én nem tudom honnan szedem, de 2013 az én évem lesz, így kb tűkön ülve várom.

a 4 óra alvást meg nem értem. tegnap, vagyis ma hajnal 7-ig nem bírtam elaludni az istennek se. állandóan ő dübögött a fejemben és nem bírtam nyugodni tőle. nem a szokásos történt, hoyg beszélgetek vele úgymond, vagy kattogok valamin vele kapcsolatban, hanem egyszerűen csak dübögött a fejemben teljese erőből. bekapcsolatm a tv-t. ez általában beválik, mert a hang eltereli a gondolataimat és végül elalszom. na nem így most. aztán olvastam, hogy majd abban úgy elfáradok és gondolataim is a könyv körül forognak majd, de ez sem vált be. pedig olyan fáradt voltam, hogy nem igaz. aztán egyszer csak végre félálomba keveredtem. sose vallanám be mit álmodtam és kivel, minden esetre a sötét ötven árnyalatát olvastam előtte. a könyvben nem szerepelt az, ami álmomban. reggel 10-kor meg kelnem kellett. ja, akkor csak 3 órát aludtam, úristen! és azóta kínlódom, de nagyon. most elmosogatok és lefekszem a fenébe.

hiába tudom, hoyg nem szabad erőltetni a dolgokat, ha úgy érzem nem fog menni, csak azért is csinálom. kínlódva, lassított üzemmódban, de csinálom. perpillanat a trüffelt. pár éve csináltunk először excc-vel és annyira finom volt, hogy alig lehetett abbahagyni az evését. na gondoltam most is csinálok és elkápráztatok vele mindenkit. a számban volt az íze. tudtam hol tartom a receptjét, szóval elvileg semmi nem állhatott az utamba. aztán lett az, hogy mára virradóra 4 órát sikerült aludnom, amitől telejsen kivagyok és nem volt nekem kedvem már létezni sem, nemhogy édességet csinálni. ja, mert még zserbógolyó, a másik nagy kedvencem is tervben volt. de ha már megvettem nagyon sok pénzért a hozzávalókat, akkor csak neki kellett állni. és akkor kiderült, hogy még sincs meg a recept és hiába gondolkodom nonstop, nem emlékszem milyen fűszertől lett olyan nagyon finom anno. keresgéltem a neten is, de hiába, még csak nem is rémlik. az íz az megvan a számban, de nem tudom fűszerre fordítani. mindegy, nekiálltam. gyanakodtam a chilire, vagy fekete borsra, de miután kipróbáltam, kiderült, hogy nem ezeket kerestem. rómaikömény. az se. cayanne bors. az se. és akkor fogtam és vágtam bele rozmaringot a bokromról. azt tudom, hogy nem ez erre gondoltam eredetileg, de legbelül úgy éreztem, ez passzolna. így melegen pont semmi íze nincs, de mivel ezt is alig bírtam összehozni, engem tovább nem érdekel. csak a kidobott pénzt sajnálom. a zserbógolyónak neki se állok már, pedig az elronthatatlan, de egyszerűen nem bírok. mondjuk már az ebédnél tudhattam volna, hogy ez nem a főzés napja. nem lett finom a libacombom. nem tudom mi baja volt, talán magával a hússal volt vmi, mert hát ezen mit lehet elrontani. olyan hányingerem lett tőle, hogy remélem egy ideig nem kívánom meg. zsíros is, meg drága is. kár belém.

