egyébként meg már megint az van, hogy annyira szeretem, hogy legszívesebben sírdogálnék tőle. és megőrülök, hogy nem lehetünk együtt. szégyellem, de utálom a nőjét, látni se akarom, hallani se akarok róla, sőt tudni se. gyönyörű.

le se tudom írni. ha nincs épp eget verő baromság körülöttem, hát csinálok. van az a tartozásos ügy excc-vel. aminek a felgöngyölítésébe ha már belekezdtem nem adhatom fel. és akkor olyanba futok, hogy bocs, h nem hívott és nem válaszolt az sms-emre se, de a nője bekattant, extrém féltékeny és ellenőrzi a telefonját (!?!?) na itt én is bekattantam. hogy mi? hoyg tessék? hogy hogy érti ezt? teljesen kifordultam magamból. egyrészt mert hát kit érdekel, hoyg féltékeny, adják meg a pénzem, aztán akkor sose muszáj többet beszélnünk és kész. de addig, míg ez nem valósul meg, igenis hívni fogom, sőt, azt akarom, hogy ő hívjon hogy hol és mikor és mennyi pénzt fog átadni. hát haló. másrészt pedig azért borult köd az agyamra, mert ilyen egyszerűen ne létezzen már, hogy majd egy nő megmondja, hogy mi legyen. pontosabban, hogy az egyik ember megmondja a másiknak, hogy majd ő mit csinálhat és mit nem. most már nem tudom szerencsére úgy visszaadni az egészet, ahogy akkor éreztem, mikor történt, de ugyanezt látom cc-nél is, hogy a nő pattog, dirigál, megmondja hanyas a kabát, cc meg csinálja meglapulva, amit diktálnak neki. ez mi? most komolyan. értem én, hogy érdekek így, meg úgy, szeretet így, meg úgy, meg én nem is tudom mi lehet erre magyarázat, de mindkét esetben férfiatlan, gyáva viselkedést látok, ahol meg kell alkudniuk és csak a szájuk nagy, de egyébként pont úgy ugrálnak, ahogy a nők fütyülnek. iszonyú kiábrándító és soha nem szeretnék ilyen kapcsolatban élni. se nem akarok dirigálni, se engem ne szabályozzanak ilyen szinten. gyász, komolyan. mért nem lehet szépen egymással együtt élni? miért?! ez bosszantott fel leginkább, pedig ennek nincs is köze a pénzhez igazából... a pénz vonalon meg azt találtam ki, hogy találkozzunk bakker mind a négyen, ahol tisztázva lesz, hogy én ugyan semmit nem akarok excc-től, csak a pénzt, azt meg már azért is, mert cc adta nekem kölcsön és ő meg nyilván ne várjon már. ez mondjuk nem igaz, nem kértem tőle kölcsön, mert nekem nem szokásom, de a hatás kedvéért jobbnak gondoltam így a történetet. de aztán mégse fogunk találkozni, mert nem merek. leginkább azért, mert amilyen egy gyökér idióta vagyok, múltkor mondtam pár dolgot (már nem is emlékszem miket) excc-nek cc-ről és magamról és nem szeretném, ha ebből bármilyen egyéb bonyodalom lenne. annyira lelkiismeret furdalásom van emiatt, hogy elmondani nem tudom. mi ütött belém?! mi? mindennél jobban szeretnék cc-vel lenni, de nem szeretném, ha ilyen módon derülne ki bármi is, vagy tudom is én. hát hogy lehet ilyen szart kavarni? mért kezd brazil szappanopera lenni az életem? én már amúgy inkább hagynám a pénzt is, csak ne bonyolódjon ez tovább és nehogy rosszul süljön el bármi is. erre ma sikerült teljesen rástresszelnem, estére már annyira gyötört a lelkiismeret furdalás, hogy kb sírni akartam. hogy nem vagyok normális, az nem kérdés.

tegnap felhívta a kisfia, hogy segítsen neki matekból. és ő, aki anno a gimnáziumban annyira nem foglalkozott semmivel, hogy minden tanárnak csak annyit mondott, a kettest írja be év végén és őt tovább semmi nem érdekli, na szóval ő, ő igaziból mindent tud, így a matekot is. olyanokat mondott, hogy csak pilláztam és nem azért, mert én annyira hülye vagyok, hanem csak simán meglepődtem, hoyg ezt is tudja. egyrészt büszke voltam rá, másrészt iszonyúan sajnáltam magam, amiért nem ő lesz a gyerekeim apja és nem ő fogja tanítani őket se matekból, se történelemből, se irodalomból, se semmiből. kis híja volt, hogy sírjak is emiatt egy sort, de aztán száraz szemmel kihordtam inkább a traumát. és egyelőre az is szórakoztat, hogy dicsérteti magát minden "hőstette" miatt (mint pl ez a matekos performansz most). aranyosnak találom és örömmel biztosítom róla, hogy tényleg egy szuperhős. (nem, ezt még sose mondtam neki, csak minidg épp az adott témában fejezem ki elismerésem). tegnap még azt is elmondtam neki, hogy mennyire értékelném, ha a mi gyerekeinket tanítaná. háhá.

tegnap annyira elfáradtam a napban, mintha süvítő szélben kapáltam volna egész nap. nem is értettem. sokat vezettem miatta, de talán inkább a folyamatos jelenlét és az első feleségével + az első feleség nevelőapjának második feleségével való találkozás szívta ki az energiám. nem értem mért persze, mert utóbbival jót fecserésztem. csak aztán idővel nagyon elkezdett fárasztani a végeláthatatlan és teljesen értelmetlen szóáradat részéről, amit már nem is hozzám intézett ráadásul, így még inkább untam. amúgy olyan butuskán, naivan kedves volt lila hajjal és lila rajzolt szemöldökkel. az a típusú nő, akit sose tudtam értelmezni. sajnos nem bírtam megállni, hogy ne jegyezzem meg utóbb, hogy az ő jelenlegi felesége pont ez a kategória, csak még nem ennyire színes és bongyor helyett tupírban nyomja. most már ő is látja. fel nem foghatom, hogy eddig hogyhoyg nem?! jézusom. az előző feleségét pedig csak a kocsiban ülve, kb 20 méterről láttam, de vagy 2 óráig nem bírtam szabadulni az élménytől. az az igazi számító, rafinált, ármánykodó nő, aki elől futva kell menekülni és már ő is hálát ad az égnek, hogy bár akarata ellenére, de elváltak. a nő végig lesegetett felém, majd búcsúzáskor oda is integetett nekem és mikor ő félúton járt közte és köztem, hangosan utána ordított, hogy bármikor szívesen segít, míg nincs kocsija és szívesen elviszi a dolgait intézni, csak szóljon. hát hahaha.

hát én azt mért nem tudtam előbb, hogy firefox-ban simán delet gombbal lehet törölni a böngésző sáv lenyíló menüjéből az ott látni nem kívánt oldalakat. ráállok a törlendő címre, de nem nyomok rá, csak simán del. örömöm határtalan.

az univerzumtól meg tényleg tudni kell kérni. pár hónapja arról ábrándoztam milyen jó lenne a ruháját teregetni. na ma megadatott. kiteregethettem az edző cuccát, amit kocsi híján nem akart hazacipelni, hanem száradjon meg itt és vigyem neki holnap.

amint ép eszemnél leszek úgy általában, írok egy korrekt fogalmazást az univerzumnak, mert a félmegoldásaitól kivagyok. teregethettem a cuccait, hát nem? jézusom.

azt mondja, hogy szerelmes belém és mindig az is lesz. egyrészt hát mit lehet ezzel kezdeni, másrészt nem hiszem el. egyébként meg minek mondja?

voltam ma náluk és picit beszélt hozzám az apukája, pedig először nem akart, úgy éreztem, csak miután hozzászóltam kocsi témában a társalgáshoz. akkor talán már viccelődött is kicsit. talán.

míg vártunk egy haverjára egy váróteremben, hozzá bújva feküdtem. jó volt. szánalmas vagyok.

sarkantyúk. ezektől nem tudok járni kb 4 hónapja. amit a neten most összeolvastam róla, az több, mint riasztó. mehetek a dunának. más ötletem nem nagyon van.

annyiszor írtam már, de megint muszáj megemlítenem, hoyg undorodom az anyajegyektől.

semmit nem vártam a mai naptól, de aztán mégis volt némi remény, hogy esetleg csinálok vmit. de nem, pedig lett volna mit. majd kapkodok, ha eljön az ideje, mert hát mennyivel jobb volt már fej- és nyak fájásig vergődni a kapanapén. esküszöm homályosan is látok tőle. azt is csodálom, hogy főztem paradicsomos tök főzeléket az egészségesség jegyében. azon már kevésbé csodálkozom, hogy a szokásos kis amerikai palacsintámból is sütöttem egy párat.... azzal nyugtattam magam, hogy hát graham liszt, meg energia nélküli cukor, de aztán megnéztem a neten és a graham liszt is csak liszt, valljuk be. megettem vagy 30 gr ch-t csak abból, hát hurrá. azzal nem vagyok hajlandó foglalkozni, hogy a diétás lekvárban mennyi ch van, mert hát van ugye. és akkor megnéztem a szerelmünk lapjai című film utolsó 1 óráját és attól még jobban hiányzik, köszönöm szépen. na, most meg meghaltak, hát nagyon jó. ezen kívül sikerült kimosnom a már igazán jobb sorsa érdemes kedvenc ágyneműm, és spricceltem a wc-be vmit, mai remélem leszedi a vízkövet, mire legközelebb arra járok. mondjuk sejtem, hogy így is súrolás lesz belőle. ja és mosogattam is. ennyi vergődés közte egész sok m indent csináltam, ahogy most nézem.

hiányzik nagyon. ma sajnos elképzeltem a testét, mármint azonnal leállítottam magam, ahogy tudatosult bennem, hogy miről is ábrándozom. tényleg soha nem simogathatom már? uramisten.

elképesztően szarul vagyok. ez a frontok miatt van vajon? a vércukormérőmmel legalább már a vércukorszint ingadozást kizárhatom, mert pont annyi, mint mindig. vagy rossz a mérő. és a pulzusom is megmértem, az is jó. szóval ezek a frontok lesznek. vagy végkimerülés. az is szóba jöhet.

