültem még azon is, hogy nem igaz már, hogy miért kell nekem az újabb és újabb csapásokat egyedül viselni. elegem van, nem akarom tovább ezeket egyedül csinálni, meg semmit se. bőven álltam már helyt a legfurább szituációkban is, bizonyítva magamnak, hogy bármit megoldok, mindenre képes vagyok, de köszönöm szépen ennyi elég is ebből. nekem soha nem segített érdemben senki, soha nem számíthattam érdemben senkire (ez így nem igaz, de mégis), csak magamra. nagyon szeretném, ha ez megváltozna most már és végre együtt vehetném ki vkivel (vele, of course) az élet jó és rossz dolgaiból is a részem. annyira elkeseredtem ott a kocsiban ülve, hogy titkon a könnyem is kicsordult és alig bírtam visszatartani, hogy ne kezdjen el patakokban ömleni. annyira sajnáltam magam, hogy ott ül mellettem ő, akivel mindennél jobban szeretnék lenni, karnyújtásnyira és mégis egyszerűen elérhetetlenül. borzasztó. elviselhetetlen. persze ő meg csak viccel mindennel, és sajnos még a monológom végére beszúrja, hogy 'és most jön az a rész, hogy mért nem válok el a ribanctól, ugye?'  ezt csak úgy kérdezi sajnos, semmi jelentősége nincs. és akkor én mindig kérdezem, hogy mennyit is kell még várnom erre, mikor válik el? szintén csak úgy bele a világba, nulla jelentőséggel, hogy bassza meg az ég. most sikerült hozzátennem azt is, válaszolva a saját kérdésemre, hogy nyilván soha, amennyi esze van. ilyenkor nem válaszol semmit és ugorjuk is a témát. és ezek után nem bírtam kijönni ebből a hangulatból és úgy szerettem volna csak sírni, meg sírni. de nem lehetett. alapvetően kifelé bámultam az ablakon, rágtam a szám szélét, vagy vakarásztam a körmeim, néha meg üvöltetettem a rádiót, hogy ne kelljen már annyira sírnom. de kellett. többször kérte, hogy nézzek rá, és akkor mosolygott ezerrel, hogy legyen jobb kedvem = még jobban kellett sírnom, hogy ilyen aranyos. á, borzasztó volt. és akkor felvettük a kisfiát és nekem elfogadható arcot kellett vágni hirtelen, remélem ment vmennyire. hazamentünk hozzájuk, kiszálltak, elsétáltak, én meg végre szabadjára engedhettem az óceánnyi könnyem. és azóta is sírok kb. nem tudom mi legyen, nem tudom mi lenne jó nekem. ne találkozzunk? az? tudom, hogy akkor meg azért sírnék, hogy mennyire hiányzik, de talán idővel tovább lépnék. így nem megy. de most egy ideig még muszáj együtt lennünk, mivel én fuvarozom, míg rossz a kocsija, utána biztos lazul az egész magától is, mert sokat fog dolgozni. esküszöm hinnék bármilyen csodában, ha lenne értelme. és bár a remény alapvetően meghalt bennem, mégis van bennem egy olyan érzés, hogy együtt leszünk, mert együtt kell lennünk. nem egyszerű tudathasadásosnak lenni, ha ez kérdés lenne.

elkezdtem írni a bazi okos telefonomba a vércukor értékeimet. csak úgy, hogy lássam mik történnek bennem. és akkor látom, hogy van stressz szint mérő program is és azt is letöltöttem. és hát azt mondja a nagyon okos telefonom, hogy: your stress level is high. na ugye, nem viccelek, mikor azt mondom, hogy idegbeteg és szomorú vagyok. "your mind is alert and operating at peak performance." azt javasolja, hogy lélegezzek pár mélyet, pihenjek picit, aztán azonnal ellenőrizzem, javul-e a helyzet.

mondjuk ahogy a kis grafikont nézem, 45%-ban vagyok stresszes, vagy nem tudom hogy kell ezt helyesen mondani, és még épp csak átlépett a zöld részből a sárgába a szín grafikonon és azért elég messze van a vérvöröstől, tehát remélem felrobbanni még nem most fogok.

na, vettem pár nagy levegőt és az első mérés után 10 perccel megejtettem a másodikat. a stressz szintem 45-ről 38%-ra változott. még ez is magas, azt írják.

nagyjából 5-10 percenként kezdek el sírni, miközben nagyon sajnálom magam. de most úgy igazán igazán.

annyira szomorú vagyok itt a béka segge alatt, hogy szóhoz se jutok.