az ágyból pattantam ki a kaputelefonra. mivel evés és ivás ellenére is erősen el akartam ájulni, visszafeküdtünk. és csak feküdtünk, meg beszélgettünk. és bár alig bírtam összeszedni a gondolataimat tegnapi eszmefuttatásom ügyében, és vagy 10 percig nyökörésztem, mire bele bírtam kezdeni, végül csak elmondtam mi bánt. igazság szerint egyáltalán nem tudtam már beleélni magam a témába, de attól még probléma nekem, meg motivált, hogy még ebben az évben tudjam le, szóval végül csak elmondtam. teljesen normálisan adtam elő, ő normálisan meghallgatta, mert ő minden ilyet normálisan hallgat meg. igaziból nem is nagyon tudom miket mondott rá, semmi extrát. ő ilyen és nem is tud róla, soha senki nem szólt neki semmit az én szemszögemből, csak másikból, ami a követelődző oldal, ami nem érdekli. egyet értettünk, hoyg ő ajándékozás ügyben kissé ügyetlen, fogalma nincs minek örülne a másik. azt tudja ő minek örülne és ha az a másiknak szerinte nem jó ajándék, akkor öbb gondolatot nem is veszteget a dologra. az egészből engem annyi ragadott, illetve lepett meg igazán és már ezért az egyetlen mondatért megérte, hogy többször is elmondta, hogy ezen nyilván lehet változtatni. időt kell rá hagyni és ez nyilván változik. mondtam, hogy én már eddig is hagytam időt, mert nem akartam befolyásolni és kíváncsi voltam változik-e, ha látja, hogy tőlem mindig kap vmi meglepetést (ünnepen kívül is), de magától nem történt semmi. kérdeztem, hogy belegondolt-e abba valaha, hogy ha ő örül a meglepetéseknek, akkor esetleg más is örülne neki. nem gondolt még bele. ezt felfogni se vagyok képes, nemhogy megérteni, de ez van. kíváncsian várom, történik-e bármi is. én már a változtatásra való hajlandóságtól is boldog vagyok, de persze az igazi az lenne, ha tényleg történne is vmi változás.

aztán valahogy átterelődött a szó az otthoni dolgaira. iszonyúan felhúzta magát, amit kicsit furcsálltam, de annyira elkeseríti az otthoni helyzet, hoyg nem tudta visszafogni magát. perpillanat a gyereke. persze a gyerek abszolút az otthoni helyzetet tükrözi és az ő hibájukból olyan, amilyen, amit ő is tud, de sajnos elveszti néha a fonalat és nem éppen célravezetően reagálja le az otthon történteket. kívülről könnyű okosnak lenni, tudom. igyekszem nem beleszólni természetesen, mert hát mi közöm hozzá, meg honnan is tudhatnám bármire a választ, de azért vannak gondolataim a témában és néha mondok ezt-azt. alapvetően egyetértünk egyébként. nekem csak a náluk fennálló helyzetben alkalmazott kétségbeesett módszerei nem tetszenek. és azzal sem értek egyet, hogy azt hiszi, ugyanaz a nevelés, amit ők kaptak a szüleiktől, az fixen működik minden gyerekkel. hát nem. ott az élő példa. nem is baj, mert a szülei elveivel nem is értek egyet feltétlenül. sajnos csak elég későn ismertem fel, hogy marhára nem a tanácsaimra van szüksége, csak hogy kidühöngje magát és viszonylag sokára fogtam be a szám. és ahogy hagytam beszélni és nem akartam már se megoldani az életét, se szerepelni, elkezdtem észrevenni, hogy milyen fáradt és rossz kedvű. piros a szeme, kialvatlan, nyűgös és tanácstalan, fogalma nincs hogy rendezze az életét. hol ezt mondja, hol azt, nehéz követnem épp mit gondol és hogy vajon a sok ellentétesnek hangzó álláspontja közül melyik igaz és melyiket szüli a kétségbeesés. és mire ide értünk, már mennie is kellett. pedig olyan jó lett volna még kicsit együtt lenni. pihenni, csödben egymáshoz bújni. szeretem.

egyébként az történt, hogy egyszer csak meguntam a takarítást és nekiindultam a világnak. és ott jött szembe az úton. vagyis hívott és pont ott voltunk egymással szemben. ő városba be, én városból ki. küldött puszit, de épphogy láttam, mert odafordulni se volt kedvem, inkább csak a telefonban hallottam. próbáltunk beszélni, de nem ment. számomra, aki ilyen helyzetekben abszolút elemében van és mindenre van válaszom, meg kérdésem, nagyon fura, hogy van, aki nem tud mit mondani. még mindig azt hiszem kicsit, hogy csak simán nem veszi a fáradtságot, hogy mondjon bármit is, de kezdem elhinni, hogy nem tud mit mondani. mostanában több ilyen emberrel is találkoztam, köztük a húgommal, szóval esetleg tényleg van ilyen. nekem ez érthetetlen, de legyen így. mondta hív este, ha tud, ami inkább csak kedveskedés akart lenni, tudtam, h úgyse tud. és akkor hív majd holnap, meg elvileg ráér, de hát már megint az van ugye, hogy hiszem, ha látom. nem bírom ezt a bizonytalanságot. vagyis semmilyen bizonytalanságot se bírok, de ezt főleg.