ma reggel felhívott excc bnője. nem tudom mit kell ilyenkor csinálni. nem raktam rá, de csak módjával válaszolgattam. igaziból kiváncsi voltam mit akar pontosan, hogy adja elő magát, de így utóbb lehet, hogy jobb lett volna udvariasan letenni a telefont. csak az igazat mondtam egyébként, hogy igen, szoktunk néha beszélni, mert van egy "ügyünk" (tartozás) és ennyi. mi a probléma. megkérdezte tudom.-e, hogy excc-nek van 2 gyereke (előző nőktől). tudom, és? meg hogy ők együtt élnek, ezt tudom-e. igen, és? őszinte meglepettségem szerintem meggyőzte, hogy ennyi az egész és remélem komolyan mondta, hoyg nem fog többet hívni, csak azt akarta tudni beszélünk-e, mert excc nem is válaszol ilyen irányú kérdéseire. ezt se értem amúgy. azt miért nem lehet mondani, hogy néha a kocsi miatt beszéltünk. mondjuk más miatt is, de ez  nyilván nem tartozik már rá. ennél tisztább a lelkiismeretem egyébként nem is lehetne, mint ebben az esetben, és pont most találnak meg ilyennel. amúgy megértem a lányt olyan értelemben, hogy ha féltékeny, akkor elborulhat az agya. esetleg. nem tudom, mert én hiába vagyok féltékeny típus valamennyire, ilyet még sose csináltam. ahogy elképzelném esetleg, hogy na most felhívom, hogy na most odamegyek, vagy nem is tudom, akkor azonnal kivilágosodik az agyam, hogy úristen, ilyet nem lehet csinálni. a vicc, hogy excc hívott előbb, épp vele beszéltem, mikor hívott a nő. ismeretlen szám volt és mivel nekem ez nagyjából mindig üzleti ügyet jelent, nyilván felvettem, excc-t meg félreraktam addig. úgyhogy nem volt esélye se elmondani, hogy szerinte a nője hív... egyébként nem is baj, mert egyáltalán nem óhajtok semmiféle hazugságba bonyolódni pont miatta. köszönöm, nem. így az én lelkiismeretem tiszta, ahhoz meg mi közöm, hogy ők ezt hogy oldják meg. szerintem eleve van köztük vmi hiszti és ez most csak olaj volt a tűzre. gratula.

(az bezzeg, akinek lenne (vagy legalábbis lett volna eddig) oka féltékenykedni bőven, na annak eszébe se jut érdemben hisztizni. sajnos.)

és kaptam aputól egy levelet, amiben rajtam kesereg és én abszolút megértem és egyet értek, de nem tudom hogyan tudom átlépni önmagam.

hogy kell tisztán látni?
vagy hogy kell csak hagyni a dolgokat folyni?
vagy egyáltalán mit kell csinálni?

úgy általában.

rebeg a szívem. mármint fizikailag. volt már egyszer ilyen, mikor nagyon ki voltam idegileg excc mellett. nem emlékszem mit kellett csinálnom. szedtem talán sedatif pc-t, vagy csak a hírre, ahogy a körzeti orvos közölte, hoyg a stressztől van és lazítsak elmúlt. minden esetre múljon már el most is, mert zavaró.

épp hasad meg a szívem és közben sírok nonstop, hogy mi nem lehetünk együtt. ma beszélgettünk csak úgy, meg az én családomról is és nekem egyszerűen ő a nagy ő. jézusom. mi lesz így velem.

hát remélem, hogy holnap élénken fog belém hasítani az a rosszullét, ami most tört rám (már elmúlt nagy levegők és víz ivás hatására) gyomorsav okán és azt hittem kiesek a saját hátamon és leszakad a jobb karom és kipotyognak a bordáim, és nem tudok soha többet levegőt venni. az energiaitaltól van. mostanában szinte egyáltalán nem iszom vizet. max 1 litert. cola light-ot is mondjuk 1 litert és akkor 1-2 db energiaitalt (jó, nem minden nap, de sokszor). és hát nem bírja az a szegény gyomrom nyilván. csodálkozom is, hogy csak most lettem rosszul, pedig vagy egy hete nem szedem a savra való gyógyszerem, mert bezavar az antibiotikumnak, iszom viszont ezt a sok rosszat. nekem a cola a legnagyobb függőség sajnos, meg időszakosan a redbull. szomorú. a legjobb az egészben pedig, hoyg egyiktől sem leszek éberebb egy fokkal sem. ugyanúgy alszom el folyamatosan, m intha nem is ittam volna. megyek is.

a blokk az agyamban elég jól működik és tulajdonképpen mindent gátol bennem vele kapcsolatban. mármint néha előbukkan rosszkedvként, önsajnálatként (jó, akár őrjöngés formájában is), de ennyi. tegnap éreztem először, hogy szeretnék szeretkezni vele. nagyon. elég rossz és vhogy meglepő érzés volt. ültem mellette a kanapén és nem tudtam hogy lesz az, hogy nem nyúlok hozzá úgy. aztán szerencsére elmúlt.

ma pedig, hiába beszélgettük a régi dolgokat újra és újra, vhogy megint más szemmel láttam őt és megint azt éreztem, hogy nagyon-nagyon szeretnék vele lenni és az nem lehet, hoyg ez nem így lesz. ettől a pillanatnyi elmeháborodottságtól még azért tisztán látok és tart a pasit keresek verzió. ma egyébként úgy meg is sajnáltam, hoyg tényleg mi a francnak kell neki ennyi küzdéssel együtt élnie, mikor lehetne ez egész máshogy is. nem akar semmi extrát az élettől, szóval lehetett volna olyan verzió is, amiben ő nyugodtan és elégedetten éldegél.

tegnap mondtam, hoyg nem érdekel már, erre ma azt kérdezgette hosszan, hogy örülök-e, hogy együtt vagyunk (mármint napközben együtt töltjük az időt...). ő igen. persze én is. mire megnyugodott. nem tudom mért ennyire aggódni való ez neki. mondogatta, hoyg milyen szép vagyok ma (tényleg nagyon jó volt a hajam és kicsit elszaladt talán a minimál sminkem, nem tudom) és simogatta a hajam. hát. őőő. egyébként jól éreztük ma magunkat tényleg, jöttünk-mentünk az én ügyeim miatt, vásároltunk is, intéztem neki könyveket online, meg könyvesboltilag is, vettem vércukormérőt, bevásároltunk a kisállatnak, meg magunknak, főztem, ő addig nézegette a szép új könyveit, aztán ettünk (még desszertet is csináltam, meg is lettem puszilgatva érte), aztán neten intézkedtünk neki, aztán én elaludtam, mert untam a zenéit, vagyis mert épp random, ájulásszerű almosság rohamom volt. aztán mindenki sietett a dolgára este és nagyon megölelgettük egymást, ez volt a legjobb.

mindettől függetlenül pasit keresek. ma fotózást tartottunk a bnőmmel. emiatt most depressziós vagyok, mert vmi iszony, ami a képekről visszanéz rám. én nem érzem magam ilyen dagadtnak, ilyen felpüffedt fejűnek, ilyen deformáltnak. én szexi vagyok és fiatal. NOT, bmeg. úgyhogy ma emiatt sírok a változatosság kedvéért és persze soha többet nem eszem semmit.

ma is kikészülve keltem, egy órán keresztül csak nyomkodtam le az ébresztőt, pedig időre mentem. megint majdnem sikítoztam, hogy NEMAKAROK. vagy sikítoztam is? az is lehet. útközben is kb sírtam, hogy nem, nem, nem nem akarok semmit se csinálni, haza akarok menni és a paplan alá bújni. iszony, én mondom. tudtam, hogy törékeny a lelki békém, a szépen kivirágzott életem. tudtam előre sajnos.

tegnap ordítva bőgve mentem a szokásos szülői vizitre. nem szabadna mennem, mert nem vagyok jól és nem vagyok családi körbe való, ők meg halálra rémülnek a viselkedésemtől. én is persze, de én legalább tudom mik mennek végbe bennem. másfél óra múlva el is jöttem, amire megy a szem forgatás, de nem érdekel. miért kell ezzel is nyomasztani? megértem őket, de muszáj azt csinálnom, amitől nekem jobb legalább vmicskével.

már akkor sírnom kellett, mikor reggel kinyitottam a szemem. egyszerűen nem bírok felkelni, csak a paplant akarom a fejemre húzni és eltűnni a világ szeme elől. hiába rettegek ettől az állapottól, nem tudok erőt venni magamon, hogy ne csináljam. már annak is örülnék, ha gépiesen csinálnám a dolgom, aztán csak eltelne egy nap, két nap, aztán annyi idő, hoyg jobb legyen, de még ez se megy.

úgy szeretném, ha vki egyszer mesélne nekem istenről. már hogy ő hogy viseltetik iránta. úgy szeretném érdeklődve hallgatni. főleg vallásosok beszámolóit várom. a sima hívő már nekem smafu. ateistábbnál is ateistább vagyok mostanra, de ez őszintén érdekel.

az online társkeresés baromság.

annyira borzasztóan kedvetlen vagyok.

már megint épp ott vagyok, hoyg eléggé unom magam. mármint ami történik körülöttem / velem. tegnap csak du jött, mert dolga volt. megígérte, hogy elvisz a dolgomra. jó sokáig nem jelentkezett és pont az utolsó pillanatban futott be. (mármint ő hitte, h az utolsó pillantban, mert én időközben megtudtam, hogy később is mehetnénk, csak nem mondtam neki) csodálkozott, hogy nem vagyok idegbeteg, hogy nem telefonált és későn jött. még magyarázkodott is vmit. nem kötöttem az orrára, hogy annyira későn keltem, dél után jóval és még órákkal később is kómában voltam, tehát nem is voltam alkalmas a pattogásra. meg az is volt, hoyg azt álmodtam hosszan, hogy vele beszélek telefonon, ráadásul pont arról, hogy majd jön, szóval ébren is ehhez tartottam magam. a dolgom után feljött és bár kacsingatott a laptop felé, jobbnak látta nem magára haragítani és beletörődött, hogy beszélgessünk. engem már az se érdekelt, hogy a családjáról beszélgettünk. vhogy épp nyitott voltam rá, ráadásul ugyanazt mondta el, amit már milliószor, szóval semmi újdonság, ami sokkolhatott volna. összességében örültem, hogy beszélünk! maga a szánalom vagyok, az. mikor  ment el asszem megöleltem. nem érdekel, legalább ennyi legyen. aztán ez is úgyis elsikkad.

