ezt a napot! van vmi bajom, de nem tudom mi. fáj a szemüregem kb 3 napja, jön vissza a torokfájásom, be van feszülve a nyakam, de nem ezek, amik igazán kikészítenek, hanem vmi bolygó szarul állhat az univerzumban, vagy ez az óriás kisbolygó (ahogy a hírekben mondták) a saját kis holdjával, vagy nem tudom mi zavart meg ennyire, de kb nem voltam magamnál egész nap. rosszul látok, nem vagyok képben, alig bírtam csinálni, amit kellett, sőt, meg se csináltam mindet. azon is csodálkozom, h a főbb dolgok meglettek. és már megint mikor, mikor holnap és holnap után nagyon fontos napom van és készülnöm kellett volna, ehelyett csak vezettem fel-le a vidéken és kb csodáltam a gyönyörű felhőket. erre voltam képes max. meg persze róla gondolkodni. én nem értem ezt már tényleg, h hogy tudok még jobban beleszeretni és már ezt is mennyiszer írtam. annyira tetszik, hogy felfoghatatlan. gyönyörűszép, nem bírom ki a látváyna nélkül. és annyira hiányzik vele a szeretkezés és a szex is, hogy megbolondulok. csak erre tudok gondolni és már kezdem azt hinni, hogy meghibbantam. annyira kívánom, h észbontó. és ma délelőtt pár órára találkoztunk, de csak elintéztük egy munkáját, szóval nem volt semmi, de ma vhogy ezért is annyira hálás voltam, h vele lehetek, mellette ülhetek, h beszélgettünk és nem kellett a zenéjét hallgatni és csak megöleltem a kocsiban, meg persze puszii, mikor hazahozott és kiszálltam, de ez is annyira jó volt, h kb még mindennél jobban beleszerettem. nem értek semmit. főleg, h mifaszért nem vagyunk együtt. február végén, mikor "kidobott" kitöröltem minden képeét a telefonomról, h ne nézegessem folyton és nem is csináltam újakat direkt. tegnap viszont csinálnom kellett egyet a mhelyén és kínomban azt nézegettem vezetés közben két felhő közt. olyan szép. nagy, férfias, gyö nyö rű. hjaj.

szegény most egy csíkosra tépett tigrincs miattam, de hősiesen tűri. annyira aranyos.

ma is volt performanszom, már magam is idegesítettem magam. borzalom. igaziból a stílusom észveszejtő. teljesen tudatában vagyok, mikor csinálom, de nem bírom abbahagyni. mindegy. majd igyekszem figyelni. a tegnapi pénzes bánatom viszont sikerült nagyon normálisan előadnom, aminek már így magában is örülök. h mi volt a véleménye a hallottakról nem tudom ,mert nem szólt különösebben semmit. nekem a lényeg az volt, h elmondjam és neki úgyis egy hét az ilyen ügyek átfutási ideje és aztán újabb idő elteltével majd véletlen tesz csak olyan megjegyzést, h mondjuk igazam volt, gondolkodott. mindegy is, mondom nekem itt az elmondás volt a fontos, meg h ne értsen félre és nehogy még majd ő sértődjön meg. és a pénzt is visszaadtam végül cirkusz mentesen és így jó. egy idióta vagyok, de  mondom, nekem lelkileg így jó. ugrom is a témát, túl vagyok rajta.

én annyira szeretem ezt a hülyét.

egész este szomorúra facsarodott arccal kínlódok és néha még el is sírom magam, mert egy kis szerencsétlen, megbántott izékének érzem magam. pénzről lesz szó. az van, h három hónapja pár nap megszakítással szinte mindenhova én vittem őt, mert rossz a kocsija még mindig. én vállaltam, én ajánlottam föl, nem bántam meg és őszintén mondom, h nagyon szívesen vittem bárhova, többek között, mert addig is együtt voltunk. alapvetően ezért nem terveztem pénzt kérni és nem is kértem. kétszer tankolt talán még az elején, mert akkor vidékre kellett menni. bár asszem egyszer tankolt csak magától, másodszor én forszíroztam vhogy. azóta semmi. mondom, nincs ezzel bajom, szeretem és nagyon szívesen megteszem ezt érte, még akkor is, ha nem feltétlen engedhetem meg magamnak, meg ez már tényleg nagyon hosszú idő. viszont semmi sem tart örökké, gondoltam, úgyis lesz egyszer kocsija, addig kibírom. aztán voltak olyan utak, ahova egyedül mentem, de az ő ügyét intéztem és ezek mind kb 30-35 km-ra voltak oda-vissza, ami azért nem kevés. eleinte még erre se szóltam semmit, bár azért picit elgondolkodtam, h ez már nem tetszik annyira. mert még ha együtt mentünk volna, akkor oké, de így! egy idő után mondtam is vicceskedve, hogy vagy jön, vagy kifizeti a benzint, de aztán mégsem változott semmi. nyeltem párat, mondom jól van, egyszer úgyis lesz kocsija, semmi se tart örökké, szeretem, belefér. meg úgyis mindig ő hív meg ebédre kivétel nélkül, szóval mindenképp belefér. ezzel általában meg is nyugodtam. elhessegettem azt is, h kezdtem baleknak érezni magam. és akkor ma meg képes voltam pankrációt csinálni és még meg is bántódni ebben a témában. egyik nap együtt mentünk el egy ilyen hosszabb útra, holnap meg egyedül kell mennem megint és most szóltam, h szeretném, ha kifizetné a benzint. jó, természetesen, hisz mikor a kollégája kocsijával megy, akkor is tankol bele neki utanként 1000-1500 ft-ért. jó. bár fura nekem így pénzt kérni tőle, zavar, h egyre hülyébben kezdem érezni magam az esetleges balekságom miatt, ezért szóltam. nem is lett volna ezzel baj, ha adja magától a pénzt, de ő egy zsidó és hiába mondja, h természetesen adom, nem adja, legalábbis én úgy érzem, h még ötször kell neki megemlítenem, ami engem nagyon zavar és kínosan érzem magam tőle, mert én nem ilyen vagyok, én eleve szó nélkül adom a benzinpénzt ilyen esetben, minden alkalommal és kérés nélkül. így nem nagyon tudok mit kezdeni az ő hozzáállásával és hát van köztünk anyagi téren is különbség, és nem lesz meglepő, de nem az én javamra. és most is még egyszer külön kellett kérnem a benzinkúton, nulla gesztus, h magától és egyértelműen adná és ez engem kikészít. ráadásul azt gondoltam, hogy 1500 ft járna utanként, tehát 3000 ft-ot kéne adnia, de mivel hülyén éreztem magam, h ennyit kérjek tőle, mondtam, h legyen inkább 2000 ft. ezt vhogy fel se fogta, adott egy 5000-t. a visszajárót később adtam neki vissza egy cukrászdában és először csak kétezret adtam vissza, mert akkor épp úgy éreztem megint, h nekem 3000 ft jár. erre vmi olyat reagált (nem emlékszem mit), hogy odaadtam neki még egy ezrest, amit el is tett, de akkor meg hirtelen tök idiótának éreztem magam, hogy én mért engedek az én pénzemből az ő javára, mikor végre legalább el merem kérni, ami azért lássuk be, jár. és ahogy leültünk az asztalhoz, mondtam, h adjon még egy ötszázast, h ne érezzem magam hülyén. vhogy azt gondoltam, ha félúton leszünk, az lesz fair. odaadta, de tökre kikerekedett a szeme, h neki ilyet még nem mondtak (ezt nem értettem pontosan, h mit), és elkezdett vmit magyarázni a tartozós exemről, amit hiba volt idekeverni, mert talán pont abba a hibámba nem szeretnék még egyszer beleesni és pont ő nyitotta fel a szememet ez ügyben és egyáltalán, teljesen övön aluli volt olyanokat mondani, h ha jól tudja nem ő az, aki kétszázezerrel tartozik, blablabla. és akkor megkértem, h ezt hagyja abba, mert sírni fogok. kurvaszarul esett az egész vhogy. én eleve nagyon rossz vagyok pénzzel kapcsolatos párbeszédekben, legyen az bármi. és ez most különösen rosszul érintett és visszabasztam az egész pénzt neki, mert úgy éreztem, h akkor fogok megnyugodni, és nekem aztán pont senki pénze nem kell. és hiába tudtam, h azzal a benzinpénzzel konkrétan ő tartozik nekem, nekem ilyen áron pénz nem kell és kész. fú, nagyon elanyátlanodtam és komolyan bántott, h ezt ő velem így. és akkor gyerekes módon dobálgattuk a pénzt egymásnak, mire végül felálltam és kijöttem. szerencsére normál hangnemben beszélt hozzám, meg láttam aztán, h bántja az egész, na de mégis. a kocsiban közöltem vele, h nagyon fáj, h pont velem baszkodik a pénzen, mire megkért, h legyek szíves ne keverjem bele a feleségét az ügybe. ezt szerencsére tényleg nem értettem és őszinte értetlenkedésem láttán ejtettük is ezt a fonalat, mert ennek aztán tényleg semmi köze a feleségéhez, nem is értem (nekik súlyos pénzügyi problémáik vannak egymás közt, de ez h jött most ide). aztán szépen szótlanul hazavittem és végig sírnom kellett, annyira sajnáltam magam és szegény hiába próbált néha mondani vmit, nekem már annyi volt. utána is vezetnem kellett tök sokat, h valamennyire megnyugodjak, mert komolyan nagyon sértő dolognak érzem az egészet. még most is sírnom kell rajta. kicsit úgy éreztem amúgy, mikor dacos hangon a tartozós exem emlegette, h akkor vmi olyasmire is utalt, h mittudomén, őt annyira szerettem, h megengedtem neki olyan sok tartozást, bezzeg neki nem. de hát kurvaélet, őt sokkal jobban szeretem, de ettől még mért ne próbálhatnék meg túllépni régebbi hibáimon. és ezen szomorkodom egész este és alig várom a reggelt, h ezt megbeszéljük, mert tüske bennem. nekem már előre parám az is, h lehet normálisan pénzügyeket kezelni egy párkapcsolatban és ezt ő is tudja, meg ismer na, és így viselkedik. most is sírnom kell. hát ha vki bakker, akkor én nem kaptam kb soha semmit senkitől (pasi) és nem is kértem és eszem ágában se lenne senkit lehúzni. olyan szomorú vagyok. (pedig egyébként jó kis nap volt a mai) ja, egyébként ahogy hazaértem kiszámoltam mostani benzinárakkal mennyibe kerül a két út, és 2200 ft jött ki, úgyhogy holnap baromira visszaadom neki a különbözetet, vagy az egészet, csak h megnyugodjak. olyan szerencsétlen vagyok.

odamentem a munkahelyére, mert hívott. nem lehetett vele beszélni, h mi az új felállás szerinte, így inkább viccelődés lett a kollégájával együtt. jó volt ott lenni, kár, h ez nem lehet mindig így. megígérte viszont, h holnap beszélünk. és megfogadtam, h megpróbálok végig emberi hangon beszélni, de ő meg cserébe mindenre válaszoljon és nem mondhatja, h 'azt nem mondtam', mert attól kivagyok. és úgy volt, h megy edzésre és haza, de akkor mondtam, h ez tényleg nem igazság, h akartam neki adni szülinapi ajándékot és oda se adhatom. merthogy azt csak nálam lehet. és akkor jó, feljön. aztán kicsit megint variálni akart, h mégse, de nem mondta végül, hanem jött. mármint vittem, mit tudott volna csinálni. és akkor jöttek az ajándékok. nem bonyolítottam túl magamban szerencsére, mert kb egyik percben sem voltam biztos benne, h adhatok-e bármit, vagy mittudomén. de szerintem ezek élete legaranyosabb ajándékai lettek végül. olyat ugye nem adhattam, ami maradandó, mármint tárgy, amit haza kéne vinnie. ennek fényében négy ajándékot találtam ki neki, amiből kettőt tudtam volna neki ma adni, de végül három lett. először le kellett ülnie a kanapén a nappaliban, én meg előálltam a világszámommal, legújabb tudományommal, amit két hónapja, mikor vele együtt próbálgattam, még nem tudtam megcsinálni egyáltalán, szóval előadtam a hidat. igen, a hidat. komolyan izgultam előtte, h meg tudom-e egyáltalán csinálni, mert nem mindig sikerül a derekam miatt. (előtte vagy 20 percet nyújtottam keményen még a munkahelyén, de nem úgy, ahogy mostanában szoktam, szóval nem voltam benne biztos, h menni fog, tényleg). meglepődött és szerintem tetszett neki és örült, is, h ezen dolgoztam, mert pont pár napja emlegette, h ha tornáznék már biztos meg tudnám csinálni és azonnal meg is mutatta, h ő meg tudja még mindig, szóval szerintem örült neki. azt mondta büszke rám. aranyos. aztán odaadtam a második ajándékát, az epres tic-tacot, ami vmi limitált nyári kiadás és mindenhol csak a reklámját láttuk, de a cukrot magát nem. egy-két hete aztán vhol találtam és bár nem voltam biztos benne, h lehetőségem lesz odaadni, gondoltam nagyot nem bukok rajta, megvettem. ennek is örült. és akkor üldögéltem az ölében és a múltkori performanszunkra terelte a szót és egy ideig csak beszélgettünk róla, h milyen jó volt, aztán egyszer csak odaadódott a harmadik ajándéka is, én. vagyis ma csak a közreműködésem, de azt hiszem ez így volt jó. mindkettőnknek volt benne első és örülök, h ilyen irányba terelődnek a dolgaink mostanában. ettől függetlenül azért majd kitalálok egy még tutibb együttlétet is, ami az ajándék lesz. és akkor adom a negyediket is, ami semmi extra, de mindketten nagyon szeretjük: málnás omlett a daubnerből. sztem ez, akárhogy is nézem, élete legjobb szülinapja volt ajándékok tekintetében. és nem volt benne kuponfüzet, bár azon is gondolkodtam, hogy legyen neki az elégetett helyett, de pont azért nem kapott végül azt, h nehogy azt is meg kelljen semmisíteni.