miután elmentünk egymás mellett és kicsit erőltettük a beszélgetést, majd leraktuk, sírni akartam, de nem ment. azért akartam, mert megkönnyebbültem, hogy tényleg akkor végzett és hívott is, ennél jobban már nem tudtam volna róla megbizonyosodni sehogy sem, hisz a saját szememmel láttam. nem hazudik egyébként ilyenekben, mert tényleg teljesen felesleges és úgyis kiderül, meg minek is. szóval a szavában nem kételkedem, de volt már olyan, hogy mittudomén mik jöttek össze és nem tudott hívni. és kicsit féltem, hoyg most is ez lesz a helyzet és akkor aztán tényéeg nekibúsultam volna a világnak. na de nem így lett.

és akkor mentem, mentem felfelé északnak, még a határon túlra nem értem és akkor ott pislogtam kicsit, hogy mik vannak és visszajöttem. útközben nemhogy nem lettem vidámabb, de még csak a rossz kedvem sem enyhült. kidobott ötezer forint volt ez is. na jó, nem. kellett a vezetés, hogyvalamennyire lenyugodjak. arra jöttem rá a nagy világlátásban, hogy már nem a mai nap miatt neheztelek rá, azt én is belátom, hogy kicsit túlzás lenne. dolgok bármikor közbejöhetnek és azzal is tisztában vagyok, hogy nem én vagyok az első helyen. és sokszor még így is igen. szóval nem ez volt a baj, hanem az utóbbi időben összegyűlt dolgok, amiket én úgy értékelek, hogy nem szeret. ez persze erős, és nem is igaz, de annyira fáradt vagyok, hogy nem jut eszembe a megfelelő szó a helyzetre. inkább írom, hogy szerintem ő nagyon önző és nulla figyelmet fordít számomra fontos dolgokra. meg se hallja őket, pedig már épp hogy csak le nem írom neki. szomorúvá tesz, hogy hiába tudta, hogy én adok neki ajándékot, aranyos, személyes, kézzel készült kis izéket, semmi extrát, drágát, vagy tudom is én, szóval hiába tudta és tapasztalja most már egy ideje, hoyg én adok, ő nem. és azért ez most a kínos szintre jutott szerintem. négy alkalmat ugrott csak úgy, hoyg említést sem tett róla igazán. ez bántó és bunkó dolog szerintem és nem is értem hoyg történhet meg. az önzőség, ami nekem leginkább magyarázza, meg hogy teljesen beleszarik mindenbe, de igazán nem tudom. kevésbé lenne egyébként bántó, ha nem tudnám, hogy az "elődöm" igenis kapott tőle dolgokat. rá mitől tudott odafigyelni? ezek bántanak és zavarnak most már nagyjából három hónapja. próbáltam nem tudomást venni róla, mert úgy könnyebb, de most már túl sok és bántó nekem. ez kerekedett most felül bennem, és ha holnap találkozunk, remélem  meg is akarom tudni az ő verzióját ez ügyben. jobb lenne enélkül nekivágni az új évnek. szóval szomorú vagyok.

1. vannak más jelei is a végtelen önzőségének, ami nekem nagyon fura. én ilyesmivel így még tényleg nem találkoztam. mindig az az érzésem, hoyg egyke, de nem. akkor, hoyg egy öcs, de nem. báty. nem bírom ésszel felérni.