ma korán mentünk a kocsiért, aztán edzés. edzésen mostanában fura, de tagadja. nem miatta, de egyszer csak meguntam az egészet és hazajöttem. megfürödtem és elaludtam. azóta fos a napom, nem térek magamhoz, nincs kedvem semmihez, be vagyok feszülve, mert nem csinálom a dolgom, pedig már az utolsó utáni pillanat is elmúlt. egy ponton olyan ideges lettem, hogy rendeltem egy pizzát, amit megettem azonnal. jó rosszul lettem. ezt még ki se hevertem, benyomtam egy somlóit. na az volt a vég, el is határoztam, hogy ezt bizony ki kell belőlem szedni, ezzel a nyomással a hasamban és a torkomban csobogó savval én nem bírok ellenni semeddig. hajlongtam is a wc fölött, hogy majd oda rakom a felesleget, de teljesen hiába. úgyhogy továbbra is rosszul vagyok és stresszes, mert nyilván a zabálással a stresszforrásom nem oldódott meg. mi lesz velem.

az, hogy a bejegyzéseim a fosnál is fosabbak, már meg se lep.

amúgy nem tudom mit csinálok már megint itt 2-kor, mikor 8-ra a futópadon leszek. és most még nem is aludtam nap közben, mint az utóbbi napokban, amikor apatikus állapotban csak hevertem a takaró alatt és félálomban szenderegtem bele  a világba.

fáj megint nagyon a jobb csípőm. már úgy unom. folyamatosan fáj, csak most megint jobban. és a sarkam, hát az vmi rettenet. sajnos olvastam róla a neten, hoyg erre nincs gyógymód, el se múlik, mindegy, hogy csontkinövés, vagy az achilles ín bekrepálása, ne is álmodjak róla, hogy elmúlik. úristen. már abba is bele akar szakadni a szívem, hogy nem hordhatom a csizmácskáim, hanem egy túracipőszerűségben kell járnom, de kibírnám a lelki kínokat, ha nem fájna a cipőben a lábam. de fáj. az első boldog pár nap után, amikor sokkal jobb lett, mint a csizmában, ebben is elkezdett fájni nagyon. mipicsát csináljak. nyújtok. biztos nem eleget egyébként, de azért sem, mert annyira nincs javulás, hogy elmegy tőle a kedvem. úgy örültem, hoyg az edzéseket fél óra tempós sétával kezdem, de hát ez most ezt is akadályozza. átálltam biciklire, de attól meg jelenleg a fenekem fáj úgy, hogy holnap újra séta lesz, már érzem.

és ha már vinnyogás. már megint olyan gyógyszert sikerült felírnia a drnőnek az aktuális kiirtandó baktériumomra, amit nem lehet kapni. jó, legyen a helyettesítő, persze, csak úgy örülnék már, ha egyszer olyan receptem lenne, amit simán ki is lehet váltani. mivel mostanában hat kanállal eszem az antibiotikumot (!), meg a mindenfélét, már el se szoktam olvasni mit írnak a gyógyszerről. pedig amúgy betűről betűre, de annyi félelmetes dolgot bírnak összehordani, hogy inkább nem akarok tudni róla. ezt a mostanit viszont valamiért elolvastam. és akkor ilyen mellékhatás, hogy ínproblémákat okoz és elszakadhat az achilles inam tőle. hát bakker. ezt most hogy. azok után, hogy amúgy is botrány a sarkam be merem szedni vajon? nyilván nem. holnap hívhatom fel az orvost, hogy akkor most mi lesz. a többi ajánlott hatóanyagot is lecsekkoltam és hát legtöbbjéhez az van írva, hogy ha allergiás vagyok a penicillinre, akkor felejtsem el. és hát nyilván az vagyok. esküszöm fogom magam és elmegyek egy homeopatához, annyira felhúzom magam a végén, az a bajom azzal csak, hogy semmilyen szinten nem hiszek benne. baj-e az? ennyi gyógyszert és főleg antibiotikumot már nem lehet beszedni. ráadásul szerintem sajnos tök rég félre kezelnek. mert reflexből, meg az én elmondásom alapján, rám nézés nélkül adták a gombagyógyszert, aztán meg jöttek ezek a nevenincs baktériumok, tenyésztés nélkül arra is jött persze a gyógyszer és akkor végül meg kiderül tenyésztés után, hogy szó nincs gombáról, hanem egy baktériumról, amire nem gondolnak első körben és akkor arra megint más gyógyszer. hátdekurvajó. mondjuk nem az szedi, aki felírja, szóval különösebben nem érdekli, én értem. csak hát. na.

ma nagyon jó napunk volt. végre jobb kedvem lett és nem szomorkodtam. nem tudom, hogy azért-e, mert tegnap mondtam neki, hogy megőrülök a távolságtartásától, vagy miért, de ma abszolút olyan volt minden, mint régen. ugyanazokon a hülyeségeken viccelődtünk, ugyanúgy elengedve magunkat és hát sokkal könnyebb volt így. amit furcsállok és már inkább nem szólok semmit, hogy hosszasan viccelődtünk az esküvőnkön. természetesen ezt eszem ágában sincs komolyan venni, az viszont már megint elgondolkodtat, hogy ő mit foglalkozik azzal, h apu bírná-e őt és örülne-e, hogy együtt edzenek. ez nekem fura, de már nem érdekel. többet is nyúlkált hozzám, persze úgy, hogy nagyon visszafogta magát, de azért mégis babrálta a fejem vezetés közben, mint régen, meg a fülem is és ami a nonszensz kategória, sőt rögtön wtf, hogy nyilvános, kicsi és zárt helyen, többek előtt kinyomott egy pattanást a homlokomon. ez annyira ledöbbentett, hogy nem tudtam mit reagálni hirtelen. én nem nyomkodom senki pattanásait, és azt sem feltétlen igénylem, hoyg az enyémet nyomkodják, de ez most a jelentés tartalma miatt jól esett. magát a jelenetet azóta sem értem, de mindegy. újabb ígéretet kaptam (amit majd nagyvonalúan nem teljesít), mégpedig egy gyertyafényes vacsorára, amit igazán megint nem értek. már régen is ígérte, és hát azóta se voltunk, úgyhogy passz. és ha megfelelt volna a nyolcezres robotgép, vett volna. azt gyanítom ez nála vmi "betegség". mert biztos, hogy nem vett volna. most az más, hogy nem is akarnám, hogy vegyen, csak piszkálom ezzel, de minek mondja, ha igaziból esze ágában nincs venni? napi szinten akarom rajta amúgy behajtani az ugyanígy beígért kocsit (jó ez persze túlzás és vicc), mosogatógépet, mosógépet, edzőcipőt és nem is tudom mi volt még, de jó pár dolog. és a legviccesebb, hogy pont a pénz nem költéséről híres, és mégis mindig ezzel dobálózik.

ma pl azért szomorkodtam, hogy hogy szeretem és minden köddé vált.
és rémképeim vannak, ha beugrik a legutolsó kép, mikor edzés után találkoztunk a nőjével. mikor fog már ez elhalványulni bennem?
mondtam ma neki, hogy neheztelek rá a hitegetései miatt és hoyg nem szeretnék többet délután edzeni, hogy találkozzak a nőjével, mert ne haragudjon meg, de egyszerűen kivagyok tőle (nem tudom hogy mondtam, meg nyilván nem is kellett volna ragoznom, de sajnos olyan irreális gyűlölet van bennem iránta, hogy kibuggyant belőlem. azt csodálom, hogy nem kérdeztem meg, hogy hoyg bír olyannal lenni, akinek rajzolva van a szemöldöke és csillámport használ napi sminkként. ja és 30 éve tupírozva hordja a haját). mondta, hogy jó, akkor reggel járunk. tudom, hogy ez nem lesz így majd a munkája miatt, de aranyos, hogy megígérte. azt is mondtam, hogy nem nagyon tudok mit kezdeni a jelenlegi helyzettel, ezzel a borzasztó távolságtartással, hogy nem ugyanúgy beszélünk, hogy alig vagyunk együtt és akkor se tudjuk  mi legyen, hogy nincs ölelgetés, szeretgetés, babusgatás és persze szex sem. nagyon szomorú vagyok. annyira, hogy mikor indultunk (tőlem mindenki a saját dolgára) muszáj volt megölelnem és megkérdezni, hogy ezt sem, ennyit sem lehet? nem mondott semmit, csak bólogatott, hogy de, meg persze megölelgettük egymást. nagyon rossz ez így. nem tudom mi lesz. vagyis de. semmi. el fogunk távolodni, aztán idővel majd újra normalizálódik m inden. de addig mi lesz velem?

Vajon mi lesz velem reggel 7.30-kor, ha meg mindig nem tudok aludni a du 4 oras kelesem miatt. Es 8-kor vajon lefordulok-e a futogeprol, mint multkor. Sajnos jar az agyam is, amiatt se tudok aludni. Monologizalok neki. Csak rossz dolgokrol. Szuper.

ma azon a fura állásponton vagyok, hoyg örülök, hogy vége. nehéz ezt nekem bevallani, de ez van. meg biztos lesz még sírás, de perpill azt gondolom, jól van minden, ahogy van, mert én egy ilyen világ önzőjével nem lehetek együtt a lelkem épségének megóvása érdekében és kész. amennyire akartam, annyira nem bánom most, hogy nincs. azzal nem tudok mit kezdeni, hogy találkozgatunk még, mert én azzal előállni nem bírok, hogy ne találkozzunk, meg tudom úgyis, hogy ez is csak ideig-óráig tart, legfeljebb pár hétig az ő munkája miatt, addig meg mért ne bírnám ki. egy dologra szeretnék nagyon vigyázni, hogy ne legyen rossz  szájízű a végleges elválás. azt tényleg nem szeretném, viszont érzek magamban egy kis olyat, hoyg most kiábrándulva belőle beolvasnék ezért-azért. mondjuk olyan nincs, amit még soha nem említettem neki, csak nehoyg túl sokat ragozzak bármit is, mert nincs értelme. egy dolgot mondjuk fogok limitálni azt hiszem, méghozzá a hozzám feljárkálást, mert én azt még egyszer el nem viselem, hogy feljön és olvas, én meg nézek, hogy ez mi. és őt az olvasásából kizökkenteni nem lehet. ha együtt lennénk, akkor oké, persze, hoyg míg főzök olvas, eszünk, utána olvas, de így nem oké. nekem nem. ha feljön, akkor foglalkozzon velem. beszélgessünk bakker. nem, ne netezzünk, mert az is arról szól, hogy az ő dolgait nézzük csak és kizárólag. ilyenkor kihasználva érzem magam. ezen kívül meg mit lehet itt csinálni? most jut eszembe, hogy filmet nézni. talán. mást nem. szex semmi, más program meg mi legyen itt? úgyhogy ezen fogok változtatni. menjünk el ide-oda akkor, ha már mindketten ráérünk és együtt akarunk lenni. hát nem? aztán úgyis vége, mondom. a munkája miatt mindenképp.