hát jó, akkor tényleg remélem bmeg hogy ez volt az utolsó mikor hívtam. nem tehetek róla, de kényszert érzek rá, ha egyszer az volt, h blablabla, tökmindegy és lehet, h együtt megyünk egy helyre. ha rajta múlik kurvára nem hív, én meg nem tudom mit csináljak. persze, elmehetnék szó nélkül, de nekem az nem megoldás. meg itt a kurva szülinapja. amiatt nyilván fel kell hívnom. picsábamár. kérdezem mi van, mi lesz ma, semmi, dolgozik, nincs kocsija, amiatt, ami maitt együtt mentünk volna nem hívták, blabla, ideges. jó. kérdezem mit csinál ma. dolgozik edzésre megy, hazamegy. aha. nyilván itt akkor hiába nem akarom, de ideges leszek, és meg is említem, h nagyon jó, mert kurvára az van, amit tudtam előre, h lesz és ez nekem így nem jó! és itt volt a lehetőség, h legyen vége, akkor mifaszt beszél nekem szerelemről (tudom, h kamu, de akkor is, legyen már ennyi őszinteség benne!), mikor ha rajta múlna szerintem kb nem is hívna, csak egy hét múlva, ha eszébe jutok, vagy mit tudom én. bármit mondok én beszélem be, én találom ki, túl sokat gondolkodom. nekem nem kell ahhoz gondolkodnom, h ezeket  tisztán lássam. és ha még egyszer bemondja a mostani kedvenc mondatát, miszerint: 'azt se mondtam', felrúgom! ezzel a mondattal nem lehet mit kezdeni, kurvaéletmár. sírnom kell. és jó, miután végez, hív és megbeszéljük. haha. és akkor ilyen hangulatban benyögtem, h isten éltesse (neki nem boldog szülinapot kell mondani). gyönyörű. annyira szomorú vagyok.

tegnap éjjel csupa rosszat álmodtam. pl h végre vettem egy uszodába bérletet, h járok újra, de aztán mikor bementem bepánikoltam, h tuti újra mindenféle izét fogok elkapni és nem, nem mégse akarok ide járni és hoyg tudnám visszaadni a bérletet. és vmiért bolyongtam a medencék közt is, de végül a vízbe szerintem nem mentem be.

meg h a húgom lenyúlta őt, de vmi undorító, pofátlan módon és annyira parasztul beszélt velem, hogy megutáltam. nagyon rossz volt, mert remélem a valóságban sose tenne velem ilyet a testvérem. csak rá haragudtam, pedig nyilván mindketten hibásak voltak. hosszú, soha véget nem érő, nagyon nyomasztó álom volt.

volt még több rövidebb álom is, mind rossz, de szerencsére azokra most nem emlékszem.

nem lesz ez így se jó. a mostani felállás, ami igaziból azt sem tudom, h mi. mármint gondolom az, h lazítani kell a túl szorossá vált kapcsolatunkon és csak szex. és közben nekem keresnem kell vkit. ő persze szerelemről beszél, de könyörgöm. na. szóval pár napja még vagány voltam és úgy gondoltam ez menni fog. mostanra viszont kicsit elment a kedvem. még nem egészen, de azért ma már le-lekonyult a szám. nem találkoztunk, csak telefonon beszéltünk. én hívtam, h eljön-e velem egy helyre, de nem tudott. és délután megy edzésre, utána meg ugye hazamenetel a program. fú, azért annak örülök, h ez már nem úgy történt, h én még ezerrel rá vagyok tapadva. nem bírtam volna ki. 4-re edzés, 6-ra a nő. uramisten. de azért így is rossz. mintha hirtelen visszacsöppentem volna a kezdetekhez, mikor abszolút hozzá igazpdva történt mindent és én csak vártam és vártam és ugyanígy járt edzésre és ment utána haza. szörnyű volt. és most újra ez van. de nem erről akartam nyávogni pontosan, hanem hogy nem vagyok már olyan erős és elszánt, mint pár napja. lehet, h nem jó ez így. vagy teljesen meg kell szakítani a kapcsolatunkat, vagy ugye a másik véglet, amit én szeretnék. de ez így megint nem lesz jó. nekem nem megy más keresgélése mellette. nézegetem a társkereső oldalakat és hát jaj. nem nekem való már az. egyiken képes voltam fizetni is... és már látom, h kb feleslegesen, mert csak kopasz, tetovált, kigyúrt pasik vannak, vagy szintén kopasz nyeszlettek. órákig nézegettem és még csak azt sem tudtam egyikre se mondani, h tetszik egy kicsit. ijesztő. és ez még csak a külső, azzal már nem is foglalkoztam miket írnak magukról. mivel én képet nem tettem fel, a bemutatkozásom meg nem túl izgi, szóval nem tudom mit várok így. nem szeretnék arról blogolni, h ma se hívott, ma se találkoztunk. remélem akkor hamar bepöccenek és mégis zat mondom hagyjuk a francba az egészet, nekem így nem megy mégse. egyelőre iszonyú erős bennem a vágy egy saját pasi iránt és remélem ez tovább lendít a jelenlegi foson. muszáj. el vagyok vesztegetve. tényleg nem értem mért nem boldogítok már vkit, mikor olyan kis aranyos vagyok. meg ügyes, meg, meg, meg minden. szóval nem járna rosszul velem egy aranyos pasi, az biztos.

kaptam antibiotikumot. ahogy bevettem, csökkent a fájdalom. ezt hogy? minden estre örülök neki. hétvégére muszáj meggyógyulnom.

Elhoztam a torokgyikom a gyik korzeti orvoshoz es akkor itt varok fel oraja es senki se ki se be es akkor jon egy no leul mellem es olyan fokhagyma szagot liheg h megorulsz. Miert jonnek igy orvoshoz emberek?

Meg azt se ertem soha miert ilyen lassu ez a szolgaltatas. Orakig dumalnak. Velem is ahelyett h haladnank baromsagokat kerdez. Nem lenne mindenki elegedettebb ha porogne az egesz? En biztos az lennek. Anyatokat. Egy betfg semmilyen indokkal ne legyen bent 20-30 perceket. Es az okadek orvoslatogatokrol akiket meg kene szuntetni ahogy vannak meg nem is beszeltem.

a torkom továbbra is iszonyúan fáj. és megy a fülem felé. ma szuperül helyt álltam, de hogy lesz ebből szülinapi akármi. sehogy.

Tegnap ejfelkor csinaltam egy hidat.

na most akkor végre izzadok. kár, h már nem bírok se feküdni, se ülni, se semmit, mert fáj tőle a fejem, a nyakam, mint mikor már elég a betegségből és a fekvésből és kezdek gyógyulni és felkelek végre. most meg még azt se tudom mi kezdődik. kéne neocitrán. finom, meleg. innám. vagy pasi, aki idehozza, ahogy azt már említettem, csak még senki nem kopogott be vele az ajtón.

ja, a rossz festékből a bontatlan vödröt visszavittem, hogy kenjenek ki vele ők, amit akarnak. visszakaptam a pénzt. és máshol, drágábban, vettem egy olyan festéket végre, ami festett is, így bár az egészségem bánta, de csak fehér lett az a redvás szoba. egy ideig biztos nem festek szobát, főleg nem tapétázott-beázott-penészes jellegűt. ez a második mostanában és elég volt.

annyira fáj a torkom, hogy megőrülök. tegnap jött festés közben a semmiből. vagyis volt olyan, h hevertem a nylonnal letakart műbőr kanapén, míg száradt a festék és ahhoz hozzáizzadtam egy szál trikóban és aztán meg huzat volt a nyitott ablakoktól és éreztem, h az nem tesz jót, de nem foglalkoztam vele, csak festettem tovább. és aztán még ott, egyik pillanatról a másikra megfájdult a torkom. ittam gyorsan vizet, de hiába. amúgy nem emlékszem a sorrendre, hogy előbb izzadtam, aztán fájdult meg a torkom, vagy fordítva, úgyhoyg ki tudja. legjobban a fájdalmon kívül az zavar, hogy nem tudom mi bajom és így azt sem hogy álljak neki a kezelésnek. normálisan nem törném magam ezen annyira, de most egyszerűen nem lehetek beteg. holnap dolgozom, kedden a szülinapja van és jövő szombat-vasárnap is nagyon fontos, régen várt munka. erre itt ez a tetűség rajtam. én betegen beteg vagyok és nem úgy működöm, ahogy a többi ügyes, h betegen is dolgozni jár és majd elmúlik. nem múlik el, sokkal rosszabb lesz. meg lázasan szédülök, hideg van , meleg van, izzadok, fáj a fejem, meg mindenem, szóval nem értem hoyg lehet úgy bármit is csinálni. kínlódni, meg aludni lehet betegen. ami most még nehezíti a helyzetet, hogy, amint mondtam, nem tudom mi bajom. mert ez így ezekkel a tünetekkel alapból kétféle dolog lehet. egy: megfáztam és fáj a torkom, meg a fejemben lévő összes járat. kettő: allergiás vagyok és az okozza pont ugyanezeket a tüneteket. ez első körben eszembe se jutott, csak miután ittam kamilla-hársfa tea keveréket kérdeztek rá, h nem allergia-e. rögtön vérszemet kaptam és meg is örültem, h bárcsak, bárcsak, mert azzal pikk-pakk lehet végezni, szóval be is kaptam egy claritint és vártam a csodálatos gyógyulást. alapvetően az allergia elleni gyógyszer, ha tényleg allergiás vagyok, nagyon hamar hat és rögtön tudni, h beteg vagyok-e vagy csak allergia. na most nem hatott, de én még mindig reménykedtem az allergiában, meg tudom, hogy minden évben más gyógyszer hat, szóval pár órával később bekaptam egy allergodilt, hogy hátha. közben azért már szopogattam a cukormentes strepsilst, meg öntöttem az orromba coldastopot, ami nem tudom mire való alapvetően, de ha fáj az orrom belül bármilyen okból, néha hat. és fújtam bioparoxot a torkomba, ami ugye a csodaszer torokfájásra, kivéve, ha mandulagyulladás, de semmi változás. el vagyok szomorodva. és akkor bevetettem azt, amit sose gondoltam, h még egyszer az életben beveszek, az aszpirint. egyszer, sok évvel ezelőtt két napig fájt tőle a gyomrom és nem tudtam mit tehetnék ellene és akkor megfogadtam, h soha többet, de hát soha nem mondd, h soha ugye. azt mondták ettől majd kiizzadom a betegséget, úgyhogy ettem egy kis töpörtyűt sajttal és bedobtam rá egy aszpirint, majd bebújtam egy takaró alá. semmmmmi. se izzadás, se javulás, se semmi. ja,  most jut eszembe, hogy már tegnap este úgy feküdtem le, hogy 3 takaró alá, h majd reggelre kiizzadok minden csúfságot magamból, de nem, szóval már akkor gyanús volt ez az egész. úgyhogy most tanácstalan és riadt vagyok, h miapicsa lesz, mert ez annyira fáj, h létezni se lehet tőle, nekem meg holnap egész nap helyt kell állnom. bárcsak lenne neocitránom itthon, vagy pasim,a ki hoz. nem mintha az segítene, de finom, meg meleg és hátha mégis. nyöszörögnöm kell.

szóval felhívtam, mert jött az a pillanat, amikor ez csak úgy megtörtént, találkoztunk, elmentünk enni, feljöttünk hozzám, többször hangsúlyozta, h szerelmes belém, nagyon hiányoztam és nagyon szeret, csókolóztunk a fürdőben az új mosógépem társaságában, aztán szeretkeztünk, és fagyiztunk. és ezt nem mondom el senkinek, mert annyira ég a pofám, h huszonhatodszor csinálok segget a számból.

és csak azt kívánom magamnak, h tudjak némi távolságot tartani, nem szabad úgy rágyógyulnom, ahogy eddig voltam és muszáj közben keresgélnem. úgy érzem menni fog.

és volt első is a mai szeretkezésben. jfr.

elhatároztam, hogy új blogot kezdek. egy szép tisztát, amiben nincs ennyi förtelem. nagyon vágytam rá, de aztán mégse lesz új blogom, mert magam elől sehova se bújhatok el, attól a sok hülyeség nem lesz semmis. sajnos.

Ujra festek. Viszonylag jo a helyzet, fed a festek valamennyire, jo lesz ez igy nem erdekel. Sot ha az egyik vodor megmarad meg vissza is viszem es nyasgem.

Egyebkent szinte minden ejjel vele almodok es mindig olyat h egyutt vagyunk marmint efyutt csinalunk vmit es az almaimban szeretet van meg szeretkezes. Soha nem voltam meg ilyen osszeurkozesben az almaimmal. Mindig azt almodom ami igazabol van. Szoval hiaba csinalok ugy pl h rendben van vmi mert ha nincs akkor az almaimbol ugyis kiderul es magamban is tudom belul mi az igazsag. Mist viszont forditva van. Rosszat gondolok es jorol almodom. Fura.

ma amúgy utánajártam valaminek, amire nem vagyok büszke, így le se írom nevesítve, elég, ha én tudom miről van szó.

mellékesen vizsgálgatom is magam, hogy hogy érezhetek ennyire semmit, hisz a szakítás előtt közvetlenül még el se tudtam képzelni nélküle semmit, még levegőt venni se, most meg, hát, na. és oda jutottam, hogy mégis az utolsóként hallott gyerekes történet tette be a kaput. de ennyire? és igen. mert hirtelen az az érzés kerített hatalmába, h innentől kezdve tényleg minden elveszett és ez már az a kategória, amit az én kínlódásra teremtett lelkem sem bír tovább. azt hiszem ez az igazság.

igaziból azt gondolom, hogy már nem szeret és örül, h nem találkozunk, mert egy picsogással kevesebb, amivel foglalkoznia kéne. és otthon minden megjavult, a kislányára koncentrál , akivel minden csodálatos és a felesége is kénytelen normálisabb lenni a gyerek miatt. új élet alakul körülötte, amibe én már semennyire se férek bele és szuper, h önként távoztam. így érzem sajnos, ha be akarom vallani, ha nem. én pedig nem érzek semmit. még akkor sem, ha ma kiprovokáltam magamtól egy sor bőgést, ami közben vele veszekedtem magamban. távoli, soha meg nem történt ügy az egész. zavar, h így érzek és furcsállom is.

hazajöttem a picsába. festettem már eleget és ilyen festéket még nem láttam. ömlik, folyik, híg és sztem nem fed. soha nem hagytam még félbe festést, hát most ez is megvolt. nagyon remélem, h holnap reggel vmi csoda vár és mégis jó lesz, csak folytatnom kell. ha nem, akkor nem tudom mi lesz. az utolsó pénzem költöttem rá egyrészt, másrészt ilyen festéket minek árulnak?