2. az egyik ünnepemre maúgy telefonon utóbb belökte, hogy meghív ebédelni. ez volt 3 hónapja. azóta néha említem, teljesen feleslegesen. szerintem esetleg azt se tudja mit hogyan. a másik ünnepemre meg azt hiszi tényleg meghívott ebédelni, de ez se így igaz az én véleményem szerint, de mindegy.

ez a legrosszabb egyébként, mikor egyik pillanatról a másikra leszek rossz kedvű. miért ilyen törékeny a jókedv bennem?

olyan szintre jutott a szomorúság bennem, hoyg fosok a koszra, a rumlira, elmegyek itthonról ás sajnálni fogom magam mindenért.

azt mondta amúgy, hogy szívesen lát, menjek ki hozzá a munkahelyére. de ha nem megyek, akkor hív, mikor végzett, kb 12-kor. most 13 óra van. csak mondom. elvileg  belefér, mert nekem eredetileg azt mondta, hoyg 13-14 óra körül végez, ha 9-kor kezd. ma 10-kor kezdett, úgyhogy nem is értettem a 12-kor végzést. vajon találkozunk még idén? lehet, hoyg nem. az milyen lesz.

épp vmi tisztítószert tesztelek a kádon. szeretnék mindent befújni vele, hoyg csillogva-villogva kerüljön elő a fürdő, de halál értelmetlenül van leírva, mire lehet fújni, mire nem. utólag színezett és fényezett kádra nem. most ezeket honnan tudjam a kádamról? leginkább a fényezésre gondolok. mért nem lehet azt írni, hogy akril kádra ne fújd. az félreérthetetlen.

szomorú vagyok és barackmagba szorított állal ganézom a lakást. a szomorúságot és dühödt belső monológjaimat csak a tűnődés szakítja meg néha, hogy honnan van már megint ennyi kosz.

az hogy van, hogy felhív, hogy ne várjam ma, mert közbejött vmi, programváltozás van. és mikor rákérdezek kiderül, hogy  a nő szabadságon van és ugyan vigyék már el valahova a gyereket közösen. hát vigyék. de mitől nem lehetett ezt előre tudni? attól, hogy így mennek náluk a dolgok, ahogy. kurvajó, köszönöm.

és akkor de én menjek nyugodtan, míg dolgozik és mért hangzik csalódottnak, vagy szomorúnak, vagy mérgesnek a hangom. szerinted?! amúgy nem tudom, úgy kellett volna reagálni, hogy mosolyogva mondom, hogy jól van, persze, nem gond? tényleg nem tudom, lehet, hogy mások úgy reagálnak. nagyon ügyesek.

és hogy megváltozik minden mindenek fényében. tegnap még nem örültem, hogy tegnap maradt végül, ahelyett, hogy dolgozott volna, hogy a mai napot együtt tölthessük. még reggel sem örültem, mert a film, amit rég meg akarunk nézni és mára volt betervezve, mindenhol reggel 10.00 és 11.30 közt kezdődik (ezt egyébként semmilyen szinten nem értem) és a tegnap el nem végzett munka miatt így egyikre se értünk volna oda. épp emiatt akartam hívni, mikor csöngött a telefon a fenti hírrel és ennek fényében viszont mégis örülök, hogy tegnap itt maradt és az már elvehetetlen. mondjuk a mi tegnap történt az is a kiábrándító kategória, csak mivel alapból jó kedvem van és direkt eldöntöttem, hogy ha úgy alakul, ahogy sejtettem, akkor sem engedem, hogy elvegye a kedvem. nem is engedtem, de azért átgondolva a helyzetet álljon már meg a ló.

újra itthon, ódejó :)

sok lényegtelenebbnél is lényegtelenebb dolgot szeretnék leírni, de nincs időm. azt viszont nem tudom magamban tartani, hogy én hülye beadtam a derekam (leginkább csak a körülményeim miatt, már megint) és tampon nélkül vágtam neki az éjszakának. soha többet, köszönöm. most már nem lehet azt mondani, hogy nem próbáltam meg. az, hogy egész éjjel vigyáz állásban aludtam semmiség ahhoz képest, hogy lehetett utána ágyneműt mosni. na az mi? szívem szerint hosszan értekeznék arról is, hogy mi viszolyogtat a nem tamponban és hogy nagyjából el tudom képzelni, mi szól a tampon ellen, de ennyire belemenni sajnos most nincs időm. lehet, hoyg nem átlagos, de én pl tök szívesen beszélgetnék ilyenekről másokkal. a barátnőim nyomasztom ezzel bőven, de igaziból idegenek érdekelnek. régen annak is utána akartam járni, hogy a pucér (jó, nem) törzsi nők hogy oldották meg, de nem találtam igazán semmit a neten. talán nem jól kerestem, nem tudom. igyekszem még idén utánajárni ennek :) (itt már a fáradtság beszél belőlem, megyek is a dolgomra)