nekem az össz vágyam perpill (itt ma éjjel a kanapén) egy új pasi. egy mindenben hozzám illő arany csillag. a legnagyobb problémám, hoyg újfent fogalmam nincs HOL találkozhatnék vele. mert ha vkivel legalább már annyi szót váltottunk, hogy szia - szia, akkor velem igazán sínen tud lenni a dolog. de hol a fészkes fenében hangozzon el a szia - szia?! (és akkor excc nem átallja azt mondani tegnap, hogy ő legszívesebben egyedül lenne, de mit csináljon, ha egyszer nem bír, mert mindig úgy alakul, hogy kapcsolat, meg együtt élés lesz a vége mindennek. wtf?!)

ma viszonylag normál érzésekkel bírtam, bár hozzá kell tennem, hogy du 4-ig aludtam. mert egész egyszerűen nem volt miért felkelnem. durva. de legalább nem voltak horror szomorú érzéseim és jól esett aludni, illetve félálomban tv-t hallgatni. utána se csináltam különösebben semmit, csak este elmentem boltba gyalog. útközben rácsodálkoztam a télre, hogy idén nem is sétáltam ilyen nagy hóban és milyen jól esik most. egész úton gondolkodtam minden félén, így fel sem tűnt a 2*30 perces út. és akkor legalább mozogtam is ma. a bolttól küldtem sms-t excc-nek, azzal a titkolt szándékkal, hogy hazavihetne, de ebből nem lett semmi, nem is baj. most pedig 3,5 órát beszéltem telefonon bnőmmel, és asszem ez ki is elégíti minden igényem. vagyis azt nem, hogy nekem ide pasi kell.

amit ma műveltem! a reggelt egy szolid sírva fakadással kezdtem amiatt, hogy ki kellett kelnem a paplan alól, ahol depressziózni akartam és el kellett menni a szüleimhez. én is érzem, hogy ez így borzasztóan hangzik, de már annyi minden nyomaszt, hogy őszintén csak a paplan alatt akartam lenni. a sírásnak meg eléggé megörültem, mert gondoltam egyszer csak előkerül végre az az egyetlen igazi gondolat, amit gondolok mostanság a dolgaim állásáról és nem frusztrálódom össze-vissza, mint ahoyg teszem. már azt sem tudom mik a valós érzéseim, gondolataim. mindezek ellenére muszáj volt mennem és hát amit csináltam azt már én is nagyon szégyenlem. ahogy beléptem a nappaliba, se szó, se beszéd lefeküdtem és mozdulatlanul aludtam, illetve félálomban feküdtem, amíg el nem készült az ebéd, amiből szintén tök kussban ettem, majd visszafeküdtem míg a család kutyát sétáltatott. anyu annyira megijedt tőlem, mert a szokásos performanszomon is bőven túl tettem, hogy este felhívott, mi van. semmi. akkor sem voltam kedves, mert hát én se tudom, hoyg ez a durva lehangoltság most mi, meg meddig, meg hogy. és hát hoyg beszélhetnék én nekik az életemről, amikben olyan elítélendő dolgok vannak, amilyenek. a hitükből is kitérnének, amit meg is értenék.

a délutánt és az estét is alvással töltöttem, már itthon, mert más egyszerűen nem ment. ötletem sincs mit csináljak itthon egyedül. ez csak a lelki nihilem miatt van, azt tudom, mert amúgy nagyon jól feltalálom magam itthon. aztán, hogy vhogy kirángassam magam ebből az iszonyú posványból, írtam sms-t excc-nek, hoyg el tud-e vinni boltba. és hát elvitt, de csak este 11-kor, ami után még hajnal 1.30-ig dumáltunk a kocsiban. most perpill azért érzem magam szarul, mert beszéltem neki róla, és nem kellett volna. még csak nem is esett jól és most meg zavar a tudat, hogy elmondtam olyasmiket, amiket nem akartam. ráadásul tulképp magamtól. olyan hülye érzésem van ilyenkor, hogy kibeszéltem vkit, ráadásul olyannak, akinek nem kellett volna. mert még ha ettől nekem jobb lenne, de nem :( ójaj.

egyébként érdekes volt excc-vel így együtt lenni. egy csomó régi viccünk előjött, jópárnál tesztelte, hogy leesik-e. és bár már nem tetszik úgy, mint régen (talán a haja miatt), azért jól esett az ismerős vonásokat látni és egy pár perc erejéig azon is elméláztam, milyen is volt vele az ágyban. de a lányeg vhogy, hogy az az igazság, hogy nekem sokkal több közöm van az ő fajta pasikhoz, mint hozzá. már a dolgokhoz való hozzáállást illetően pl egy sor dologban. persze nyitott lettem volna rá is, abszolút, de rá kell jönnöm, hogy közelebb áll hozzám az, hogy: együtt főzünk, takarítunk, ért a számítógéphez, bármit megszerel itthon, esetleg a kocsin (elvontatni mindenképp el tudja), szereti az állatokat, nem vallásos, önzetlen, érdekli a munkám és egyéb dolgaim. meg még biztos van egy sereg dolog. szóval bár nehéz ezt beismernem, biztos jó, hogy minden úgy alakult, ahogy, csak bizonyos szempontból meg annyira szerettem volna vele lenni. most olyan távoli az egész. állandóan két kép ugrik be róla: egyik, mikor véletlen mögéjük kerültem a kocsival a sorban és az a pillanat, ahoyg a nő felé fordult, az beleégett az agyamba. olyan megalázkodóan, azt hiszem. nem tudom pontosan. a másik is hasonló. pár napja, edzés után együtt mentek haza és egyrészt arcrapuszi (?) volt, másrészt olyan furán nézett rá és a hangsúly is érdekesen csengett kicsit, mikor kérdezte, hogy hova mennek akkor. nem tudtam eldönteni, hogy behódoló, vagy túl szeretet teljes. fura volt. és egész biztos, hogy velem teljesen másképp viselkedik, mint otthon, ami számomra érthetetlen.más nem is nagyon jut róla eszembe, tényleg, mintha ezer éve nem találkoztunk volna és szinte azt se tudnám ki ő. elég béna érzés ez. nagy részben hozzájárul egyébként az agyon csépelt önzősége is, meg mert nem tudok mit kezdeni az új felállással. időt kell adnom magamnak, hogy tisztán láthassak. utálom ezt a helyzetet, maikor már annyira minden összegyűlik, hogy nem szabadna mást tennem, mint leülni egy sarokba és várni, hogy elszálljon az agyamról a köd és helyére kerüljenek a dolgok.

a fos csak hömpölygött ma tovább. bennem. egyre rosszabb kedvem lett estére,már mondom a kardomba dőlök. excc nem hívott, végül hirtelen felindulásból küldtem neki egy smst, hog ycsak érdeklődés szintjén szeretném tudni mi történt. és hát az, hogy még ő is várta a választ az üggyel kapcsolatban és otthon dekkolt. ezt ugrottam is akkor, tovább nem érdekelt. jobb kedvem mondjuk nem lett, de őt félreraktam magamban. és akkor jött az, ami már olyan régen és konkrétan ki kellett belőle gyógyulnom. az, hogy ilyen állapotban mindenkit felhívok, akit nem kéne. pasikat persze. nem tudom mi ütött belém, hogy felhívtam r-t, meg kisf-t. elég aranyosak voltak, de hát hagyjuk na. szánalmas vagyok, mind éli az ilyen - olyan családi életét, nem tudnak velem foglalkozni érdemben. ezen a ponton csak álltam a spar kijáratánál vmi pultnak dőlve, iszogattam a redbullomat és csak néztem magam elé azt várva, h vki mentsen meg*. persze nem mentett meg senki, hanem továbbra is csak szar kedvem maradt. 8 körül aztán felhívott ő, meglepődtem. mivel reggel kicsit furán váltunk el a táska ügy  miatt, sztem csak azt akarta tudni, haragszom-e, de nem ezt kérdezte, hanem, hoyg minden rendben van-e, mi van a kocsival, megyünk-e hétfőn edzésre és jó, akkor értem jön és majd megpróbál elvinni a kocsiért is hétfőn, ha kész. fura volt az egész. mindig montda, hogy akkor jó, akkor leteszi, de nem, így aztán nem jutott jobb eszembe, sírin hangon elmondtam mi volt ma velem, ami nem hiszem, h érdekelte, de ha le se tette, akkor muszáj volt vmit mondanom. sajnos attól sem lett jobb, h hívott. szomorú vagyok minden miatt. estefelé már újra nagyon szerettem volna őt, pedig délelőtt még marha megvilágosodott állapotomban voltam, hogy jézusom, hát dög önző, még jó, h nem lett semmi, én ezt nem bírnám hosszú távon. most meg csak hozzábújni szeretnék.

* attól is eszméletlenül ki voltam akadva, hoyg nincs kocsim.akinek nincs a segge alá nőve a kocsi, az nem tudja miről beszélek és hülyének néz. tudom. de nekem kocsi nélkül elborul a világ. jeges szél fújt, sötét, kietlen vidéken kellet gyalogolnom a kutyaszrban és a sárban, mivel nem vagyok én szokva ilyesmihez, meg a kabáthoz se, szakadt rólam a víz, közben meg jégcsapok lógtak rajtam. nem tetszett, na. hazafelé nehéz volt a szatyrom, így basztam a gyaloglásra, felmerészkedtem egy villamosra 2 megálló erejéig, elég is volt. köszönöm. fú, utáltam az egészet nagyon. ja és azért álltam a sparban magam elé meredve, hogy hátha vki jön és hazavisz, tehát megment. ez ügyben telefonáltam pl r-nek, de hiába.

összességében egyébként nem értem hirtelen mi bajom lett. reggel ugyan elaludtam és 10 perc alatt kipattantam az ágyból, elkészültem, "reggeliztem" és már lent is voltam, h induljunk edzésre. és akkor ott lett vmi. először fizikailag voltam rosszul, ami miatt leültem pihengetni és ez alatt szép lassan lelkileg is rosszul lettem és úgy is maradtam. :( a hétvégével kapcsolatban sajnos nincsenek illúzióim, de igaziból már a jövő héttel se, meg semmivel se. nincs ami motiváljon. semmi.

ez a nap borzasztó. kora reggeltől. semmi nem történt különösebben, talán ez is baj. a délutánomat azzal töltöttem, hogy vártam, hogy hívjon excc, mert mentünk volna vhova. na most vajon mi történhetett, hogy ez elmaradt? mert hát azt értem, hogy még délután van most is, de már késő mindenhez. normális? én ezeket a dolgokat nem bírom értelmezni. meg ez nem is jellemző rá. csak azért nem hívom, mert egyrészt az én szempontomból már tényleg késő van, másrészt nem szeretném meghallani, hogy elment végül egyedül, mert blablabla. mi ez a viselkedés?