Most alltam neki egy idegen nappali kifestesenek. Mi az nekem. Hat bakker a feher festek minden csak nem feher es hig es csopog es mivel nem tul jo a feny azt se tudom fed e rendesen. Es csondben kell ugykodni es faradt es almos vagyok. Mifasz lesz itt velem?

Es nem hivott pedig azt hittem ma kesz lesz a kocsija es megkerdezi el tudom e vinni de nem. Es azt hittem ma jon fel a konyveiert de nem. Kurvaszomoru vagyok.

nem vagyok tompa, de semmilyen gondolatom nincs és ha akarok se tudok gondolkodni. mint akin pause gombot nyomtak, mióta vége vele. őrjítő.

(és van amúgy dolgom, csak semmit se akarok csinálni és mindent elnapolok, mert szarok mindenre. jó, nem sürgős dolgok, de meg kell őket csinálni akkor is. így most elmegyek. mint egy droid)

legutóbb, mikor találkoztunk véletlen és elvittem egy darabon, beszéltünk kicsit arról is, h az én anyukám tuti tudja, h mi volt köztünk. örült neki. mondom csak a te szüleid, meg feleséged olyan vak, mint hat másik. és annak is örült, h apunak szimpatikus volt. és h na látom, nem vallottam vele szégyent. mért vallottam volna.

meg viccelődtünk kicsit szex témában is. csak mondom, mert ezeket elfelejtettem, annyira csak az maradt meg bennem, h idegbeteg voltam.

mondom így másfél nap után lemosom ezt a türkiz (menthol grass) lakkot a körmömről, mert nem tetszik, elég volt belőle ennyi. hát nem jön le. ilyet én még nem láttam. alapvetően mindig egy réteg színtelen lakkra kenem a színt, de inkább megszokásból, mint okkal. ha jól emlékszem ezt most simán a körmömre kentem és tessék. és ahol mosás közben a bőrömre került, onnan se jön le. ilyen terméket minek árulnak? astor amúgy. nem ilyet szoktam venni, de ennek ennyire szarnak kell lennie? hülyét kapok.undorító.

kezdődik. a régi nóta. a borzalom. amikor nincs miért felkelnem és elkezdek későn feküdni és későn kelni. és aztán lődörögni napszámra, mert fogalmam sincs mihez  kezdjek magammal. de rég volt ilyen utoljára, szinte már csak rossz emlékként élt bennem. olyan emlékként, amit sose akartam újra élni. és tessék, újra itt van. komolyan, nem elég, hogy kurvaegyedül vagyok, még ez is. nem tudom ezt érti-e ezt egyáltalán vki, mert rajtam kívül természetesen mindenkinek van dolga és nincs egyedül napi 24 órában. annyira megszoktam, hogy reggeltől-estig együtt vagyunk, hogy nála csinálom a dolgom és csak este esek haza, amikor jól is esik egyedül lenni egy kicsit, hogy most nem bírom feldolgozni ezt a mostani fost. és egyre kúszik be az összes érzés, ami régen is annyira megkeserítette az életemet. megőrülök, komolyan. és most esik le, h tényleg mennyire hirtelen felindulásból vetettem véget mindennek, mert ha csak egy fél pillanatra is bevillan, hogy újra ugyanebbe a helyzetbe csöppenek, biztos nem teszem meg. (ami nem lett volna jó megoldás és csak elodázom az egészet, de biztos győzött volna bennem a pánik, h ezt újra nem akarom)

ma már néztem állást és pasit. mindet a neten. ha lál.

ma elautóztam egy cipő árát, csak gratulálni tudok magamnak. viszont annyira gyönyörű felhők voltak útközben, meg szép színek és csak mentem szó szerint hegyen - völgyön át. és bár eszem ágába se jutott odamenni, mégis ott találtam magam a szürke falú csicsás templomban és ha már ott voltam beültem oda dühöngeni egy sort, de nem nagyon ment. helyette azon gondolkodtam miért nincs nekem semmi, de semmi közöm a valláshoz. vagyis nem ezen, hanem hogy másoknak miért van. mit gondolnak, mit hisznek. de fogalmam sincs. aztán mikor elkezdett fázni a lábam eljöttem.

eddig is nonszensznek éreztem, de kíváncsiságból szívesen elmentem volna a szüleihez. nagyon érdekel ugyanis mi ez az egész. most viszont úgy érzem fényévekre vagyok az egész mindentől és eszem ágában sincs odamenni, minek mennék. és ha odamennék is, minek mondanék bármit is. annyira felesleges, hogy időt is kár rá vesztegetni. érdeklődve várom mi lesz valójában. sose lehet tudni.

most hirtelen kristály tisztán látom, hogy nem fog elválni és nem is akarom. rémisztő. azt gondolom, a gyerek miatt.

soha nem kértem kölcsön senkitől, nem tartoztam és tőlem se kértek és nekem se tartoztak. régebben. mert egy idióta exem 2,5 éve tartozik egy, az igazi tartozásához képest nagyon lealkudott összeggel, amit így is képtelen megadni. 2 évig vártam, h majd jelentkezik és odaadja. mindezt azután, h úgy váltunk el, h egy héten belül megkapom. 2 év után felkerestem. azt mondta elfelejtette, h tartozik. most fél éve próbálom behajtani rajta. ő is megpróbálta. nem ment. össze-vissza hiteget, de pénzt még nem láttam. ma jó kedvemben talált, felhívtam. azt mondja rossz híre van. na mondom most hagyd abba, leszarom a rossz híreidet, kezdd el törleszteni a pénzt, mert baromira elegem van. nem érdekel, ha 5-10.000 ft-jával is adod meg, de legyünk már túl rajta. olyan ideges voltam, h konkrétan beszélni se tudtam. ilyen még nem volt, h nem tudtam kimondani a szavakat. hát mi ez már, h még nekem kell könyörögnöm azért a pénzért, amit elveimmel ellentétben, és mindemellett jóhiszeműen kölcsön adtam neki! főleg most, hogy ilyen még nem volt, de én is tartozom vkinek. nagyon evés pénzzel és nem is értem hogy nincs ennyim, de nincs. pillanatokon belül fordulhat a kocka, de a tényen nem változtat, h szeretném megadni a tartozásom és perpillanat nem bírom. engem ez nyomaszt. én nem felejtem el 2 évre, h tartozom, akkor sem, ha pontosan a tized része annak, amivel ő tartozik nekem. és még csak pár napot késésben vagyok vele, de akkor is, én ezt nem. fel is hívtam gyorsan a helyet, ahova tartozom és nagyon kedvesek voltak, nincs is semmi baj, de nekem ez akkor sem fér bele. bennem olyan nyomást kelt egy ilyen szituáció, hogy elképzelni sem tudom hogy lehet nagy összegekkel tartozni mindenfelé. a hitelfelvételt sem értem. amit nem tudok megvenni, azt nem veszem meg. jó, nekem speciális a helyzetem, szóval esetleg könnyen beszélek, nem tudom, de ettől függetlenül bennem működik egy olyan dolog, hogy nem veszek meg semmit, amit nem engedhetek meg magamnak, csak ne kelljen törlesztenem. belehalnék az érzésbe, hogy valamit már birtoklok, de még évekig fizetek érte. inkább nem kell. a mostani tartozásom is teljesen véletlen egyébként, nem az volt, hogy megvettem olyat, amire nincs pénzem. na de visszatérve a voltpasim tartozására. állítólag most már ő is belátja, h nem fogja tudni megadni egy összegben soha, így részletekben kell elkezdenie fizetni. most hétvégére kpatam ígéretet, hogy ad 5-10.000 ft-ot. ez nekem így persze nem jó, de jobb, mint a semmi és szeretnék már a végére érni. ezt is hiszem, ha látom ugye. így hív, meg úgy hív. haha. ilyenkor mindig biztosítom róla, nyugodjon meg, ha ő nem hív, én biztos fogom. és mindig úgy örülök, mikor ezt beszúrhatom, mert vicces is, meg igaz is és ez a legjobb dumám az ügyben és olyan jól esik kimondani. ő nyilván nincs elragadtatva tőle, főleg, mert tudja, hogy be is tartom :)

tök zavarodott vagyok, nagyon rossz. mintha sose ismertem volna és annyira idegen, hogy ha most találkoznánk nem is tudnék mit mondani neki. mivel a napjaim rövid távon teljesen céltalanok, hemperegni akartam üveges szemmel bánatomban a kanapén, de nem bírtam, hanem felkeltem és kiganéztam a nappalit, meg a konyhát és a fürdőben is törlök mindjárt egyet-kettőt a tükrön. aztán elmenekülök itthonról. pénzt kell szereznem, különben nem szerelmi bánat, hanem éhhalál fog elvinni.

és a gyönyörű pink és szuperül terülő körömlakkom után most vettem egy türkizt is, ami meg egy fos. bár a pink is hamar lekopik, legalább egy suta ecsetvonással is szépet tudok festeni magamra. ez a türkiz meg más cég és túl híg és két rétegben sem egy nagy szám. vagyis a második réteget olyan vastagon kentem, hogy szerintem sose szárad meg, de hogy az ágynemű mintája benne lesz reggelre, az biztos.

annyira ganéul érzem most magam. inkább hányom a dolgaimat csak ide a blogra, mert nem tesz nekem jót a sok különféle fura vélemény. és mindenki a tutit mondja nyilván. ennél az is jobb, ha a saját hülyeségemmel vagyok el. mondjuk rendszerint már itt is ég a pofám, mert szerintem nincs még egy olyan hülye, aki ennyire leír mindent, ráadásul csak hülyeséget. na de amiért rosszul érzem magam még, hogy hirtelen úgy érzem vmi hülye játékot játszik velem, aminek semmi értelme nincs és már nem szeret és tök mindegy neki minden, pont beleszarik a dolgokba. ma is és múltkor is mondott olyasmiket, amik nem estek jól. múltkor vmire azt mondta, hoyg úgysincs már tétje. nem tudom mire mondta, de olyamsire, h mindegy, h megbánt-e, úgysincs tétje. én legalábbis így értettem. ma felhoztam ezt vmi hasonló kapcsán és akko rmég azt is megkaptam, h mindegy, úgyse értem soha amiket mond (ebben a vonatkozásban) és már kár is magyarázni, már minek. hát milyen fos szöveg ez már?! ez baromira bánt. látta is rajtam és akkor ugye ne vegyem komolyan. hát nagyon vicces. én így nem érzek különbséget rég és most közt. nem gondolnám, h másképp kéne beszélnünk egymással és nem hiszem, h ő komolyan gondolja ezt így. remélem, h csak azért csinálja, mert kicsit sértődött mondjuk, bár ezt letagadná, mert maga sem tud róla kb. szóval nincs jó kedvem, na. olyan távoli, olyan bizonytalanságban érzem magam és a sok mások általi belémdumálás miatt komplett idiótának érzem magam, amiért nem vagyok vele határozott, esetleg még bunkó is és nem mondok neki kategorikusan mindenre nemet és szakítom meg a kapcsolatunkat örökre. nem érzem úgy, h ezt meg tudnám tenni. ráadásul egy dolog miatt mindenképp kell majd találkoznunk a jövőben is. nem emiatt nem vagyok köcsög vele, de emiatt sem viselkedhetek parasztul vagy égethetek fel minden hidat. nagyon remélem, h mihamarabb elmúlik ez a fura érzés belőlem.

és mivel egy részem magánál van, és tudja, h új pasi után kell néznie, szeretnék egy pasit mihamarabb. egyszerűen megérdemlem. normális vagyok, aranyos vagyok, bányarém se vagyok, nem kell eltartani, csak szeretni kell, meg közös jövőt kell teremteni velem. ennyi. miért talál rajtam kívül mindenki párt? kezd elegem lenni.

miután beszéltem 3 emberrel rém szánalmasnak érzem magam. kurvajó. köszönöm.

ma napközben úgy éreztem, hogy minden ezer éve történt és nem is velem.

aztán délután hívott. hogy nekem adja-e az edzés bérletét, mert talált 2 utcányira a házuktól egy új helyet és sokkal jobb és olcsóbb és oda fog járni. (még jó, h ezt már nem kellett mellette megérnem, mert nem reggel, hanem munka után fog járni, szóval hatra fut a nőért, utána edzés, szóval kb sose érne rá. jézusom). nem kértem a bérletet persze. aztán még beszélgettünk döcögősen, ki mit csinált hétvégén, mit tudom én, majd kérdezte hol vagyok, mondom itt, meg itt és nemsokára oda is ért és találkoztunk. nyögve-nyelős volt az egész. én mondjuk kicsit rájátszottam a távolságtartásra, de azért feszültség bennem is volt, gondolom, mert pillanatok alatt kiszáradt a szám és ideges is voltam kicsit, hogy hoyg kerülhetünk ilyen helyzetbe ahelyett, hogy csak szeretnénk egymást és kész. ő zavarban volt nagyon, amit onnan lehet tudni, hogy folyton ásítozik. mindig ezt csinálja ilyen helyzetben. meg is kérdeztem unalmas vagyok-e, pedig tudom, h a zavar az oka. és akkor előállt azzal, hogy mesélt anyukájának rólam (?) és kiderült, h mivel foglalkozom és anyukája szeretné, ha átmennék hozzá és beszélgetnénk a dologról. ezt elhiszi vki? ez mi? és át fogok menni. mert ln ezt már nem értem baromira, h mi folyik itt. soha semmit se kérdeztek rólam. soha. és akkor most? azt nem sikerült megtudnom miért és még miket beszélgettek rólam. rólunk nem mondott semmit. érdekes, h egyedül menjek át. hm. most is elmondtam, h szerintem ez fura. neki nem. de ez fura, nem? mindegy. azt is megmondtam, h nem érdekel, h hülyének néz, én meg fogom mondani a könyves ügy felőle az igazat. és bár magamtól nem fogok elmondani semmit, ha kérdeznek nem fogok hazudni, mert nem tudok. és ez igaz is. mondjak, amit akarok. ha őszinteségi rohamot kapok, nyilván nincs mit csinálni. segítsen már vki, hogy ez milyen betegség nála? mifaszért csinálja? teljesen elvesztettem a fonalat. ráadásul nem hinném, h ebből bármi értelmes is lenne, ettől nem fogja otthagyni a családját, de akkor mit akar? mert nem hinném, h minden ok nélkül küld át a szüleihez most már harmadszor.