a tegnapi szörnyű állapotom kialudtam ugyan, de kezd visszakúszni, mert nem értem miért várok rá még mindig, mikor kb 10-re ígérte magát. már hívtam (én) és tudom, hogy dolga lett, de még úgyis 11-re kellett volna jönnie. jó-jó nem szokott ilyen lenni, de én ezt így egyszer sem szeretem, főleg, hogy nem akarok hisztibe keveredni megint, de már érzem, hogy nemsokára újra rám tör. jajaj.

lennie kell ma vmi titokzatos bolygó együttállásnak, vagy nem tudom, mert amit ma művelek, az borzasztó. feszült vagyok, ideges, kapkodok, fogalmam nincs hova kapjak következőnek. legszívesebben cukrot tömnék (ritka pillanat), de semmi ilyesmi nincs itthon. vettem be 3 db vmi gyógynövényes nyugtatót, hiába. végül főztem hagymás tört krumplit sült virslivel és ettől vártam a megváltást. valamivel jobb is lett, de még mindig annyira nem voltam magamnál, hogy semmire se jutottam a dolgommal. izzadtam, melegem volt, és nem tudtam fékezni az agyam zsongását. a hátam egyre feszültebb volt, én meg már csak egy sport szeletre és kólára vágytam. meg hoyg végre megjöjjön és hozzá bújva lenyugodjak. írtam neki sms-t, hogy sport szeletről és kóláról álmodom, de elővigyázatosan én magam is beszereztem. és milyen jól tettem... aztán a nagy odabújós megnyugvás is váratott magára egy ideig, mert ne dirigáljak, ne mondjam meg mit hogy, ő is fáradt, nem gondolom-e. és különben is, nézzük meg az internet mit mutat kedvenc témáiban. néha megdöbbenek az önzőségén. és állítólag nem is tud róla, mert ha tudna, nem viselkedne így. (érzem én, hogy nem tudni miből következtettem ki az önzőséget ezen a történeten keresztül, de nem lehet ezt most elmagyarázni). aztán miután véletlen állon vágtam a nagy hisztimben, végre lehiggadtam. mármint nagyjából. hát nem könnyű nekem magammal. most estére egyébként sokkal jobb. voltam levegőn és a hűvös érezhetően segített.

a galamboslajost minek teszik be egy vacsoracsatába. elmegy tőle az ember étvágya. és nem azért, ahogy kinéz, hanem ahogy unja és utálja az egészet.

hogy lehet ennyire csufka a bencegazda nője? a szemöldökével mi van? többek között.

nem tudom hoyg történt, hogy fura a kisállat szeme fölött a szőr, megtapogatom, érzem, hoyg vmi ödémaszerű, elmegyek orvoshoz, két órát várok, közben többször elalszom, végre behívnak, ketten is megnézik a szemét és azt mondják nincs ott semmi csak a szőr fura (gomba, atka?), én meg elhiszem, hazajövök, majd megint odanyúlok és ott az ödémaszerűség. faszkivan, most holnap vigyem vissza? nem értem ott mért nem erősködtem. valahogy a fáradtságtól olyan szűrreűlisan érzékelem a világot, hogy mindent elhittem.

hülye voltam szombaton, hát ez van. a magam szemszögéből ugyan értem magam, de azért azt is tudom, hogy túloztam és odabasztam az egész napnak a végén.

minden szarság ellenére még mindig hiányzik. a lénye, vagy nem is tudom. és bír olyan levelet írni, amin sírnom kell, pedig alig pár sor, de ehhez bezzeg nagyon ért. mármint hogy csak ehhez. az én hangnemem meg szigorú, mert muszáj.