és belőle is vagy kezdek kiábrándulni, vagy csak szar napom volt tényleg. sajnos inkább az első. és nem az van, hogy eddig nem láttam  a hibáit, csak míg az lebegett a szemem előtt, hogy én őt szeretném, addig direkt nem vettem ezekről tudomást. semmi újdonság egyébként, említettem is már: az önzőség. így nevelték, apukája is ilyesmi. nekem nagyon fura, hogy nem veszi figyelembe a másikat. vagy nem úgy, ahogy én vagyok nevelve és ahogy én figyelek a másikra. igaziból tudom, hogy én és a családom vagyunk túl figyelmesek és esetleg iktathatnék némi önzőséget magamba, főleg azért, mert engem pl irritál, hogy a családom annyira segítőkész és a maga érdekeit alárendeli másokénak. ehhez képest én is ilyen vagyok, még ha ezt rajtam kívül senki se látja így. belül így van és kész. vele is ilyen voltam és nagy a kontraszt köztünk. ő ezt nem látja, szerinte nem önző. ma amiatt forgattam a szemeimet és értetlenkedtem, hogy elveszett a telefonom tokjáról egy kis gombnyomó izé és mivel az ő táskájában volt előtte, joggal gondolhattam, hogy esetleg abban van. ez egy 0,5 * 1 cm nagy gombocska kb, tehát nem túl nagy. becsúszhat az övtáska bármyilk varrása alá, bugyrába, bárhova. első körben megnézte ő a táskát, ki is pakolt belőle és turkált a kezével is benne. sztem kizárt, hogy ezt a kis lapos gombot bárki kézzel megérezze, de mindegy. aztán fogta, kinyitotta a kocsiajtót, mert hogy abban ültünk, és kirázta a táskából a koszt, majd odaadta, hoyg én is megnézhessem benne van-e, a még egyszer említeném 0,5*1 cm és kb 3 mm lapos gombocska. szóhoz se jutottam. mit nézzek benne, miután kirázta a kocsi mellé és az simán kieshetett a kosszal együtt és soha többet nem lesz már meg. és akkor a magyarázat arra, hogy ezt mért csinálta az volt, hogy nem akarta, hogy bekoszoljak az életében először kitakaríttatott kocsijába a táskában lévő táskaszöszökkel. nem tudom ki a nem normális kettőnk közül, komolyan. egyrészt nem akartam kirázni a táskát, csak belenézni. másrészt tudom milyen belül a táskája, nem koszos. harmadrészt nem értem hol fontosabb az, h ne legyen koszos belül a kocsija (kitakarítanám azt a 3 db szöszt nyilván, ha mégis kiesne és zavarná őt), mint az, hogy most ezt a telefon tokot dobhatom ki enélkül a gombizé nélkül. nem értek semmit.

ezen a ponton, ahol ma vagyok, mindenkiből kiábrándultam és nagyon szeretnék egy aranyos, kedves pasit magamnak, aki figyelembe veszi, hogy létezem és fontos vagyok neki. nem csak ő saját magának.

van vmi az ülőidegemmel. vagy igaziból nem tudom mimmel, de a fenekem környékén fáj. és akkor úgy megmasszázsolta  a lány kedden, hogy kék és zöld lett és még jobban fáj. ez nem normális szerintem.

a kocsinak elszállt a vezérlése. no comment. dög drága lesz :( volt egy kis szervezkedés, hogy keressek olcsóbb megoldást, de végül marad, ahol van és az is lehet, hogy holnapra kész lesz.

azt viszont azért furcsállom, hogy excc ma hívogatott. a sok hívás közt volt egy olyan is, hogy elvisz ma bárhova, ha van vmi elintézni valóm, és mikor mondtam, hogy nincs semmi dolgom tulképp, megkérdezte nem megyek-e el vele dolgozni egy körre (futár :)) és akkor beszélgethetnénk. hm. nem mentem, mert vele voltam.

volt egy kis virtus a kocsi körül tegnap este. egyiküknek pénze van és azt se tudta azon kívül mi merre  meddig, másikuknak meg nincs, viszont tudott vontatni. és akkor ekörül volt egy kis izé. és hát ő jött ki belőle rosszabbul. nekem meg olyan lelkiismeret furdalásom volt, hogy remélem nem hallottak meg semmit, hogy este későn még küldtem egy köszi sms-t és aztán reggel is telefonnal indítottam, hogy halljam , van-e baj, vagy nincs. asszem nincs. szerencsére. bennem viszont volt egy kis fura érzés emiatt. nem tetszett, ahogy beszélt, amiket mondott. és bár nem akartam, ma kibukott belőlem, hogy nagyon nem volt ez nekem szimpatikus. és erre letagadott mindent. hogy ő nem mondott semmit. én értettem csak félre vmit. ez nem így volt, nem értettem félre semmit. nem bírom felfogni, hogy tagadhatja le. nem először van ilyen. egyébként szerintem rosszul érezte magát, hogy nem tud mit hozzátenni az ügyhöz pasi módjára, hanem csak áll ott és aztán hazahoz. ha ezt most látná kitérne a hitéből. pedig szerintem ez volt, még ha foggal körömmel tiltakozna is ez ellen. és bár én se voltam egészen magamnál, szerintem ő sem, emiatt nem is emlékszik a mondottakra. azért is hoztam szóba, mert nekem esett már rosszul, amiket mondott. mert excc nem volt velem korrekt, az igaz és tartozik is bőven, amit lehet, hogy sose fog megadni és ez nyilván nem dícséretes, de én őt szerettem és még most is kedvelem valamiért, szóval nekem nem kell őt szidni. mindezt az edzőteremben adtam neki elő, kicsit paprikás is lett a hangulat, de mivel nem óhajtottam ilyenből vitát csinálni, mondtam, hoyg hagyjuk, én csak el akartam mondani, ennyi. aztán kicsit később esetleg beugorhatott neki vmi a tegnap estéből, mert magyarázott vmit, hogy nem akarta megbántani, meg hát persze, tök jó volt, hogy segített. ennyiben maradtunk. minden esetre nem volt jó élmény.

- asszem elvesztettem 10.000 ft-ot
- elvitt anyástól, mamástól egy temetésre
- fejét a vállamra hajtva aludt, míg én dolgoztam
- együtt edzettünk
- találkoztam a nőjével, aki puszi-puszi és bűzlöttem
- eltévedtem
- meghalt alattam a kocsi
- szakadt az eső, hideg volt, egy teremtett lélek sem járt arra és ha nincs a telefonom, még most se tudom hol vagyok
- értem jött ő, de mivel az elvontatásom nem tartozott a szolgáltatások közé, jött excc is. ő elvontatott, a néje meg, aki nem tudni miért szintén ott volt, elvezette az én kocsim. hálás voltam neki, de ő meg olyan mogorva, amivel nem tudtam mit kezdeni
- a kocsit elvontattuk a szervízbe, ahova amúgy is járok és ott volt egész közel. a kapu előtt hagytuk, a kulcsot bedobtam a postaládába egy kis levél kíséretében.
- ő elég bunkó volt és az nem tetszett, de asszem ez ilyen férfi izé, hogy ki a macsó akkor most
- hazahozott és már futott is el
- a kocsival nem tudom mi lesz, de előre rosszul vagyok

még annyi, hogy azt gondolja, még el fogunk járni ide-oda. hááát. az a baj, h ha azt még meg is állom, h én ne keressem, ha ő hív, biztos nyitott leszek rá. a nagy önmegtartóztatása is érdekel, de ezt csak kisbetűvel írom. beteg vagyok, komolyan.

a nap további része is borzasztó feszülten ment tovább, sajnos még akkor is kb sisteregtem, mikor megérkezett. muszáj is volt mondanom, h kurvafeszült vagyok, de igyekszem, h elmúljon. és sajnos a nagy szembesítés eleje jó szarul ment pont emiatt, de aztán megkért, h gyakoroljak már némi önuralmat és hát akkor muszáj volt, leginkább azért, mert tudom, h ilyen állapotban nem beszél velem értelmesen, erről máskor beszélni én meg már nem akarok, viszont nem is nyugodtam volna addig, amíg nem mondhatom el, amit akarok. na szóval szemebsíteni akartam a régmúlttal, meg a közelivel is. minek? csak, mert úgy éreztem ettől lesz nekem jobb. sejtettem, hogy kb mindent kimagyaráz, pedig azt gondoltam, a tényeket nem nagyon lehet kimagyarázni. ki lehetett. merthogy elve mindent teljesen máshogy értelmeztem, mint ahogy ő azt értette. hát haha. na mindegy. mivel idegbeteg voltam, eleinte nem akartam megmutatni azt a pár jó részt, amit a közelmúltból tettem bele, mert hát nehogy már még én udvaroljak neki a szakítás 3. felvonásában is, de aztán végül csak elolvashatta és egyetlen szót se szólt. merthogy nem is volt erre mit szólni. még jó, h nem nekem kellett ilyesmit olvasnom, én nem tudom hogy kezeltem volna a helyzetet. a közelmúltról annyit bevallott, hogy igen, akkor nagyon belém szeretett és nyilván nem lenne vége, ha nem az lenne a helyzet, ami. meg fogja amúgy bánni, ebben biztos vagyok. mindegy, nem érdekel tovább, meguntam most ezt az egészet még leírni is.

next one, pls.