Most nagyon hianyzik. Szeretem. Es kidobtam.

és ami még érdekes és más, mint az eddig "szakításainknál", hogy idáig mindig kényszert éreztem, hoyg elmenjek helyekre, ahol együtt jártunk, vagy ahova terveztük, h elmegyünk. most semmi ilyet nem csinálok. nincs bennem az az erős kényszer, ami szokott. mintha blokkolva lennék. gondolatokban, tettekben, mindenben.

szerencsére egyelőre nincsenek olyan vízióim, h épp mit csinálhat a családjával és őszintén remélem, h nem is lesznek. valószínű azt hiszem amúgy, hogy mi egyszer csak mégis együtt leszünk. nem értem én sem magamat, komolyan, sose hittem, hogy ennyire hülye vagyok. és nem azt érzem, hogy ezt szeretném, de legbelül sejtem, h mégsem így lesz, hanem ez van bennem egyetlen verziónak. nem tudok mit kezdeni vele,  sose volt még ilyen. szoktam érezni, ha csak áltatom magam, meg azt is tudom, mikor hazudok magamnak, de most nem ez a helyzet. nem fantáziálgatok, nem képzelődöm, nem futnak le a fejemben romantikus verziók arra vonatkozóan, hoygan fog visszajönni, egyszerűen csak tudom, h ez lesz. régen töprengtem már olyanon, h vajon az ember észreveszi-e, ha bekattan. tudni fogja, hogy mikor történik ez vele pontosan? csöndben megjegyzem, sztem én tetten értem a pillanatot. hát nagyon szuper. kíváncsian várom mi lesz. vagy jobb esetben teszek is végre vmit magamért és akkor azt látom meg mit intéztem magamnak, nem csak azt, h magától mi lesz.

egyébként meg fura minden. azt gyanítom, h még nem értettem meg mi történt. semennyi gondolatom nincs kb semmivel kapcsolatban sem. amit érzek, hogy nagyon szeretnék szexelni vele és nagyon hiányzik, hogy nála mindig ez a téma. mindig. ma álmodtam vmit, amiben azt hiszem ő szerepelt és mintha randizni mentünk volna és én nagyon el voltam késve és mindenféle nehézségekkel kellett megküzdenem, amikre nem is emlékszem, de még akkor is küzdöttem, mikor eljött a randi ideje, és én még mindig nem adtam fel, hanem erőlködtem, hogy de én megyek mindenképp, még ha egyértelmű is, h nem érek oda semmiképp. nem volt telefonom talán, mert lett vele valami és kölcsönkértem vkitől, aki alig akarta odaadni, de be voltam gőzölve és kierőszakoltam, h hagy hívjak rajta taxit, erre nem jutott eszembe a taxikétezer száma és úgy törtem a fejem, h majd bele haltam és akkor a pasi kikapta a kezemből a telefont és hívott vmi másik taxit, engem nem is érdekelt már, csak vigyen el hozzá vki. és akkor fel kellett kelnem még a taxi megérkezése előtt, mert a kisállat belekezdett a performanszába ugye.

a kisállat ma megőrült. össze is vesztünk majdnem, de még előtte inkább elmentem itthonról. már azzal kezdte, hogy iszonyatos hangerővel rágta a polcát reggel, amit többszöri ágyból kiüvöltésre se hagyott abba, így fel kellett kelnem. jó. adtam neki enni, mert gondoltam az éhség a nyomora. mostanában nagyon sokat eszik. aztán kiengedtem, de az ámokfutás csak nem maradt abba. nagyon ritkán rossz tényleg, így szavam se lehet, de ma bepótolt mindent. kint is csak randalírozni bírt és az összes hülyeséget végigpróbálta, amikért rá szoktam szólni. ahogy az egyik miatt kiabáltam, már szaladt is csinálni az újabb baromságot. hoyg példák is legyenek: bekúszott a tv asztal alá, ahova azt sem értem hogy fér még be, és ott kaparta a parkettát, meg rágta a tv asztalt. aztán miután kikiabáltam onnan (egyébként egy vicc, h tényleg ki is jön ordításra), nekiesett az egyik asztal lábának. utána széttépte a dobozát (jó ezt mondjuk lehet neki, csak már idegbeteg voltam és nem bírtam elviselni a tépés hangját). ki akart slisszolni a nappaliból, aztán a konyhából. felugrott a ketrece tetejére és onnan rágta az étkező asztal lábát. tépte a szőnyeget. megrágta a fa lábmasszírozóm. be akart jutni ide-oda. jó, végül is ennyiben ki  is merül az elkövetett rosszaságainak a száma, és így leírva nem olyan borzasztó, de mivel mondom, ahhoz vagyok szokva, hoyg ezeket szökőévente egyszer csinálja és akkor sem mindet egyszerre, most kiidegelt elég hamar. mikor már untam a saját óbégatásom és minden magam körül fellelhetőt "hozzá vágtam" (mellé dobtam, de le se tojta, immunis az ilyen ijesztgetésre), becsuktam a helyére gondolkodni és elmentem itthonról. ha nem megyek, akkor elkezdi a rácsot tépni, ami a vég, olyan borzasztó a hangja. mire hazajöttem normális lett. nem értem ilyenkor mi leli. amúgy persze extrém aranyos és már agyon is simogattam, meg bámultam a haját, ami a legeslegcukibb rajta.

az elveszett csirkemell azóta sincs meg. mivel sem a kocsi, sem a lakás nem bűzlik, arra jutottam, hoyg a csirke nincs nálam. de hol lehet? ugyanígy nyoma veszett az egyik papucsomnak, annak, amiben itthon járnom kéne a köcsög sarkantyú miatt. ez nem most veszett el, mert rémlik, hogy megpróbáltam menni benne az utcán, csak nem ment és akkor nem tudom mi lett vele, eltűnt. mármint gondolom levettem és felvettem vmi cipőt a kocsiból, de mi lett a papuccsal, mert se a kocsiban, se a lakásban nem találom. kivagyok, komolyan.

amúgy az egészet nem értem. pár napja pont visszaolvastam a blogom, hoyg mik voltak tavaly ilyenkor és hogy meg voltam lepve, hoyg most minden minden szinten milyen jó, tavaly meg mekkora fos volt. és akkor hirtelen csináltam ezt, ami most van. esküszöm nem is sejtettem, hogy ezt teszem. hihetetlen.

nem mintha képben lennék bármivel kapcsolatban is, de rémlik, hogy tegnap vettem 2 db csirkemell filét és mivel holnaptól meg nem akarok húst enni, mert vmi citromleves tisztítókúrát néztem ki magamnak, szóval a húst be akartam tenni a mélyhűtőbe. de nincs meg. nem tudok gondolkodni, hogy hol lehet, de csak úgy, ész nélkül végignéztem a lakást és nincs sehol. a szemetesből mondjuk extra bűz jön, nézegettem is, hátha beledobtam, de nem találtam. ilyenkor mi van.

aztán később elterelődött a figyelmem és nem sírtam többet. még később úgy adódott, h beszélgettem róla vkivel, akivel eddig kb a szia-szia vonalon mozogtunk, viszont elvileg mondhatott okosat. aztán inkább rettentő sok újdonságot és érdekességet mondott, csak pislogok mik mennek a világban. miért hiszem még mindig azt, h a szülőkből, gyerekekből álló család a normális, ahol mindenki csak a saját házastársával szexel és a közös gyerekeiket nevelik együtt? most már jelentkezzen, aki valóban így él.

Na hat akkor a mai nap a spontan bogese. Eszre se veszem mikor kezdodik, kozben meg emberek kozt vagyok. Mit is mondhatnek.

nem vagyok szomorú. lesz ez még másképp is persze. annyi sajnos változott, hogy már nem vagyok 100%-ban ráállva az új útra, miszerint nekem azonnal új pasi kell. miután tegnap találkoztunk és kb ráugrottam volna, ma is olyan  álmodozást rendeztem vezetés közben, hogy csodálom, hogy nem lett árok belőle. le se írom, mert egy vicc, meg ezt nem is én képzelgem, hanem a vmelyik énem magamban, akivel nem is vállalok vélemény közösséget. ilyenkor ezt hagyni kell, hoyg lefusson bennem, már rájöttem. leállíthatatlan. máskor meg, ha akarom, akkor sem tudok róla ábrándozni. érdekes ez, de így van más dolgokkal is. nem tudom irányítani a gondolataimat és kész. a nap történései viszont annyira kizökkentettek a témából, hogy estefelé kezdtem világvége távolinak érezni az egész ügyet, mintha nem is velem történt volna. meg érdekes véleményeket hallgattam meg arra vonatkozóan, hogy miért akarja, hogy én vigyem vissza a könyveit az anyjának és miért nem érdekli, ha bevallom az igazat. mert ez így van, nem én értem félre. hát. ennyi. meg még talán annyi, h teljesen fel vagyok ajzva, hoyg így mondjam. kurvaélet.

és bocsánat, de galluszniki hogy lehet ennyire csúnya? bocsánat, mondom.

én soha nem nézem az eurovíziós dalfesztivált, mert egyszerűen nem érdekel. életemben kb ötször láttam belőle részleteket véletlenül és első körben mindig megdöbbenek a színpadon és a díszleten. nekem valamiért annyira gagyinak és idejét múltnak tűnik. ezen kívül idegesít, ha nem angolul, magyarul, esetleg németül énekelnek. csúnyának hallok minden számot és nulla szinten vagyok nyitott az újdonságokra. ma direkt kapcsoltam ide, de képtelen lettem volna végignézni az egészet. szerencsém volt, mert pont azt a részt láttam, mikor már mindenki szerepelt és az összefoglalót adták. így elsőre kb a holland lány tetszett egyedül, már az alapján  2 mp alapján, amit ilyenkor bejátszanak. na most gondoltam meghallgatom egészben. hát, kár volt, mert nem voltam felkészülve rá, hoyg ennyire lassú szám lesz. végül is ennyit az egészről, unalmas és kész. mit szeretnek rajta mások? ugyanilyen értetlenül állok az oscar díj előtt is. abból még csak részleteket sem láttam soha és az eredménnyel sem tudok mit kezdeni. ufo, az vagyok. gondolom.

ma egy olyan rendezvényen voltam, ahova nem jöttek el a szereplők, de attól a rendezvény még megtartódott. ilyen furát én még nem is láttam. és azt sem lehet tudni azóta sem, h mi lett a szereplőkkel.

az ízek, imák, szerelmek filmen eszméletlen gagyi. a könyv tetszett, úgyhoyg most újra megjegyzem, hogy vagy könyv, vagy film.