a mai nap az mi? kezdődött úgy, h 6.20-kor arra ébredtem, h vmi béna pózban fekszem és fáj tőle a foghelyem. eddig egy pillanatig se fájt. szerencsére ahogy korrigáltam elmúlt, viszont feltűnt, hogy nem aludtam ki a tegnapi derék és csípő fájásom, hanem még mindig fáj, zsibbad, idegesít. na így vergődtem 7.30-ig. akkor felpattantam, merthogy úgyis mindjárt jön és addig el akartam mosogatnin és felporszívózni. mindennel kész lettem időben, aztán vártam. meg vártam, meg vártam, mire 10 perccel a megbeszélt idő után hívott, hogy mégse tud jönni. kurvaideges lettem. indulni még túl korán volt és én nem nagyon tudok mit kezdeni magammal ilyen üresjáratokban. fél körül elindultam és pont ahogy ráhajtottam a hídra, őjra hívott, hogy már el is rendeződött az ügye, tud jönni. e?! újra kurvaideges lettem. mondom addig inkább menjen edzeni. még örültem is, h jobb ez így, egyszerre végzünk. erre beközli, h nem tud edzeni menni még, mert most reggelizett. majd 1,5 óra múlva. e?! nem értettem, de ezt már ráhagytam még mielőtt még idegesebb lettem volna. és akkor hívom, amikor végeztem és mondja, hogy épp akkor ért le az edzőterembe. mivan?! hát álljunk már meg. ezt hogy? meg mit lehet erre már szólni. én nem értem mi folyik itt. nagy feldúlva hazajöttem az edzőcuccomért, hogy én is lemegyek, mert muszáj vhol levezetnem a feszültségemet, nem bírom ezt tovább. erre hív a mama, hogy vigyem el orvoshoz. jó. és akkor most hazaérek, már jönnie kéne, de nem jön. már kapkodtam be zöld bogyókat és mindjárt keresek sedatif pc-t is, meg nemtom, kitalálok még vmit, hogy lenyugodjak, mert megőrjítem már magam. masszázson is ficánkoltam, semmi nem volt jó, nem tudtam koncentrálni, előbb abba is maradt végül. mi a franc van ezzel a nappal? mert azt lássam be, hogy oké, h rá is kurvaideges vagyok, de már előtte kezdődött. és szar a gyomrom is, az is kikészít, a többi bajomról nem is beszélve. ha nem nyugszom le, nem lesz értelme az egésznek, h idejön. már ha jön, mert van egy sanda gyanúm, hogy még közbejön vmi hirtelen...

fáj a csípőm.
két hónapja tart a gomba, baktérium, gomba, baktérium kör. mi ez?!

reggel nem bírtam felkelni, hogy max 9-re edzésre menjek. fáradt és rossz kedvű voltam. az a minek felkelni érzés van bennem, ami nem jelent túl sok jót. aztán mégis elindultam. nem voltam határozott a téren, hogy most hívjam-e vagy sem, de egyszer csak mintha csettintésre megjött volna a válasz: IGEN és már tárcsáztam is. az ilyen hirtelen elborulásaimat nem értem, de most igyekeztem kihasználni és nem megvárni míg elmúlik a pillanat. és akkor nem vette fel. el lehet képzelni milyen kedvem lett. jó darabig vissza se hívott, de aztán csak csörgött a telefon és ő volt az. edzésen volt és nem hallotta a csörgést. (már ő se 8-ra jár akkor? még  jó, hogy nem mentem ma oda 8-ra. hezitáltam rajta) mondtam mit szeretnék, hogy amint ráér jöjjön fel hozzám, mert mutatni szeretnék vmit és hogy befejezzük a befejezést. milyen értelmes vagyok, khm. szomorú volt a hangja úgy összességében, visszafogott, nem a magabiztos harsogó, amilyen általában. mondta, hogy persze feljön, holnap ráér. szuper. én is, csak délelőtt megyek masszázsra. akkor elvisz és megvár. majd olvas addig. őőő. rendben. holnap reggel 8-re itt van. utána pedig beszélünk. és próbáljam bejelenteni fodrászhoz (a házam aljában van).

épp beértem az edzőterembe, mikor újra hívott, hogy hova mentem edzésre, mert ő az e-ban van, kajálni jött. és pont ott voltam, úgyhogy lebattyogtam egy emeletnyit edzőszerkóban és ő evett, én meg néztem és vigyorogtam, mint egy elmeháborodott. igyekszem minden pillanatot kihasználni, mert fogalmam nincs meddig láthatom még és annyira odavagyok érte, hogy nem tudok betelni a látványával. beszélgettünk. koncentrált nagyon, hogy tudjon mit kérdezni (meggyógyultam-e, megadták-e az adósságom, voltam-e hétvégén a szüleimnél, ilyenek). mondta, hoyg veszünk nekem edzőcipőt. ez a rögeszméje. mondtam, nekem erre most nincs pénzem, nagyon jó a mostani edzőcipőm (főleg mióta megragasztották a talpát, én meg fekete textil filccel javítottam a kopásokat rajta. :D) nem baj, veszünk. most erre megint mit mondjak. gondoljam, hogy ő vesz? mire föl? meg ő, aki úgy spórol? nekem, aki soha nem kapott tőle semmit? szóval nem hinném. csak bosszant, hoyg újra az van, hogy hiteget - mert ez az, hiába nem veszem komolyan - és aztán ha esetleg számon kérném rajta, akkor meg visszakozik (ez hány sz, mert sehogy se fogadja el, a google meg mindkét verzióra ad találatot). a régi nóta tehát. a legjobb pedig, hogy  mondtam, hogy vinnem kell anyut és a mamát egy temetésre, és mivel ő temetőkben otthon van, elvisz minket. tessék? hogy? hogy képzeljem el a jelenetet, amiben először találkozik a családom egy részével? jegygyűrűvel a kezén. és az se baj, hogy közben várakozni kell, még egy halotti tort is meg kell várni, elleszünk. hááát. már csak a vicc kedvéért belemennék, de aztán úgyse lesz belőle semmi, mert találkozója van vkivel üzleti ügyben, nem tudni hánykor, majd mikor hívja. szóval így nem tudom hogy kivitelezhető az egész. és vannak pénzügyeink, ami most mindegy is, hogy mi, de a lényeg, hogy már ketyegnie kéne, de nem és akkor azt mondja ne aggódjak, majd kipótolja. újabb tessék? ő, aki annyira vigyáz a pénzére (jelzem nagyon helyesen)? miért tenné? és persze az én fejemben ez a felajánlás is a "majd hiszem, ha látom" polcon landol. mert tényleg hiszem, ha látom. hát így.

szóba került a kuponfüzet és csikopaír is, amit elégetett, hogy nehogy lebukjon velük. legalábbis múltkor ezt mondta. most azt, hogy nagyon sajnálja, hogy elégette, de egyszerűen méltatlan lett volna élete legaranyosabb ajándékához, hogy kidobja egy szemetesbe. örültem, hogy így átromantikusozta az ügyet. az viszont tényleg elszomorít, hoyg elégette, mert annyira aranyos ajándék volt tényleg. adta volna inkább vissza, vagy tudom is én. azt mondta nem értette mért adtam neki és nem tudott mit csinálni, elégette. a pornómagazin meg nem volt annyira személyes (mert én idióta nem írtam bele semmit!), hogy elégesse. pedig az még romantikus is lett volna, ha mindent a tűzre hány. az viszont nem, h a felesége azt lapozgatta :( mivel azóta nem tüzelt, még megvannak a hamvak, amiben van két fém kapocs is. ha igazán sajnálná az ügyet, megkeresné. és egyik az övé lenne, másik az enyém. (kezeltessem magam? újabb költői kérdés)

megírtam a nagy összefoglalót. és kitöröltem a képeit a telefonomból.

még ma is őrjöngtem nap közben és kikészítettem a húgom azt szajkózva, hogy: kidobott, kidobott, hát ez kidobott! (a kidobott szó nem a helyzet dramatizálására van, hanem mert szeretem ezt a szót és egyáltalán nem is úgy értelmezem, ahogy mások szerintem. másoknak eltorzul tőle az arca, nekem meg tulképp vicces). annyira komolynak tűnt a kikészülésem, h el  is lettem víve moziba a pí életére, ami szerintem marha szar volt. az első pár jelenetig attól voltam ki, hogy nabazdmeg ez is a vallást dörgöli az orrom alá, de ezzel idővel megbékéltem, mert mondom mi van, ha pont most világosodom meg. semmi ilyen nem történt persze, csak hörgött végig a tigris és untam az egészet. képileg tetszett sok minden, de amúgy nem.

hazaérve gondoltam befejezem a régi blogjaimban való kutakodást és összegyűjtöm a valaha írt összes bejegyzést róla. múltkor már nekiálltam, de nem fejeztem be. most megcsináltam. 2002-től minden blogomon végigmentem. nehezítette a dolgot, hogy három különböző néven is írtam róla és sose tudtam melyik blogban hogy keressem. ha legalább minden blogom címkézve lett volna, de nem... meg szeretném mutatni neki, mik voltak tényszerűen régen. mert bár szoktunk róla beszélni, nem mindenre emlékeztem én se, tiszta meg főleg nem volt semmi, hogy miért nem akartam őt évekig. nem mondom, hogy erre találtam konkrét magyarázatot, de némi fogódzót azért igen. és bár nem terveztem, de sok bejegyzést elolvastam a mostani epizódról is és hát nem értem hogy lehet ennyire szelektív a memóriám. az, hogy az egész egy kínlódásnak tűnik a leírtakból, az egy dolog, mert tudom, hogy többnyire akkor blogolok, ha vmi rossz, a jóról meg általában nem teszek említést se. de azt azért furcsállom, hogy mennyi mindenre nem emlékeztem. belefutottam a legutóbbi, októberi kidobatásomba is, amiről hamar kiderült, hogy mégse az. azt nagyon érdekes volt olvasni. jót tett látnom, akkor hogy reagáltam és mit csináltam. ki is józanodtam hirtelen most és remélem, hogy ennek hatására nem hívom fel holnap, hogy még egy körben zárjuk le a történetünket. mert elvileg az van bennem, hoyg ez a mostani tényleg végleges vég és mivel van még bennem tisztázni való, amit nem akarok magammal hurcolni, holnap fel akartam hívni, hoyg találkozzunk nálam, üljön le mellém, nézzen a szemembe és akkor beszéljük még meg, ami nekem fontos. azt gondolom, hogy ezek után könnyebben tudnám kezelni az egészet. persze ez nem biztos, csak így érzem. most viszont azt gondolom, hogy nem hívom, jelentkezik majd, ha akar, aztán akkor beszélünk majd, ha még úgy érzem egyáltalán. kíváncsi leszek mit csinálok végül. ami még megingathat, hoyg ez most tényleg més eset, látom rajta, szóval teljesen felesleges várogatnom, hogy hív, mert baromira nem fog. és akkor csak magam stresszelem az egész várakozással. ennél már az is jobb, ha én keresem a lehető leghamarabb és zárom rövidre az egészet. meglátom. neki  mindenképp púp lesz a hátán az egész, de ennyi a minimum sztem.

a régi blogjaimat is olvasgattam úgy összességében, nem csak a vele kapcsolatos bejegyzéseket és hát nagyon sok mindenen meg voltam döbbenve. volt egy időszak, mikor nagyon sok pasim volt egyszerre. én ilyenre egyáltalán nem emlékeztem. nem úgy, hogy egyszerre feküdtem le velük, de minddel hülyíttettem magam, találkoztunk, beszéltünk, udvaroltak, nagy ő voltam nekik, háromnál a feleség kérdés is felmerült. aztán voltak olyanok, akikre nem is emlékszem szinte. csak pillogtam, míg olvastam. na ezért kell nekem blogot írni, ráadásul ilyen barom részletességgel, mert hát fogalmam nincs mit csinálok, mit nem. még most se bírok napirendre térni, komolyan. egyébként jó és mozgalmas időszak volt a sokpasis, csak hát inkább koncentráltam volna  vmi komoly kapcsolatra inkább. egyébként ezalatt az idő alatt került elő valahogy ő is és hát ez is oka, hogy szóba se került soha. kalandozgatni akartam, berzenkedtem minden nemű komoly hangvételtől. hát. na.

amúgy van egy olyan konklúzióm, hogy picsába az összes bizakodó gondolatba, fondorlatba, ügyeskedésbe, apró hiedelembe, vicces kis baromságba, amiket megtettem, meg a végén még a kérlelésbe, szuggerálásba is. semminek semmi értelme. csak a tényekben lehet hinni és kész. kurvajó. lássál tisztán, mikor nem lehet, főleg, ha külön nehezítik a tisztán látást.

a legjobban egyébként az az annyira jól ismert helyzet borít ki, hogy újfent vége van valaminek és én megint kezdjek elölről mindent. mindent. az örök kérdésem, hoyg honnan lesz másik pasim. számomra ez a legmegválaszolhatatlanabb minden alkalommal. és akkor az a hülye procedúra a randizással, egymás megismerésével és akkor még az se biztos, hogy a következő lesz a végállomás. nekem ez már sok. nem akarom. még őt látom csak. őt keresném mindenkiben. nekem nem megy ki a fejemből vki egyik pillanatról a másikra. nem vagyok nyitott új emberekre, kapcsolatokra, viszont időm sincs arra, hogy kihevergessem őt mondjuk laza egy évig. borzasztó, nekem ebből komolyan legem van.

estére aztán kurvaideges lettem. órákig ordítoztam a tesómnak a témában telefonon, aztán órákig vezettem. ha nem most lenne frissen húzva a fogam, elmentem volna az edzőterembe futni. én, futni, na mindegy. meg azt is terveztem, hogy akkor legalább iszom, de már azt is hova! itt van hajnal 2 óra.

míg vezettem fel és alá város szerte, hol a zenét ordíttattam, hol én ordítoztam eszement módjára, hol mindkettőt egyszerre. borzalmas volt. szidtam az istent, szidtam őt. szidtam az istent, amiért nincs, és ő mégis szentül hisz benne, szidtam, amiért nincs és így nincs kiben hinnem, szidtam, mert mi van, ha mégis van és ő csinálta mindezt velünk, szidtam, mert mi van, ha van és olyan önző, hogy neki csak az a lényeges, hoyg a fanatistái ne bonthassák fel a színe előtt köttetett szent köteléket, a házasságot (vagy mi). és szidtam őt, amiért ezt csinálta velem, szidtam, amiért belerángatott az egészbe szinte erőnek erejével, amiért hitegetett, amiért kétszer is megakadályozta, hogy én vessek véget ennek az egésznek, szidtam, amiért gyáva, szidtam, amiért ilyen eltökélt és távoli most már, szidtam mindenkit mindenért.

nincsenek kétségeim, hogy nem vagyok normális, de ez van.

ocsmány nap volt a mai. undorító eső és szürkeség. bár különösebb érveim nem voltak, mégis meggyőztem magam és elmentem hozzá. igen, lehet gratulálni. úgy fogadott, mintha mi sem történt volna, viszont kicsit idegenek lennénk. aztán elkezdte mondani mit dolgozott aznap, de muszáj volt leállítanom, mert nyilván nem azért mentem oda, hogy erről fecserésszek. hiába voltam előző este nagyon biztos abban mit is akarok mondani neki, ott és akkor nyilván alig jutott eszembe bármi is. engem az se érdekelt volna, ha nagyon rosszul alakul a beszélgetés és megutálom, mert akkor egy lépéssel máris előrébb vagyok, de végül ez nem történt meg. fura volt ugyan vele ilyen távolságtartóan beszélgetni, meg újat se mondott egyikünk se. azt láttam rajta viszont, hogy abszolút végleges a döntése és már nem hozzám tartozik. semennyire se. azzal valamelyest felbosszantott, hogy nem ismeri be, hogy igenis hitegetett, még akkor is, ha nem szándékosan. ez zavar és szeretném, ha felfogná az általa mondottak súlyát. (*majd írom miket, de nem most) ez a mosom kezeim egyik pillanatról a másikra nem igazán jön be.

megtudtam azt is, hogy a karácsonyra kapott kuponfüzetét és a személyre szabott csokispapírját elégette (!). ezen a ponton csak az a kérdésem, hogy a pornómagazint mért nem. persze ott elfelejtettem megkérdezni, de meg fogom, az tuti.

a beszélgetésnek semmi értelme nem volt. az ajtóban állva, induláskor jött az első olyan kérdés, amire láttam, hogy elővenné azt az énjét, akivel én a szakítást szerettem volna rendezni, csak akkor már késő volt. majd beszélünk róla. kíváncsi leszek. a választ arra várom, hoyg ennek az egésznek mi értelme volt? annyit kérdezett vissza, hogy megbántam-e, és igen,  a végkifejlet tekintetében igen, megbántam.

én tudom, hogy van ez, de még azt is tagadom, hogy ez most igaz lenne a mi ügyünkre :D, mert nem kihűlt kapcsolatról van szó. azért jobb észben tartanom, mert nyilván bennem is ilyesmi játszódik le most. az első pár napos sokk abszolút megvolt, most épp biztos haragszom, vagy már épp alkudozom, vagy mi is van. passz.

"Már biztosan valamennyiünkkel megesett, hogy nem is számítottunk rá, és kedvesünk véglegesen kilépett az életünkből. Elisabeth Kübler- Ross szerint a kapcsolat gyászának öt fázisa követi egymást: a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió, a belenyugvás. Természetesen a szakaszokat nem lehet élesen különválasztani, számos átfedés lehetséges két fázis között. Bizonyos esetekben egyes fázisok kimaradnak (legtöbbször az alkudozás). Ugyebár minden eset más és más.
A tagadás
Először el sem hisszük, hogy tényleg igaz. Sok esetben szinte sokkos állapotba kerülünk. Derült égből villámcsapásként ér bennünket, nem is sejtettük partnerünk szándékát. Hogyan lehetséges az, hogy két ember az egyik pillanatban még elválaszthatatlan, aztán szinte a következőben eltűnik a szerelem és a ragaszkodás,  az egyik faképnél hagyja a másikat? Ebben a fázisban sokszor felfoghatatlan, hogy a kapcsolat véget ért.
A harag
Egyénenként különbözik a harag szakaszának eljövetele. Néhányan pár perc alatt túljutnak az első szakaszon, másoknak több nap is szükséges ehhez. Miután kénytelenek vagyunk szembesülni a szakítás tényével, úrrá lesz rajtunk a düh, sokszor a bosszúvágy is megjelenik érzelmeink palettáján. Ilyenkor néhányan úgy próbálják visszaszerezni partnerüket, hogy öngyilkossággal fenyegetőznek, amit persze nem gondolnak komolyan. Bizonyos esetekben a hoppon maradt fél megpróbálja magát arról meggyőzni, hogy valójában nem vele szakítottak, hanem ő vetett véget a kapcsolatnak, és ezt a téves megítélést mások előtt is hangoztatja. Erőt ad neki a trauma elviseléséhez az az illúzió, hogy ő irányítja az eseményeket.
Gyakori, hogy a szakítást kezdeményező fél is érez haragot. Ez többnyire abban nyilvánul meg, hogy minden hibát felhánytorgat, amit partnere valaha is elkövetett, mintegy igazolandó döntése helyességét.

Az alkudozás
Idővel a harag is csökken, és az alkudozás fázisa következik. Ebben a szakaszban az otthagyott félben – sokszor a szakítás kezdeményezőjében is – feltámad a vágy: bárcsak lenne még esély a haldokló kapcsolat megmentésére. De aki alkuba bocsátkozik, annak fizetnie is kell. Az egyik bármit megtenne, csak ki ne aludjon a szerelem lángja. Szinte önkívületben élesztgeti a tüzet. A próbálkozások ideig-óráig sikerrel járhatnak, az esetek túlnyomó részében csak elodázzák az elkerülhetetlen szakítást.
A depresszió
Az eredménytelen próbálkozás után ismét kudarcot vallottunk, óhatatlanul a depresszió fázisába lépünk. Senkivel sem szeretnénk találkozni, beszélni, telefonunkat kikapcsoljuk. Felidézzük a szép emlékeket, melyek a szívünkbe marnak, és úrrá lesz rajtunk a szomorúság, mely természetes egy ilyen veszteség következtében. Ez a szakasz alkalmat ad arra, hogy kisírjuk magunkból a fájdalmat.
Szerencsére a bánat egyik fő jellemzője, hogy egy bizonyos idő elteltével megszűnik.
Az elfogadás
Ez csak akkor történhet meg, ha elfogadjuk, hogy eljárt az idő a kapcsolat felett. Lassan, de biztosan a sebeink is begyógyulnak, átesünk a kezdeti megrázkódtatáson. Nincs több hiú remény, szerepjátszás, kényszer. Eljutunk arra a pontra, hogy örülünk volt kedvesünk megismerésének,  a közösen eltöltött időnek. Ebben a szakaszban már csak azon gondolkodunk, hogy mit tanultunk a kapcsolatból, mit nem szabad elkövetni a következőben, vagy mit kell majd tennünk, amit elmulasztottunk. Az elfogadás jele, mikor visszanyerjük önbecsülésünket, van erőnk a továbblépéshez." 
harmonet cikk

úgy fáj a fejem, hogy nézni se bírok, de csak nem tudok úgy elmenni aludni, hogy nem jegyzem fel mit érzek ma. csak azért, mert ismerem magam, hogy simán az ellenkezője lesz holnap és akkor mindig úgy bánom, hogy nem írtam.