nincs kedvem inni mégse. írni, se de csak azért is. szóval ma olyan lehetetlen helyzetbe kerültem, hogy itt toporogtunk a szüleimmel, meg a mosógéppel és egyszerűen nem bírtuk levarázsolni a kocsiba lift híján. és akkor apu lement az utcára keresni vkit, aki segít egy ezresért, de ez a környék olyan kihalt, h hiába keresgélt. és akkor anyu kérdezi nem tudok-e vkit. nem. alapból is idegbeteg voltam, mint az állat, mit szépítsek, szóval egyszer csak azt vettem észre, h hívom, mert egyszerűen nincs más megoldás. és neki dolga van, nem tud jönni, csak miután végzett. na de mondom a szüleim most vannak itt. és akkor elmentem érte gyorsan és az idefelé úton egy nyikkot nem beszéltünk. de nem volt feszült csend, csak egyszerűen csöndben voltunk. visszafelé vhogy elkezdtünk  beszélgetni, már nem is tudom hogy és akkor mondta, h apukája köszöni a krémet, nagyon jó és a könyveket úgy adta vissza, h visszaküldtem, mert nincs időm olvasni. mivan?! ezért azért mérges lettem, mert mért kell komplett idiótának beállítani? mért érdekel engem mit gondol az anyukája. csak mert. mért ne érdekelne, meg hát azt, h tök hülye vagyok nem szeretném, ha gondolná. mondom mindjárt fogom a többi könyved és elviszem hozzájuk. és ha már ott vagyok, elmondom, h nem nincs időm, hanem kidobtál. jó, én dobtam ki (ez csak ilyen eltúlzásos izé amúgy), de azt mégse mondhatom. és akkor mondja, h jó, menjek és mondjam el. és akkor ezt vagy 20 percig ragoztuk még, mert ugyanúgy, ahogy tegnap, ma is meg akart győzni, h nyugodtan menjek oda. és nyugodtan mondjam el, h kidobott. nem nagyon értem ezt a viselkedést és nem értem mi ennek a célja. és komolyan mondta. tudja, h akár meg is csinálom, nem csak viccelek. miért csinálja ezt? nagyon fura. akkor úgy is gondoltam, h elmegyek hozzájuk, de azóta nonszensznek tartom. nyilván nem árulkodni mennék, vagy nem is tudom, hanem vmi elmagyarázhatatlant gondolok az ügyben, ami miatt ez nekem beleférne. vagyis fért volna. most már teljesen badarságnak hangzik az egész. tisztáztuk azt is, h nem arról van szó, h soha többet nem találkozunk, hanem jelenleg nem bírok a társaságában lenni, mert nem tudok rá barátként nézni és kész. én tovább kínozni magam nem szeretném, meg nem is tudom. ennyi. teljesen meg volt zavarodva amúgy. megyek-e velük holnap moziba (fiával és vele)? nem. háthogyhogy? szerencsére nem kellet azt válaszolnom, h mert ez a szituáció, hoyg nem találkozunk, hanem csak emlékeztettem, h már neki is említettem régebben, családi-baráti programom van. és akkor megnyugodott. mivan? van egy ilyen kis gyerekes butasága, ami amúgy alapvetően aranyos, hogy ilyenkor izgul, szeretem-e még, és meg is kérdezi. na most ezt nem merte, hanem azt kérdezte szép-e még. mosolyognom kell. azt se merte kérdezni tetszik-e még, pedig ezt is szokta, hanem, h szép-e még. csak néztem, meg néztem, hogy hogy lehet vki ennyire fura, aztán csak visszakérdeztem, h mért én szép vagyok még? persze, egy nap alatt mit változtam volna. és akkor újra csak néztem rá, hogy na, akkor itt a te válaszod is. örülök, h nem nyugtatgattam tovább, hogy persze. hagy főjön a levében. bőven elég, h normál hangnemben el tudtam mondani hoyg is gondolom a "jövőnket" az új felállás szerint. túl messzire ne menjünk. meg hát vannak dolgok, amik miatt találkoznunk kell. pénzügyek. mondta is, hogy hát vannak ügyeink, nem tudunk csak úgy elválni. kb mintha vmi gyerekről beszélnénk. amiatt is megnyugodott, h akkor találkozunk még és már sorolta is, h mik miatt jön majd fel. not, de mindegy. muszáj vonalat húznom. legalább valameddig. és persze nem bírta ki, h ne fogdosson. én pedig akkora hülye vagyok, h nem szóltam semmit. igaziból másra se vágyom, mint h fogdosson, de azért azt tudom, h ebben a helyzetben tiltakoznom kellett volna, vagy mi. mindegy ez is. majd lesz vmi. azt gondolta este még találkozunk. hogy én viszem a könyveket a szüleihez, aztán őt haza. kicsit vagy meg volt zakkanva, vagy átment tiszteletlenbe, és beszélt némi hülyeséget, amiből foszlányokra is alig -alig emlékszem, szóval leírhatatlan, de azért rászóltam, h na, ácsi van. attól, h ki van dobva és tét nélküli minden (mért eddig volt tét?), még ne menjen át furába. á, de inkább nem is foglalkozom ezzel a résszel, mert teljesen meg volt zavarodva. látványosan. mondta, mikor végez hív. hívott is, de én még nem értem rá (szerencsére, így ismét nem kellett visszautasítanom a találkozást), így elment gyalog a dolgára, nem találkoztunk. vmiért szomorú és kiábrándult hangom volt (késtek amosógpesek és untam magam), kérdezgette mi van, mi baj, de mi van, mi baj. semmi. és akkor hogy majd beszélünk. jó. ahogy most gondolom, én nem fogom hívni. és remélem ez így is lesz. ahogy most gondolom, ő majd hív hétfőn. és remélem így is lesz. ha nem, akkor szomorkodni és kínlódni fogok és továbbra is remélem, h továbbra se fogom hívni. aztán kész lesz a kocsija és eljön a cuccaiért. vagy még előtte ketten elmegyünk a szüleihez és ő megmondja, h hazudott egy baromságot velem kapcsolatban és az igazság meg tök más. ez jó lenne, de nem igazán látom, h megtörténne, hisz nonszensz.

ezt a gyökér és zagyva postot kb 2,5 órája írom. nyögve-nyelve és baromira unom és a bénábbnál is bénább és biztos ki is hagytam vmi lényegeset. és ittam végül mégis bort, szóval szakad rólam a víz, és nem tudok gondolkodni és tényleg nagyon unom most ezt az irkálást. úgyhogy viszlát.

(a postot kivételesen elolvastam még egyszer és egy mukkot se  értek belőle én magam se. haha)

most az van, h nem tudok mihez kezdeni. megszereltem a mosógépet, aztán ki is próbáltam a szuper 15 perces gyors programot (15 perc, juhéjj, hát milyen úri cifraság már ez?), kiteregettem. néha izgulok, h vmi hibádzik a mosógéppel, mert surlódó hangot ad a dobja működés közben, meg akkor is, ha csak kézzel pörgetem. mitévő legyek. aztán nézegettem a kisállatot, hogy milyen cuki. adtam neki céklát is és megpróbáltam megtanítani neki, hogy ha az otthona felé mutatok és azt mondogatom, h menj be a helyedre, tettem be neked finomat, akkor ezt értse meg és tegyen is így. idővel mindig bemegy egyébként tényleg, szóval nem tudom, lehet, hogy érti. aztán tömtem töpörtyűt graham kenyérrel. kiolvastam az internetet. kivágtam papírból ezt-azt. nézegettem az ezt-azt és nagyon tetszik. megnéztem a barátokköztet. a nagymamámtól elhozott ótvar, bizsergető lábáztatóra még nem bírtam rávenni magam és szerintem ma már nem is fogom. kínlódni viszont kínlódok rajta, h csak kéne használni, ha már elhoztam. olvasnék, de nincs mit, hisz visszaadtam mindent anyukájának. bosszankodtam egy újabb kört azon, h minek adtam vissza és hogy hogy hazudhatott ő ez ügyben (később mondom). történtek ma dolgok vele, de nincs kedvem leírni, mert leszakad már az én pofám is, komolyan. de csak meg kell írni, mert el fogom felejteni. de először, konkrétan unalomból, ki fogom nyitni a pár napja pánikszerűen vásárolt bort. aztán attól hátha alszom egy jót legalább. kár, h nem vagyok az a zenehallgató fajta, mármint aki a rádión kívül hallgat. mert most tetszene vmi zene. csak keresgélni, ezzel bíbelődni lusta vagyok.

szeretnék új blogot kezdeni. vagy soha többet nem írni. mert ez már sok.

és akkor a vonal. kár, h már nem vagyok olyan elszánt, mint pár órája. azért mondom, igyekezni fogok.

                                                                                                                             

az egész miatt annyira ideges és mérges voltam, hogy haza jőve azonnal meg akartam húzni az emlegetett jó vastag fekete vonalat. meg is fogom húzni, ami azt jelenti, h onnantól nem gondolok rá és nem vinnyogok itt  róla. azóta persze alábbhagyott bennem minden és nem vagyok már annyira elszánt, de igyekszem erős lenni. tisztában vagyok azért vele, hoyg ahogy majd ülepszik le az egész, lesznek szomorú pillanataim, de tényleg tiszta erőmből azon leszek, hogy mihamarabb tovább lépjek és ne essek önsajnálatba, mert az a legrosszabb. és abban én nagyon jó vagyok.

leírni is gáz, ami volt. azt se tudom kit minősít az eset. mikor végzett hívott, ahogy ígérte. elmentem érte. azt gondoltam félreállunk vhova és beszélünk kicsit, aztán elviszem a metróig és én onnan megyek tovább bnőmhöz. már az elején felidegesített, mert ahogy beszállt mutatott vmi új cd-t és be akarta rakni. na biztos, mondom nem. kérdezi mit akarok, mondom fél szót beszélni. egész sokáig nem találtam helyet, ahol félreálljunk, ahol meg találtam, ott félig lehúzódtam, de mégse álltam meg, mert úgy felidegesített, hogy végül mindig tovább mentem és már ott voltam, az se érdekel, ha csak kiszáll és elmegy. azért ezt persze nem gondoltam komolyan. végül ő mondta, h álljak meg. de aztán se jutottunk egyről a kettőre, mert ő semmire nem tudott semmit mondani, tehát bármilyen kérdést tettem fel, nem jött rá válasz, amitől majd szétrobbantam és szokás szerint agresszív és követelődző lettem. mi más. akkor meg aztán már csak azért se mondott semmit. de ezt úgy, hogy pl azt mondtam, többet ne találkozzunk és akkor arra nem szólt az ég világon semmit, hanem elkezdett dúdolni és dobolni. annyira nonszensz volt az egész, hogy egyszerűen nem tudtam mi tévő legyek. az, h satuféket nyomok és kirakom, ahol van, nem volt járható út, mert az ilyet megbánom. így csak ültem és forgattam a szemem, levegő után kapkodtam és szélsebesen járattam az agyam, olvastam-e valaha ilyesmiről, h mit kell ilyenkor tenni, miért csinálják ezt emberek. persze semmi nem jutott eszembe és ő se válaszolt érdemben semmire. akkor már arra hivatkozva, h értsem meg, ő nem bír ilyen körülmények közt válaszolni, csak ha normál emberi hangon beszélünk. és ezt nem lehet 10 perc alatt megbeszélni, majd megbeszéljük máskor. mit?! kérdeztem. mit és mikor? soha nem akar beszélni, mindig fáradt, nem jó az időzítés, a helyszín, a szempillám állása, vagy mit tudom én. magától meg sosem hozza fel a témát, akkor meg most hova napoljuk? meg miről? már így is többször lett elmondva, h nem válik el, akkor most ezt mondaná el még egyszer? nem értem. szóval az egész "beszélgetés" abból állt, hogy szívtuk egymás vérét. én meg arra vágytam volna, hogy lássam rajta, h őt is megviseli az egész, sajnálja, hogy így alakult és mondja, hogy hiányozni fogok és szeret. hát most ez akkora nagy kérés, ha ráadásul így is van? mert így van, tudom. és ő is mondta, csak egyszerűen nem bírt mit kezdeni a helyzettel. és milliószor elmondta, hogy szeret és mindig is szeretni fog és hiába tagadom, azt is ezerszer mondta, hoyg velem szeretne lenni, de nem lehet. mondta amúgy, csak nem így. szerettem volna, ha ez vhoyg szép elválás lesz, nem pedig egy ilyen őrület, ami felett még mindig nem tudtam napirendre térni. annyira ideges voltam rá ezért. szerencsére semmi szurkálódás nem hagyta el a szám, erre mondjuk direkt koncentráltam, mert utóbb úgyis megbántam volna, ha belökök olyat pl, hogy sok sikert, vagy légy boldog, vagy mit tudom én, mert amúgy sem stílusom ilyesmkiet mondani, csak féltem mit hoz ki belőlem ez a fos helyzet. amúgy végül kiszállt és vissza se nézett.

odaadtam a szüleinek a rendelt krémet, h vigye le. nem volt aprója kifizetni. mondja majd holnap. mondom nincs holnap, nem találkozunk, váltsd fel. tudtad, h hozom, mért nem hoztál aprót. elment egy kisboltba. kaptam kólát tündérke felirattal. a vágyam a szerelmem feliratú volt amúgy, amit sose kaptam meg. mindegy. és odaadtam neki anyukája könyveit és a dvd-ket is. mondom, h ne kelljen emiatt 2 hét múlva hívnom. az meg gondolom nonszensz, h én vigyem el a szüleinek. és ez volt az első pillanat, h vhogy felélénkült és a normál énje került elő. mondta, h de, de vigyem el nyugodtan én nekik. de mondom mégis milyen dumával állítok be, mert eddig is csak azért jártam oda, mert őt vittem. jó ideig erősködött, h nyugodtan mehetek egyedül is, de nem akartam. vagyis belül hezitáltam, mert izgalmas volt elképzelni, hoyg hátha rákérdeznek vmire velünk kapcsolatban a szülei, de az a verzió is vonzott, hogy ezeket most vagy hazaviszi és akkor a nő kérdez rá, h azok mik, vagy a szüleihez és akkor ők kérdezik meg mért adtam vissza ilyen hamar. és ő meg nyökögjön csak. nem mintha gondot okozna neki vmit odalökni, de akkor is. az lett volna jó, ha véletlen itthon felejtek vmit és akkor azt tényleg beviszem én. de sajnos nem felejtettem itthon semmit. meg akartam írni egy köszönömöt, de elfelejtettem végül. az ő könyvei nálam maradtak, amikért jövő héten akar feljönni és hívhat-e. nyilván, de azon is ideges lettem, h azok miatt bezzeg izgul, miattam nem.

kezdek idegbeteg lenni.

csak jelzem, hoyg van egy nagyon vastag, fekete vonal, amit viszonylag rég szándékozom meghúzni itt, de nem jött még el az ideje, nem bírtam iderakni. na de most! most határozottan érzem magamban az erőt, esetlegesen dühöt, mit tudom én már, szóval este jön a vonal, jó vastag, kurvafekete, csak addig van még egy utolsó felvonás. majd utána.

mi lesz az anyukájától most kölcsön kapott könyvekkel, filmekkel? az apukájának rendelt krémmel? a nála lévő pénzemmel? a nálam lévő könyveivel? a kocsiból elvitte a papírjait.