reggel esett le talán először, hogy tényleg nincs. hogy hiába ő az első gondolatom, nincs már miért rá gondolnom. nem jön, nem találkozunk, nem megyünk együtt edzésre, meg sehova se. de rossz volt ezzel szembesülni. bár este úgy terveztem, hogy délelőtt megnézem azt a filmet, amit rég tervezek és ő nem volt hajlandó eljönni rá velem, mindig csak ígérgette, de végül nem mentem mégse. nagyon későn keltem, így a következő programmal, az edzéssel akartam folytatni a napot. ő már rég végzett ugye, úgyhogy nyugodtan elmehettem letornázni az utolsó alkalmam a bérletről. előtte vezettem kicsit terápiásan. felé is jártam, mert arra vezet az egyetlen út. láttam fél szemmel a kocsiját, de nem mertem arra nézni se oda, se vissza. útközben meg kellett oldanom a kocsi olajgondját és bár elvileg milliószor vettem már bele olajat, most volt vmi gondom és nagyon rossz volt, hogy nem hívhatom fel. felhívtam hát mást, de az mégsem ugyanaz. ezek után elmentem abba a temetőbe, ahol vele jártam legutóbb és akartunk újra menni tavasszal. ma tavasz volt, úgyhogy elmentem egyedül. innen mentem edzésre, ahol közölték, hogy még sincs már lejárandó alkalom a bérletemen, amit egyáltalán nem értek, de ez van, elhajtottak. így nem maradt más, mint a fogorvos ugye. útközben hirtelen felindulásból majdnem felhívtam. nem csak úgy, hanem egy konkrét ügy miatt, de végül lebeszéltem magam róla. nem ment könnyen. most este viszont ott tartok, hogy én holnap felhívom, nem érdekel. mostanra jutottam oda, hoyg én tulajdonképpen nem is értem mi történt. kidobott egyáltalán, vagy csak én képzeltem be, mint múltkor. nem mondom, hoyg tudok tisztán gondolkodni, mert egyértelműen nem tudok, de komolyan úgy érzem, hogy csak kitaláltam az egészet. nagyon nem jó ezzel a tudattal. arra kényszerít, hogy holnap beszélni akarjak vele és konkrétan rákérdezzek, hogy most mi is történt valójában.

aztán van egy másik verzió a fejemben, amiben tudom, hogy mi történt tény szerűen, de nem tudom elfogadni érvényes állapotként, mert most esik le, hogy nem tettem meg azt a minimumot sem, amit ilyen esetben talán meg kell. és nem csak a filmekben, hanem az életben is. most úgy rémlik, hogy bár vagdalkoztam kicsit mindenfélével, de igaziból ráhagytam az egészet, ami lehet, hoyg akkor úgy tűnt, hogy marha megértő és elfogadó vagyok, de most meg inkább hülyének látom magam tőle. hát mért nem szegeztem neki konkrét kérdéseket? mért nem válaszoltattam mindenre, ami kínos és húsba vágó? mért nem kényszerítettem ki az igazságok igazságát? tiszta hülye vagyok. ez nem maradhat így. mért nem próbáltam meggyőzni, rábeszélni, mittudomén, bármi, hisz vesztenivalóm nem volt. furcsállom az egészet. talán a fura viselkedése miatt nem tértem annyira magamhoz, hogy észnél legyek és reagáljak, nem tudom. és most emiatt ez a kényszerképzetem perpillanat, hogy ezzel még csinálnom kell vmit. nagyon kíváncsi leszek holnap erről mit gondolok majd.

igaziból persze azt gondoltam, hogy ezen a héten tuti nem hív, a jövő héten viszont igen. és addigra majd mindent újra gondol és meggyőzi magát és mer lépni. vagyis ezt lehet, hoyg nem gondoltam, hanem ezt szeretném. vajon kiderül erről vmi közelebbi valaha, vagy ezt a lehetőséget elpackázom holnap vmi elmés akcióval? esetleg nem, viszont nem is hív majd, nem tudom. ha nem az én életem lenne, izgulva várnám a folytatást. így viszont rá vagyok görcsölve és csak egyet akarok: őt.

extrém fura kategória, hogy még mindig szentül hiszem, hogy együtt leszünk. van erre orvos? gyógyszer? bármi?

a fogorvossal meg úgy volt, hogy odamentem a belvárosi fertőbe, ahol hentesek dolgoznak - legalábbis mindenki így nyilatkozik a helyről. leszámítva egy bnőmet, emiatt is mentem oda végül, mert neki hiszek. két hete jártam már ott vele, de az nem az én időm volt, el is jöttünk. valahogy furán ideges voltam és éreztem, hogy el kell innen szaladni. iszonyú bunkó volt a doktornő, aki épphogy bekukkantott a számba, aztán gyorsan leszúrt vmiért és már küldött is röntgenre, amit hozzá kellett volna aztán visszavinni. a röntgen és szájsebészet részleg dugig volt tömve cigány családokkal és be kell vallanom, ez nem volt rám jó hatással. extrém paranoid vagyok és már attól a gondolattól kikészültem, hogy ugyanazokkal a műszerekkel... na jó, inkább maradjunk annyiban, hoyg paranoid vagyok. meg aztán ő is feszült volt, szerintem, mert félt, hogy bezár a könyvesboltja, meg a helytől is kiakadt nagyon és mindenáron ki akart futni onnan. szóval elszaladtunk. ettől persze az én problémám nem oldódott meg. 35ezerért nem vagyok hajlandó senkivel se kihúzatni, az sztk-s orvos meg február végére adott időpontot. szóval nem tudtam mi legyen és már épp kezdtem homokba dugni a fejem, mikor begyulladt kicsit az ínyem és vhogy éreztem, hogy ez nem fog magától elmúlni se egy nap, se egy hónap múlva. és ugye ki is lettem dobva, ami magam sem értem hogy, de segített döntést hozni, plusz épp lejárt a tornabérletem és az új vásárlása előtt pont tökéletesnek tűnt ez a foghúzás. ilyen kedvező csillagállás közepette mentem ma oda hát. mivel halálosan szomorú vagyok miatta, fel se fogtam hol vagyok és mit csinálnak velem és azt se mennyi idő telt el várakozással, amit egyébként a jelenlegi kedvenc képem (róla) bámulásával töltöttem. néha megböktem a telefon képernyőjét, hogy ne sötétedjen el, egyébként meg rezzenéstelen tekintettel csak bámultam. mindeközben megnézte a fogam egy magyarul alig beszélő és értő fogorvos gyakornok lány, majd sűrű mosolygás közepette felírta a szóban forgó fogam helyett az a mellettit. még jó, hogy észrevettem a fogaim többszöri leszámolásával várakozás közben, így aztán később a szájsebésznél ezt tudtam jelezni (kb 15-ször mondtam el neki, a végén már röhögött). csináltak panoráma röntgent is, aztán megint megnézték a fogam, hogy jól mondom-e, hogy melyikről van szó és hogy tényleg húzás, aztán jött az érzéstelenítő, majd egy kis feszegetés, lazítgatós rángatás, húzás és hopsz, már kint is volt. persze alaposan megnéztem, hogy minden gyökere megvan-e, nem maradt-e bennem vmi, mait aztán később lehet kifarigcsálni, miután begyulladt. úgy láttam minden oké (mondom, hogy tök paranoid vagyok). az egészben amúgy a legijesztőbb az volt, hogy: "tegye mindkét kezét az ölébe. mindkettőt. az ölébe." szóval semmi karfa markolászás. és akkor rám terítettek egy gumi abroszt. hideg volt és nehéz. brrr. aztán meg, hogy lazítsam el a szám, la-zít-sam, mert így még nehezebben jön ki, ha befeszítem. hát bakker. minden esetre megpróbáltam. addig se arra koncentráltam, hogy mintha vákum szippantotta volna vissza a fogam, baromira nem akart kiszakadni a fejemből. aztán mégis, és már csak azt kellett tisztázni, hogy ihatok-e bort és ennyi. ja és azt is megtudtam, hogy elvielg profi módon tömnek is és egyebek, szóval nyugodtan mehetek oda is. ingyen van és pont olyan, mint a magán rendelőkben. hát nem tudom. soha nem hallottam még senkitől, hogy itt rendezték volna a fogsorát. mondjuk az is igaz, hogy egy magánorvos baszta el a fogaim tavaly. ennél többet csak nem árthatnak ők se. nem tudom. jelenleg az is nagyon számít, hogy mindez ingyen van. szerintem emiatt biztos, hogy elmegyek és megnézem mit tudnak. a várás nem érdekel, időm, mint a tenger. a szutyokról majd vhogy nem veszek tudomást, ahogy a többi betegről sem, hogy ne nyomasszam magam feleslegesen. egyébként ma pl teljesen megnyugtató volt a közönség. csak két pasi volt megőrülve, miszerint ők nem várják ki ezt a sort, azonnal előszedik a mindegymelyik orvost és lefizetik, csak foglalkozzon velük. az asszisztensnek, aki a papírokat szedte be, úgy magyarázták, hogy nincs náluk semmilyen igazolvány, sem-mi-lyen kisasszony, semmilyen, de be akarunk menni, hogy csak pislogtam.

a vérest gézt már kiköptem, csak egy kicsit sajog, ettem, ittam, jól vagyok. valami ugyan folyik a vélhetően óriás üregből, de ahogy messziről vetettem rá egy pillantást a tükörben, nem vér, hanem passz. mivel az arcüregem felé nem szakadt át a lyuk, nagy baj nem lehet, nem is érdekel és remélem holnapra elmúlik.

borzasztó vagyok. ahogy rosszul érzem magam, másokhoz rohanok. ráadásul mindig olyanokhoz, akikhez nem kéne. mentségemre szóljon, hogy alapvetően programot választok és ahhoz az embert. ma pl iszogatni szerettem volna robbal. eleinte csak hezitált, hogy jön-e, de aztán végképp lemondta, mert hogy ismeri a menetrendet: iszunk, megkíván, nemet mondok és ő felhúzza magát ezen. ne haragudjak, de erre nincs szüksége, ő sincs túl jól. abszolút igaza van egyébként és egyet is értek vele. és különben is, a közös iszogatás is csak egy estére gyógyír.

a nőgyógyásznál azt kérdeztem lehet-e a kezelés alatt szexelni (nem). a fogorvostól pedig, hogy a fog húzás után pár órával ihatok-e bort (pszt, de igen. gondolom ettől még jobb fejnek érezte magát az orvos). jobb mindent tisztázni.

ma már extrém szarul vagyok, köszönöm. és hoyg ne csak lelkileg legyek megviselt, elmentem az ominózus, sokat halogatott fog húzásra is végre. mennyit halogattam, csak tudnám minek. minden pikk-pakk ment, mint vmi gyárban. és ez nekem tetszett. mit kell szarozni.