szakítottam vele, de szerintem nem tud róla. így utóbb elgondolkodom, elég egyértelmű voltam-e és azt hiszem nem. az volt, h ebéd után hazajöttünk és nem tudom miért, de az ölébe ültem, ahoyg szoktam. aztán így ülve elaludt. felriadva kérdezte lefekhetünk-e vhol. elindultam a háló felé, mire ő nem tudom miért, inkább kint akart lefeküdni, de rám nézve szó nélkül elindult utánam. a szoba felé menet odaböktem, h ne aggódjon, nem fogok rámászni, mert azt hittem, talán azért nem akar bemenni. lefeküdtünk. én háttal neki, nem a mellkasára, ahogy szoktam és már nem emlékszem hogy,de észrevette, h sírok, vagyis inkább csak pityergek. kérdezgette mért, de nem nagyon tudtam belekezdeni. egy ideig azt hitte amiatt, hogy említettem, álmodtam vmi rosszat vele kapcsolatban*. nagy nehezen csak elmondtam aztán. nagyon csöndben volt. nekem ijedt csöndnek tűnt. vagy olyannak, h nagyon sajnál, ó mit tett, de igaziból nem tudom mire gondolt. amit én hiányoltam, az mondjuk, h átölel és vigasztal, miközben mindenféle közhelyeket mond, amitől még jobban sírok, de azért jól esnek. na semmi ilyen nem volt, hanem csak talán nézett, meg megfogta az arcom, h ne szomorkodjak emiatt és hazafelé meghív fagyizni, hogy jobb kedvem legyen. és most akkor egész nap szomorkodni fogok, ne szomorkodjak, menjünk ki. netezni akart bmeg, hát el lehet ezt hinni? nem mentünk ki nyilván, és gyorsan módosított, h nem megy netezni, csak viccelt. aztán rám hajtotta a fejét és elaludt. néztem a plafont és nem hittem el, h ez velem történik. gondolkodtam, hallottam-e valaha ilyen gáz történetet bárkitől is. néha felnézett és aludt tovább. aztán én is elaludtam. a telefonjára ébredtünk. kiment telefonálni, de utána visszajött, mert tudta, h hiszti lenne, ha nem. viszont már nem aludt, hanem ütemre szuszogott vmi metal számot. nem hittem el. aztán átölelt, akkor először és megkérdezte kimegyünk-e netezni. nem. kimehet-e netezni. nem. ezeket csak a fejemmel jeleztem, nem bírtam semmit se szólni ennyi faszságra. végül beidegesedtem és közöltem, oda megy, ahova akar, leszarom. és akkor kimentünk a nappaliba, ahol leült netezni és minden átmenet nélkül mutogatni a kedvenc kocsiját. és hogy üljek mellé. ezt úgy 3 percig bírtam, majd közöltem, hoyg ez  a szánalmasság netovábbja, hagyja abba és szeretném hazavinni a családjához. így is lett. útközben be kellett ugrani anyukájához a beígért könyvekért. onnan kifelé jövet, már nem tudom hogyan került szóba, de vhogy rákérdezett, h nem találkozom vele többet? nem is válaszoltam. végül fagyi nélkül, sűrű kussban hazavittem. mikor már majdnem ott voltunk megköszöntem neki a beígért, de nem teljesített fagyit. azt mondja bemehetünk itt is egybe, ha szeretnék. dehogy szeretnék. és akkor azt mondta, hogy nem ért amúgy semmit és mondjam már meg neki, h tulképp mit csinált rosszul. mindent. aztán odaértünk a házukhoz, puszi-puszi és kiszállt. azt hiszem tényleg nem tudja, h elvileg kiraktam.

*álmomban szeretkezni akart velem, én meg nem, annyira bántottak a tegnap elhangzottak. és szörnyű érzés volt, hogy bánatomban visszautasítom. ráadásul csak még elkeseredettebb lettem, mert amúgy meg mást se szeretnék, csak vele lenni.

Most meghallgattam, hogy vele aludt a lanya, a no meg atment a gyerek szobajaba. Nem csak nekem mondta, a kozosbe dobta be igazabol. Nem szoltam semmit, mert mit szolhatnek. Most szeretnek hazamenni vele, elmondani neki, h en ehhez nem fogok asszisztalni, szia.

mosógépet kell vennem és ez viselhetetlen stresszel tölt el. az összehasonlítgatás nekem nem megy.

tegnap fél perc erejéig látogatást tettem az egyik társkeresőn és hát jaj nem. pánikroham fog el a gondolatra is. pedig régen még élveztem is. hogy másképp lehetne pasim? sehova se járok. tt jegyzem meg, h a velem teljesen hasonszőrű bnőm jár, mégis pont ugyanott tart, ahol én.

és voltunk tegnap a szüleinél is, akik extrém aranyosak most már és megkínáltak traubival, meg megkérdezte anyukája éhes vagyok-e és teljesen rosszul volt, hogy nem hozta nekem a beígért könyveket és azonnal el akart menni a munkahelyére értük, mert amt ő ígér, az úgy is van, de végül megbeszéltük, h ma beugrunk érte. és annyit nevetnek, hogy az egyrészt üdítő, másrészt nem értem, ebben nem lehet elfáradni? és fő téma a szex, ami nekem tetszik és pluszban még azon is nevetek, hoyg ők hoyg nevetnek mindenféle szex témájú hülyeségen, amit a neten látnak. de így teli torokból röhögnek. vicces. ő meg megcsapkodta a melleimet vmi újsággal a nappalijuk közepén. csak sajnos asszem senki se látta. pedig apukája láthatta volna. csak h végre bmeg a csírája felmerülne vkiben, h nem normál a kapcsolatunk.

hoyg mostanában mindig ez van és én csinálom és nem értem miért, de főképp, hogy hogy. régen úgy ügyeltem rá, h ilyenek ne történhessenek meg, leginkább a saját érdekemben, erre tessék, tegnap megint oda lyukadunk ki a semmiből, hogy mért nem válik el. és ezen a vonalon én bekattanva beszélek a nőről, mert innen a távolból én őszintén nem értem miért vannak együtt és még arról is faggatom, hogyhogy engem szeret jobban és miért, és akkor miért nincs velem, stb. botrány. és mivel esze ágában nincs ezekről beszélni, mert fáradt, mert értelmetlen, mert minek, mert mért pont akkor, meg mert egyébként is, szóval ezért bepróbálkozik ezer más témával, meg forog körbe-körbe, mint aki nagyon nézelődik és igyekszik kerülni az egész szituációt. és mivel én meg mint egy hülye kötöm az ebet a karóhoz és nem engedek, nekem válaszok kellenek, meg is jönnek a válaszok. bár ez régen nem így volt, az elmúlt hónaptól kezdve szívesen megy haza, mert elkezdett nagyon jó lenni a gyerekével a kapcsolata és ez mindennél többet ér. szeret vele lenni, odáig van attól, h a gyerek kezd mellé állni és ezzel az anyja akarata ellen fordulni és szívesen megy a nagyszülőkhöz és az anyjának nincs már eszköze, h manipulálja és azt csináltassa vele, amit ő akar. és a nőt is szereti végül is. (bocsánat, mert honnan tudhatnám, de sztem nem). és akkor ezekről beszélgettünk és azért se akar ilyesmiről, mert ettől én  persze szomorú leszek és azt meg ki akarja. tényleg szar kedvem is lett estére, de inkább csak miután hazaértem. én nem értem miért kellett magába szerettetnie, ha esze ágában nem volt velem semmit kezdeni. azért, hogy neki jó legyen, oké, na de és én? hát milyen jól jött már, h odavagyok érte, mikor otthon kb csak a veszekedés és szeretetlenség ment. na mindegy. rosszul vagyok a helyzettől, hogy gondolom nemsokára felborul majd minden. nem tudom tagadni, h jó pár hónapja ő az életem középpontja mindennapi szinten és rosszul vagyok a gondolattól is, hogy miután már nem találkozunk,, itthon fogok ülni egész nap egyedül, nem találva semminek az értelmét, lebénulva. és csak arra fogok gondolni, h nekik egyre jobb minden. jó lenne minden erőmmel azon lenni, hogy nagyon hamar találjak vkit, mert be fogok csavarodni. és nem csak miatta, hanem amiatt is, hogy elbasztam, elszúrtam az életemet és nem tudom meddig lehet kijavítani és hogy és mikor és egyáltalán, úristen, pánikrohamom lesz már most, ha csak erre gondolok. ő meg szépen átvészelte a rosszat mellettem. felbecsülhetetlen segítséget nyújtottam neki és ezt a legkomolyabban és minden beképzeltség nélkül mondom.

azért sem értem miért volt szükség erre a tegnapira részemről, mert nem volt semmi előszele, meg késztetésem se, nem is fogtam fel miket mond a szám. és jövő héten lesz a szülinapja, ami előtt elve nem akartam, hogy elboruljon az agyam. de meg voltam nyugodva, mert semmi előjele nem volt. erre tessék. egyébként ez így leírva sokkal durvábbnak, rosszabbnak, nagyobb hülyeségnek, meg nem tudom minek tűnik, de valójában ez ma már téma se lesz, csak le akartam írni, h emlékezzek.

szénné égett tegnap a fejem. nekem, aki mindig bekenem napvédővel, ha kell, ha nem. egész nap mozdulatlanul ültem a tűző napon a homokot süvítő szélben. így a szemem is ki akart esni, mire hazaértem. a helyzet reggelre se lett sokkal jobb. bucira van dagadva a fejem, könnyezik a szemem, de legalább barna az arcom. a napszemüveg helyét leszámítva. öröm rám nézni.

visszamentem érte. biztos voltam benne, h ott  fog toporogni, ahova kértem, h álljon. hát nem. na és akkor tényleg mérges lettem rá. az idióta kollégájával beszélgetett még mindig a munkahelye előtt és csak akkor indult el, mikor felhívtam. ez mi? hát tényleg már. óbégattam ezene egy sort, mikor beszállt, meg elmondtam mi bánt a mostani viselkedésében és el kellett, h szálljon a haragom, mert az van, h ő nem is tud róla, h ezeket csinálja. már hogy szólok neki, h menjünk, ő legyint, h mindjárt és erre nemhogy indulna, még leül tovább beszélgetni. nem tud róla. nem is emlékezett, h kétszer szépen megkértem, h menjünk, csak a harmadikra, ami szintén nem volt, csúnya, de valamelyest türelmetlenkedőbb. ő csak arra emlékezett, hogy agresszíveskedtem. tessék? és nem azért csinálja, h az legyen, amit ő akar, hanem figyelmetlenségből. nem túl jó hír, de legalább nem szándékos. próbált felvidítani, aranyoskodni, aztán idővel elnézést is kért. igaziból már nem is haragudtam rá. annyira aranyos, csak lenne egy fokkal jobban képben és nem elvarázsolva folyton.

hív visszafogott hangon h akkor most hogy s mint. hát hogy s mint! megyek-e arra, vagy hogy. induljon-e el egyedül a dolgára. ha igazán vagány lennék nyilván azt mondtam volna, h csak nyugodtan, de nem vagyok az.

na, hát már rég volt hiszti, úgyhogy akkor itt van. mindig én alkalmazkodom hozzá, ami alapvetően nem esik nehezemre és nincs is vele különösebben problémám. az persze zavar, hol ennyire, hol annyira, hogy sose akkor indulunk a munkahelyéről, mikor ígéri, de nem azért, mert pl munkája, halaszthatatlan megbeszélnivalója van, hanem mert simán beszélget a világ fasságairól. szóval ezért is bepöccenek néha, mert nem értem miért kell más idejével visszaélni, még akkor is, ha utána is együtt lennénk. nyilván jobban szeretnék vele lenni, mint a kollégájával folytatott parttalan beszélgetéseket hallgatni. na de mondom, ezek még elmennek, ha nagyon akarom. na de ma bazdmeg, végez a munkával, mondja még megvár vkit, elintézi vele a dolgait és indulunk is. ehhez igazítva intéztem az én dolgomat is (csinálok ott ezt-azt), pont végeztem, mire ők is, sőt, picit még vártam is, h beszélgessenek. csak akkor szóltam, mikor a saját kollégájával kezdett el annak edzéstervéről diskurálni. mivan??? egész nap nem volt rá idejük, vagy hogy? és ha ő belekezd, holnapig abba se hagyja az okosítást. ekkor még csak ránéztem, h indulhatnánk, mire mondta, h mindjárt. jó. vártam, közben megnéztem az emailjeimet és ott volt egy nagyon fontos dolog, amihez azonnal haza kellett szaladnom. oda is mentem hozzá kedvesen, szépen, nyugodt hanggal és megkértem, h induljunk, el kell vmit intéznem otthon. jó. viszont nem történt semmi. kihordtam a cuccaimat a kocsihoz, visszamegyek, erre leült (addig legalább állt) és nagy hangon nyilatkozik edzés témában. de még akkor se lettem extrém ideges, vagyis de, csak gondoltam akkor is szépen szólok, szóval odamentem és szépen, halkan mondtam neki, hogy sürgős dolgom van, nagyon fontos és csak otthonról tudom intézni, jöjjön, legyen kedves. jó, de persze nem jött. na erre mondom most van szia, mire ő is elköszönt tőlem. ja, hoyg úgy? és erre otthagytam. hát hogy gondolta ezt úgy mégis? engem eleve az felháborít, mikor vki visszaél a másik idejével, türelmével és jóindulatával, na de hogy pont ő az enyémmel!? az mi? miért kell állandóan "közelharcot" vívni, h indulni tudjunk? miért nem lehet komolyan venni, ha kérek vmit és indulni? nem tudom mi az igazság, de úgy érzem csak azért csinálta, h ne az legyen, amit én  mondok, de hát ez baromság, mert alapvetően az van, amit ő akar, egyszer férjen már bele, h alkalmazkodik az én dolgaimhoz. egyrészt gondolom jól meglepődött, h eljöttem, másrészt kíváncsi vagyok (vagy inkább nem), h mit dumáltak utána rólam. na az meg még jobban érdekel, hogy most mi lesz.

az bosszant leginkább, h most tök idegbeteg vagyok, be van feszülve mindenem, meg h nem szépen együtt töltjük az időt, hanem megy ez a faszkodás, és egyáltalán miért volt erre szükség? miért!

az anyák napi könyvek miatt ma extrém aranyos volt velem az anyukája, az apukája meg csak úgy amúgy is. pálfordulat a javából, beszélgettünk egy csomót és hoz majd nekem könyveket vmi kolléganőjétől, amiket sebtiben kiolvasok, majd visszaszolgáltatok. hát így.

apukája meg rendelt vmi krémet tőlem, ha mennék külföldre. most megnéztem neten és tényleg megszűnt magyarországon, egy helyen viszont van belőle vmi fura kiárusítás, úgyhogy utánajárok mi az.

amúgy meg elkezdtem úgy szeretni (megint), h csak ülök és bámulom és oda vagyok mindenért, amit csinál. veszélyes.

nála a kedvesség működik és értem azért van oda, mert kedves, jó kedélyű és feleslegesen nem hisztériázó vagyok. ebből az a rész fontos nekem, h oda van értem.

ezt annak kapcsán mondta, hogy ma biztatott egy munkaismerőse, h csavarjam el a fejét, mármint az övét és arról beszélgettünk vele utána, h nekem nincsenek ilyen fej elcsavarós taktikáim és hogy  ez milyen gáz már (sztem), mert lehet, h más már rég célt ért volna nála a vallásos motívum ellenére is, én meg milyen béna vagyok. és akkor mondta, h nála a kedvesség az, ami célhoz bír érni. így.

ja meg a szeretet és  hogy rajtam mindig, de mindig érzi mennyire szeretem. ahogy beszélek vele, ahoyg hozzá érek, ahogy bármit csinálok. és tényleg. nagyon.

kurvadagadtvagyok

mostanában meglepően sokat közeledett és volt itt minden, ami még nem. sajnos, ahogy nézem, most jön az ellenkezője. én ehhez alkalmazkodni már képtelen vagyok, én akarom őt és nem szeretném újra nélkülözni, meg állandóan idomulni az ő lelkiismereti kérdéseihez. eddig ezt csináltam, de most már nagyon nehéz, nem megy. ha ő nem kezdeményez, akkor elvileg csináljam én. ez is nehéz, mert kb rettegek, h kezdeményezek és kedvesen ugyan, de visszautasít, közben meg megveszek, csak hogy legyen már vmi. nagyon rossz. ma azt sikerült előadnom, h kb egy 2 éves stílusában elprüntyögtem, h szeretném megsimogatni, amit először nem akart engedni és olyan szorosan ölelt magához, h majdnem elsírtam magam az egésztől. és akkor szépen csöndben maradtam és sajnáltam magam, mire kérdezte, h de ugye nem lesz baj. mondtam, h nem, de nyilván nem voltam vmi meggyőző, így miután meggyőződött róla, h tényleg csak simogatást szeretnék, megengedte, 2 percben...(ez most rettentő hülyén hangzik, ez élőben nem volt ilyen béna). és aztán volt minden nyilván, aminek akkor örültem, de  most utóbb hülyén érzem magam, hogy remélem ezt nem csak azért "engedte", h ne érezzem magam vackul, vagy mit tudom én. borzasztó az egész helyzet és kivagyok, h pont most, mikor újra belelendültünk, előáll megint ezzel a 'nem lehet'-tel. nem lehetne inkább azt, h együtt legyünk és ne szerencsétlenkedjünk?

amíg mos a mosógép idehányom a legújabb problémám. mármint a probléma régi, csak mintha új szögből támadna. ez az ügy, hogy én mennyire szeretem, ez akar most másként a felszínre törni, mint eddig. eddig magamban rendeztem ezt el, megvártam, míg enyhül a helyzet, max fura és látszólag ok nélküli hisztik, rossz kedvek formájában tapasztalhatta meg ő. tisztában vagyunk az egymás iránt érzettekkel, csak ezt nem kezelhetjük úgy, mint egy pár, így a tényeken kívül a java muszáj, h elnyomva maradjon. na és most ott vagyok, h én ezt tovább elnyomni nem bírom. nem is annyira tettekről van szó azt hiszem, mint inkább arról, h meg akarom mondani neki pontosan mit és mennyire érzek. igaziból remélem, h nem jön ki belőlem, mert nagy sírás lenne a vége, mikor közli, h nagyon aranyos vagyok és ő is nagyon szeret, de sajnos ez sem bír változtatni semmin, hát hisz fogadalmat tett. hát hisz. szóval reméelm mihamarabb enyhül bennem ez a nyomás mindkettőnk érdekében.

sze re tem

és igenis vannak dolgok, amikben előítéletesnek kell lenni. aki az ilyen-t ijen-nek írja, azzal nem szabad foglalkozni, max akkor, ha az ember maga is a második verziót tartja helyesnek. akkor nincs baj. más esetben viszont felesleges utóbb csodálkozni, hogy de hát ez azt se érti, amit beszélek. persze, h nem, de ezen mi a meglepő?

nem emlékszem hogy volt, mert ilyenkor ugye nem vagyok eszemnél, de mikor kérdeztem ezt az engem szeret legjobbant, akkor került az is szóba, h nem fog már többet kidobni. ettől persze a többi dolog változatlan. nem akarja elhagyni a gyerekét és a nőt se végső soron. pedig őt aztán nem ártana.

vettem vmi fura filc szerűséget, amivel francia manikűrt lehet csinálni. mármint a fehér részt festeni vele. rajzolni, színezni, pontosabban. boldogságom határtalan volt egész addig, míg a bal kezemen ügyködtem. csodálatos lett. ég és föld a sablon matricázós-festegetős, meg zselélakkos megoldáshoz képest. na az örömmámor egész addig tartott, míg a jobb kezem nem került sorra. hát hogy lehet ezt bal kézzel megoldani? én nem tudom. úgyhoyg most nem tudom mi lesz. elsőre megcsinálta nekem ő, de az se lett túl fényes (azért tetszett csak, mert ő ügyeskedte), nemhogy az, amit én gányoltam bal kézzel. passz.

a sarkantyúm miatt meg úgy fáj lassan az egész talpam, hogy megőrülök. azt hiszem sokkal rosszabb lett az utóbbi 1-2 hétben és hiába vagyok tűrő állásponton, be kell látnom, h ez így nem maradhat, hisz már csak sántítva tudok menni, sőt, úgyis alig. ijesztő. de mit csináljak vele? gördülős (félig az és jól néz ki) cipőben járok, ami eleinte jó volt, de már ebben is fáj. csináltattam spéci lúdtalp betétet, amihez nincs cipőm, de pár napig azért hordtam. eleinte jónak tűnt, de aztán abban is fájt. vettem most egy puha papucsot, kíváncsi leszek. járok masszázsra, meg ilyen csont korrigáló helyre, de eddig semmi javulás. a gyulladás és fájdalom csökkentő gyógyszer semmit nem ért az ég világon. hogyan tovább? sikítozni tudnék a fájdalomtól, komolyan. és mindenki tipeg a csodaszép nyári lábbelikben. faaaasssszoooommmm. igen, az.

ma is reggeltől együtt voltunk, mindenféle ügyeket kellett intézni mindkettőnknek. nagy bánatomra egymásra nem maradt időnk. ezen eléggé be is fordultam este, mikor vittem haza. szinte fájt a lelkem fizikailag, hogy ott van egész nap mellettem és alig szeretgethetem. ma konkrétan meg kellett elégednem azzal, hogy simogatgattam vezetés közben a gyönyörű, szép szőrös vastag, csupa izom bal combját. hahhh. úgy éreztem, ha nem ölelhetem meg, megőrülök. és mivel nem tehettem, elmondtam neki. máskor is voltak ilyen dolgaim, hogy az átlagosnál is jobban akartam őt szeretni, csak akkor mindig megtartottam ezt magamnak, nem szóltam, ha nem úgy alakultak a dolgok, akkor sem. de most már nem bírtam tovább. meg különben is, miért ne mondhatnám, amit érzek. kérdeztem ő hogy bírja ki ezt, neki nem okoz kínt, h nem ölelgethet meg. de, de értsem meg, megint gyötri a mindenféle furdalása és muszáj türtőztetnie magát és ha ölelget, akkor nehezebben megy neki sokkal. elegem van. amúgy. nem gondoltam volna, h valaha felhozom neki, h azt mondta múltkor engem szeret legjobban hármunk közül, de ma a legváratlanabb pillanatban, nekem is meglepetésként, kijött belőlem. és igen, engem szeret legjobban, amit el is hiszek és meg is értek. nem vagyok beképzelt, sőt, de komolyan nem vagyok egy lapon (vagy napon? :)) említhető a többivel. bocsánat. szóval annyira szeretem, h bele akarok betegedni és megint semmilyen szinten nem vagyok képes felfogni, hogy házas. nem értem én ezt az életet. őt akarom és kész.

szombaton egész nap együtt voltunk. először dolgozott, aztán mentünk a fiáért. életemben először mentem be hozzájuk. az anyukája nem volt otthon. még jó, ugyanis biztos (mármint remélem, h igen) lesült volna a képéről a bőr, amilyen kupleráj volt a lakásban. ruhák mindenfelé. én ilyet még nem láttam. nyolc szárító tele, plusz mindenféle asztalok, szekrények, ülőgarnitúrák tömve összehajtott, de látszólag soha el nem pakolt ruhákkal. és akkor még csak be se mentem, hanem megálltam az ajtóban. a macskájuk meg be volt zárva egy wc-be olyan büdös macskahúgy szagba, hogy kifordult a belem. brrr. ez után a sokk után moziba mentünk. még mozi előtt megvetettem vele az anyáknapi könyveket az anyukájának, amit nem elég, hogy egyet fizet kettőt kap akcióban adtak, de járt még hozzá plusz egy ajándék könyv. szóval szava se lehetett. a mozi felejthető volt, nekem annyi tetszett benne, h velük lehettem. és bár ők aztán szerettek volna még vásárolni, de nekem sietnem kellett, így elvittem őket az ő szüleihez, akikkel pont egy időben értünk oda, így látványosan leeshetett az álluk, hogy még szomabton is én furikázom a fiukat, sőt, az unokájukat is. kíváncsi vagyok nagyon mit gondolnak, nem lehetnek annyira naívak, h meg se fordul a fejükben, h itt van vmi, de ezt valószínű sose tudom meg. erről őt kérdezgetni nem akarom. annyit tudtam meg, h anyukája nagyon örült a könyveknek és puszil . persze a gyanakvó énem azt mondja, h ezt csak ő tette hozzá, de mindegy.

tegnap a tescoban zártam a napot és a zavaros fogsorú pénztáros segített az önkiszolgáló kasszáknál, mint mindig. régóta ismer, de a viszonyunk is pont olyan zavaros, mint a fogai, mert hol tegez, hol magáz, hol mosolyog és mond vmit, hol mint aki sose látott - sose értettem mi van vele, de igazodtam hozzá, mit érdekel engem. na most azt kérdezte, mikor meglátott a sorban, hogy: honnan jössz ilyen üdén, mosolygósan, csinosan? mivel erre a világ legbutább arckifejezését produkáltam (mert nem értettem ezt a hirtelen barátkozást, meg hirtelen nem is bírtam összefoglalni miért nézek ki olyan szuperül, ahogy amúgy éreztem is magam), még hozzátette gyorsan, hogy nem munkából, gondolom. hát nem. és hogy mitől volt jó kedvem és sugároztam szépen magam körül, mint akinek nagyon jó: már a nap is úgy kezdődött, hogy nagy kalandban volt részem a bnőmmel a kínaiaknál, csupa jó és felvidító dolog történt, sokat beszélgettünk, meg nevettünk, ettünk, jó volt na. utána mondjuk jött egy kör idegbetegeskedés és csalódás, meg rossz érzés, mert egy hülyekurva azt élvezi, h parasztul viselkedik velem nem tudom miért. kérdeztem is miért ideges, mire két szemrángás közt közölte, h nem ideges. kérdezem akkor miért kell ezt így csinálni (h kurvaszarul érezze magát a másik = én), amire nem is válaszolt, így eljöttem tőle. hülyeribanc. de aztán végül ez nem vette el a kedvem az élettől mégse, hanem pont jókor hívtam egy másik csajt, akivel öt percen belül már találkoztunk is, mert véletlen pont arra jártam, ahol dolgozott, lerendeztük az aznap reggel felmerült  ügyünket, amitől én nagyon boldog lettem, és még a kocsimra is vigyázott, míg wc-re befutottam a volt főnököm éttermébe, aki ott ült és szerencsére tárgyalt, így dumálnunk "nem kellett", de legalább dobhatott puszit (ő rúgott ki anno :)), nekem meg ettől is még jobb kedvem lett, mert bírom azért őt. és akkor hazajöttem, dolgoztam kicsit, mert volt kedvem és épp ledőltem pihenni, mikor megszólalt a telefon. ő hívott, h érte megyek-e. persze. úgy volt, h tegnap nem találkozunk, mert szerelők jönnek hozzájuk és egész nap otthon lesz. de a szerelők már végeztek délre és gondolom ennyi elég is volt az otthonból, így jött. nagyon örültem, mert annyira hiányzott, h csak na. mondjuk a munkahelyére mentünk először, ahol épp bejött vmi haverjuk, aki rögtönzött előadást tartott a motorbalesetét követő 28 műtéttel járó gyógyulásáról és a durva nőügyeiről és hát annyit röhögtünk, hogy azt elmondani nem tudom, nekem már fájt a nyakam a végén, komolyan. utána feljöttünk hozzám, ahol nagyon keveset voltunk, mert mennie kellett tanítani, de az az egy óra is olyan jó volt, hogy csak na. az ölébe kuporodtam, ő meg közben netezett, mégis annyira éreztem, hogy szeret, ahogy fogott, meg a fülünk összeért, ahogy a vállán volt a fejem és olyan jó volt szinte rátapadni, meg puszilgatni, h elmondhatatlan. utána kaptam fagyit, mert azért rinnyogtam és az is marha finom volt, aztán megvártam, míg tanít (elmentem alatta vásárolni) és aztán még elvittem a szüleihez. kérdezte bemegyek-e. bementem, már eléggé meg kellett erősíteni magam, mert a legutóbb is kb gyomoridegem volt az ott eltöltött időtől leginkább az anyukája hidegsége miatt, meg mert én nem vagyok az az ajtóstól házba rontó típus, aki bemegy oda semmilyen jogcímen és csicsereg egész este. elvárnám, h ők szóljanak hozzám vmit. persze aztán kezdeményezek, de nem tetszik az nekem. meg sztem az anyukája nem kedves velem, amit már beszéltünk is vele, de mondta, ez nincs így, az anyukája mindenkivel ilyen és kész, ne foglalkozzak vele. jó, mintha az olyan könnyű lenne. na szóval meg kellett keményítenem magam, h be bírjak menni és megkértem azért ne órákig dumáljon. ehhez képest az lett, h szerintem több, mint egy órát ott voltunk és komolyan jól éreztem magam. az anyukája fura, de ma mégis más volt, mert legalább intézett hozzám pár szót. hol hisztizik vmiért picit őrült módjára (pl utál ott lakni), hol hirtelen váltással teli torokból röhög vmin. elég extrém. mondjuk ő is mondta már régebben, h ilyen fura kiszámíthatatlanságban telt a gyerekkora és ez mennyire kiborító. érdekes volt látni, nem találkoztam még ilyennel. na mindegy, szóval beszélgettünk, mármint én leginkább hallgattam és mosolyogtam, mert ezek mind nagy dumások, de azért én is beszúrtam egy-két történetet és nevettünk is, aminek nagyon örültem és jól is esett. rég nevettem ennyit egy nap alatt, pedig ennek kéne a minimumnak lenni. meg anyukája könyvet kért anyák napjára virág helyett, amit ő azonnal megvétózott, mert egy zsidó ilyen szempontból, én meg rögtön rákerestem a neten, h mennyibe kerül és anyukája annyira fellelkesült, h szerintem ezért is lett barátságosabb kicsit irányomban. mikor búcsúztunk el futólag meg is jegyezte, hogy jaj, meg se kínált semmivel. na ezt értékelem a legnagyobb haladásnak, mert mindig is furcsálltam, h nem kínál meg, még akkor se, ha épp vacsorát készített. vagy egy pohár víz, vagy mit tudom én. és kedvesen, a nevemet is beleszőve búcsúzott el, ami szintén nagy haladás, mert eddig sztem el se köszönt, vagy csak motyogott vmit nem éppen barátságosna és hát ez nem esett anynira jól, h őszinte legyek. szóval így. utána hazavittem, ami már nem volt vidám, de hát minden nem lehet az. ezek után vezetgettem kicsit, majd megdícsértek ugye a tescoban, hogy csinos vagyok és sugárzom. a környékemen meg ballagás volt még éjjel 22.30-kor is, mikor a kis boltba igyekeztem (tesco után, mert a nagy sugárzásban mindent elfelejtettem megvenni) és mivel ez a világ legkihaltabb környéke, olyan jó volt sok emberrel együtt lenni az utcákon. nekem ennyi is elég a boldogságomhoz lassan.

ez a kisállat olyan, mint egy kutyus. ledobok vmit és fut utána villámgyorsan, ha kell cikkcakkban, mert pattog az eldobott dolog. sokszor a kedvenc lucernafalatkáját hajítom el, de ugyanígy megy üdítős üveg kupakra is és sokszor még játszik is vele aztán. emelgeti, pakolgatja akár 20 percig is nagy beleéléssel. annyira aranyos. épp vedlik egyébként, ami nem nagy öröm alapvetően, de most nem tudom hova teszi a bundáját, mert nincs akkor horror a szőnyegen, mint legutóbb, mikor kompletten szőnyeget akartam cserélni a vedlése után. persze végül nem cseréltem, hanem fogtam egy tálnyi vizet és vizes tenyérrel órákig simogatva a szőnyeget feldörzsöltem az egészről a szőrtengert. borzasztó volt. meg akkor hozzáértem és tenyérnyi darabokban a kezemben maradt a szőre, most meg nem. mindig tud újat mutatni. mondjuk nem bánnám, ha már végezne a szőrdobálással, mert úgy néz ki, mint akit megtéptek, meg hát azért csak több a szőr lakás szerte. mondjuk ez nem nehéz, mert amúgy soha sehol nincs semmi szőr. én se értem, de a kisállattal együtt élni nem olyan, mint macskás hölgynek lenni = szőr lóg az ember fülén is folyton és nem hordhat fekete ruhát.

az időjárás meg kikészített ma. szédültem egész nap és este meg már a földön fetrengtem kínomban félálomban, miközben szakadt rólam a víz és a zsír. ennél cifrább volt az este, de annyira fáradt vagyok, hogy órák óta homályosan látok, szóval takarodok aludni.

és sajnos ma, bár sokat voltunk együtt, csak dolgoztunk, kajáltunk és könyvesboltban voltunk és én majd megvesztem, h legalább megölelgethessem. de nem lehetett, csak icipicit hozzábújni. ettől kb megbolondultam. és visítozni lett volna kedvem, h miért, miért, miért megy haza és miért nem marad velem. főleg, h tegnap láttam az egész családot együtt. ezek egyszerűen nem illenek egymáshoz semmilyen szinten. nem nagyon tudom miért, de ezt meg is mondtam neki. ő ilyeneken nem sértődik meg. nem tudtam normálisan kifejezni magam, h ne legyek azért se bunkó, se bántó mégse, sokat nyökögtem is, de ettől függetlenül tökéletesen értette mire gondolok. és még egyet is ért egyébként. csak fogadalmat tett ugye. hát faszom.

hát na, akkor most épp lent, vagy legalábbis lejjebb valamivel, ha eddig fentnek lehetett nevezni az állapotom. mondta még tegnap, h szerinte este lesz vmi, mert reggel azt mondta a nő (ez is mi...), de h őt már nem érdekli, hagyja békén a francba. ezt is csak azután közölte, h az eddigi talán legjobb dolgot hoztuk össze. igyekeztem nem foglalkozni az üggyel, mert ki tudja mi lesz, még a nagy semmi is benne volt a pakliban. azt minden estre nyilván eldöntöttem, h nem kérdezek rá, hát nem vagyok hülye. na, nem kellett rákérdeznem, mert ez a sokeszű elmondta. találhatnék neki mentséget, h egy különleges dolog  miatt mondta el és mivel másnak nem mondhatja, csak nekem, nem bírta ki, na de azért mégis, hol voltam erre kíváncsi. sőt, először el se mondta rendesen, csak akkor meg már ugye rákérdeztem, ha elkezdte. nem érint egyébként olyan rosszul, ahogy érinthetne, de jobb lett volna tudatlannak maradni, mert most így egy ideig foglalkoztat majd a dolog. szuper. és nem a mi nagyon izgalmas ügyünk jár most a fejemben, hanem az a fos, amit róluk képzelek. boáf.

és hát nem is értem mi volt ezzel a május elsejével, de a munkahelyén is pont aznap kérdezték meg azok, akik egy éve látnak oda járni, h a barátnője vagyok-e. mondjuk most könnyen kimagyarázza, h nem, csak hozom- viszem, amíg nincs kocsija, mert ilyen rendes vagyok. mondjuk normál ember szerintem nem eszi ezt meg, de mindegy, ez legyen a mások problémája. kérdeztem dobni fog-e, mert most vhogy mindenki furákat kérdez, mond, és azt ígérte nem. kíváncsi vagyok és őszintén remélem, h nem. kimondani mindketten azt mondjuk, h nem akarjuk, h ez az egész kiderüljön. én belül azért inkább azt érzem, h nem érdekelne (talán), ha kiderülne. nem fogok semmit csinálni, h kiderüljön, mert nem gondolom, h nekem attól jó lenne, meg hát az már nekem is durva, h akciózzak. tudom, mondom ezt én, de mindegy. nála meg nem tudom eldönteni mit gondol igazán. lehet, h úgy van vele tényleg, ahogy én azt látom rajta kívülről, hogy hol nagyon be van majrézva, h kiderül, hol meg mintha direkt arra menne, h kiderüljön. érdekes és nem is tudom mi az igazság, mert mondani ugye ép ésszel azt mondja, h nem akarja, h kiderüljön. ennyi május elsejéről.

és a kevésbé vágyott kategóriából még egy tegnapi történet. egy extrém finom fagyi után mentünk hozzá haza, ő vezetett. megállt nagyon messze a házuktól, mert épp ment haza a nője a gyerekkel vmi majálisról és h talán ne fussunk össze. és akkor ott ültünk a kocsiban, hogy ő hazamegy innen 2-3 megállót villamossal, nem baj-e. hát mondom de és szomorú fejet vágtam hozzá. na de ezt viccből csináltam és inkább arra értettem, h egyáltalán hazamegy, nem arra, h ott válunk el. nem is szólt semmit erre, ültünk tovább, majd egyszer csak indított újra és mégis elmentünk a házukig. simán lehet, h nem azért, mert azt mondtam baj, hanem mert rájött, h francnak sincs kedve villamosozni a dög melegben nagy táskával, főleg, hogy minden órában jön egy az ünnep miatt. lényegtelen, mert fél perc alatt ott álltunk a házuk előtt és pont akkor ment be a családja. nem mondom, h rosszul lettem, de azért nem is örültem, mert nem bírok a nőre nézni se, nemhogy még jópofizni vele. kicsit azt hizsem fura volt, mert mindig ad puszit, amit persze utálok, de most azért megdöbbentett, h nem adott, mire én adtam neki. dontask. fura helyzetekben nem én cselekszem, hanem passz. vki bennem. és akkor már, ha így lepusziltam, futólag rá is néztem és hát kurvaöreg (jóval idősebb nálunk amúgy és a fizimiskájával még rá is rak egy lapáttal) és nem szép, hogy ilyen szépen írjak csak róla. a bután csicsergő hangjától is kivagyok, de lelkiismeret furdalásom van, h ilyeneket írok róla, úgyhogy nem írok több mindent. a kislány is kicsit olyan idegen volt nekem, nem láttam benne a szemem színén kívül semmit belőle, de lehet, h csak az arcára festett lepke zavart meg, nem tudom. kicsit szégyenlősködött, és a hellokitty-je mögül elő se jött végig, de ezért én gyereket el nem ítélek, hát én is hogy utáltam, mikor mindenki engem bámult és baromságokat kérdeztek. elsőre nem lopta ugyan a szívembe magát, de aztán mégis, mikor egyszer csak határozottan megfordult és elszaladt a kapuhoz, jelezve, h menjenek, elég volt. nem tudom ez miért tetszett nekem, mert ugye se el nem köszönt, se semmi, de mégis, hogy mint kicsi gyerek kezébe vette az irányítást és egy hátraarccal megoldotta a kezdődő kínos feszengést, mert mi felnőttek sem beszélgettünk különösebben, csak meredtünk rá. na szóval ez a helyzet megoldás is tetszett, de aranyosnak akkor találtam igazán, mikor bementek a kapun és a szülei észre se vették, ő odanyomta a fejét a kapuüveghez és mosolyogva integetett sokáig. na az nagyon cuki volt. és tudom, h picit ilyen zárkózott fajta elsőre, így mondom, hellokitty mögé bújás tök rendben volt és nagyon örülök, h utána mégis barátkozott ugye az integetéssel. ez amúgy azért van, mert küldtem már neki csomó mindent, szóval a nevemet tudja és szokott rólam kérdezgetni is állítólag. hogy miket szoktam küldeni neki: mekis játékokat, ha gyereke menüt eszem. mondjuk ebből már olyan sok volt, h nem mindig lett bevallva, h én küldtem, de nem baj. és amiért szerintem az integetés járt, az a nemrég küldött ragasztgatni valók, mert ő ilyen kis kézműves, nekem meg vannak készleteim ez ügyben. még hercegnőt is ragasztottam a pakkjára múltkor. és ezt őszintén mondom, h minden hátsó szándék nélkül (nekem az amúgy sem jellemző, h van), csak mert tudtam, h nagyon fog neki örülni és én is a bőrömből kiugrottam volna egy ilyen csomagért kicsinek. sőt, még most is simán. szóval ezért integetett szerintem és tök lelkesen jöttem haza, h na akkor küldök neki hellokitty-s dolgokat is. amúgy is akartam, csak halogattam és most így milyen jól jön ki. így a végére úgy elkalandoztam, hogy úgy tűnhet mégis csak csodálatos volt találkozni, de nem. bár rossz érzésem se lett amúgy fura mód, max értetlenkedés van bennem, hogy hogy mehet oda haza, mikor itt vagyok én. (jó, persze tudom hogy, de mégis, na).

több, mint egy évig forszírozta, míg megtörtént. én magam sem tudom mire volt ez a hosszú várakozás, hisz már csináltam és semmi extrém nincs benne. anno is jó volt tulképp, de mégse az a fajta, amit minden nap szeretnék. legalábbis így emlékeztem. előző napi próbaverzió után, tegnap jött az igazi performansz. ledöbbenve vallom be, h kurvajó volt. tényleg. nem is értem. igaziból azt se hittem, h menni fog, erre de, és hidegrázós az egész, annyira szuper. ma nem tudom mire fogok jutni a dolgaimmal, mert a folyamatosan bevillanó képek miatt két értelmes gondolatom nincs.

és voltam végre újra vak masszázson is, ahol a legcsikisebb pontomba vezettek ilyen áram szerű valamit (vagy áramot tényleg, én nem tudom) és akkor az maga a borzalom. abbahagyhatatlanul röhögve visítottam és nem hittem el, h ez tényleg történik. és hiába nem akartam, löktem el magamról a bácsi kezét és az a szerencse, h baromi erős és ellen bírt nekem állni. nem könnyű velem, na. még a fájdalmas részeket is jobban tűröm, mint ezt a csikizést, pedig a fájás is bőven elég borzalmas.

és ide is eljött velem, ami megint külön kegy, csak mondom.

és írhatnék még a nyomorult sarkantyúmról is, mert ez már az a pokol, ami említést érdemel, de nincs kedvem mégse. minden esetre úgy kell elképzelni, hogy már menni is alig tudok. most, mikor itt a flip flop-ok. ideje, meg a magas sarkú szandáloké, én ki tudja miben fogok járni. csak az biztos, hogy nem ezekben.

mozi után elmentünk még a munkahelyére, meg az én kedvenc benzinkutamra, aztán a szép, kedvenc, kacskaringós utamon hozzájuk haza. és eleinte úgy éreztem, mintha nyaralnánk, mondtam is neki, miközben mélyeket szippantgattam a duna illatából, meg csodáltam a város fényeit, de aztán ugye elszomorodtam amiatt, hogy velem nem viselkedhet úgy, mint ahogy azt az ember a szerelmével teszi és csak csöndben csücsörítve ültem mellette, és miután otthon kiszállt, még jó sokáig üldögéltem a sötét kocsiban a házuk előtt és teljes szívemből sajnáltam magam, kicsit sírtam is, ha már lúd legyen kövér alapon és úgy szerettem volna, ha vmi csoda folytán megérzi, h még ott vagyok lent és csak rá várok és lejön és hazajön velem, de mivel csodák sincsenek, semmi ilyesmi nem történt. csak gonodltam ezt is elmondom, ha már minden hülyeséget amúgy is.