eszméletlen fáradt vagyok. egy roncs. és akkor hazajövök és beteszek egy libacombot a sütőbe. az ugye meddig sül? évekig. de nem baj, mert van mért fenn maradnom és akkor nem alszom el korán, és nem kelek fel az éjszaka közepén kipihenten. na szóval sütöm a libacombot. a libacombot, amit életemben háromszor ha ettem eddig, világ életemben utáltam és csak pár hónapja szerettem meg. pont egy órája sül és háj szag terjeng a lakásban. remélem ennél lesz jobb is, mert finomat akarok, meleg ételt akarok, aztán meg alukálni akarok.

sajnos várakozás közben néha az x faktorra kapcsolok. horror.

update: a libacomb és a vele sült krumpli olyan finom lett, hogy tényleg majdnem sírva fakadtam az első falatnál. most iszom rá egy kis colalightet és részemről ennyi volt a nap.

a kurvaokos telefonomra meg most képes voltam pénzért csengőhangot letölteni, mert reggelente már megőrültem az ébresztő hangjától és hát az ájfónra direkte a legnyomorultabb csengőhangokat teszik, hogy vehessek rá jobbat jó pénzért. nagyon örülök.

őt pedig nagyon szeretem és szeretném leírni, amiket mond, de mégse. mármint most nem.

úgy szeretnék már kis babákokat, akiknek sütnék palacsintát pici (tükörtojásos) serpenyőben. persze, csak mikor palacsinta kompatibilisek már. és kakaós palacsintamasszával csöpögtetnék pöttyöket, meg húznék csíkokat, meg a nagy sikerre való tekintettel rajzolnék napocskát és még ki tudja miket a tésztába. bármit, amit kérnek. és sikongatva örülnének neki. én meg az ő örömüknek. lehetne már ezt?

kezd fura lenni ez a főzési hóbortom. lehet, h a sok vacsoracsata nézés ment az agyamra? mindegy is, főzök. el vagyok ámulva magamtól. vagyis hogy lehetnek ilyen jó receptek a neten? a problémám, hogy ma sem voltam itthon nappal, vmi okádékot ettem egy azonnal bezárni való helyen és mikor főztem már megint? most éjjel. és akkor épp csak meg akarom kóstolni, de annyira jó, hogy a fele megint lecsúszott a serpenyőnyi finomságnak. úgy érzem kétféle módon lehetne segíteni ezen: vagy költözzön ide és akkor nyilván nem merek itt este a konyhában sertepertélni, hanem már lefeküdni készülődünk, vagy járjon hozzám minden délben, hogy akkor főzzek és együnk. az én önmegtartóztatásomra várni reménytelen.

és hát semennyire nem izgalmas, de idebiggyesztem, hogy rozmaringos, gombás, répás csirkecomb filétől vagyok perpillanat ilyen boldog. meg mustáros is volt. hát. tegnap meg kapros csirkemell volt. na az is, hát!

magamról annyit tudok elmondani még, hogy az aranyosnál is aranyosabb, a viccesebbnél is viccesebb vagyok úgy általában és ennek én magam is nagyon örülök, nemhoyg ő. ma nem jutott nekem szeretgetés, mégis nagyon jó volt együtt lenni és a legjobb pillanat az volt, mikor a jeges szélben tankolás után visszaszálltam a kocsiba, rám nézett és azt mondta, hogy: te mennyire aranyos vagy! nem tudom ezt pontosan mire értette, de szerintem csak úgy általánosságban, mert olyan szerelmesen is nézett hozzá, hogy csak erre tudok gondolni. mi másra, nem?

meg azt is mondtam neki, hoyg én szívesen főznék neki minden nap ebédet és akkor hazajöhetne ebédelni. és a hazajöhetnél-től teljesen meghatódott és én meg kb elpirultam magamban magamtól. így.

szeretem, na.

először a tüszős mandula gyulladásomra nyomtam be egy doboz antibiotikumot, aztán a bakteriális fertőzésemre még egyet közvetlen a mandulás után és ma meg szaladtam a nőgyógyászhoz, hoyg bakker legyen velem valami, mert azonnal széttépem magam, ha nem enyhíti vhogy a viszketve fájásomat. erre síkosítás nélkül belém nyomta a gumikesztyűs ujját vizsgálat gyanánt, amire majdnem lerúgtam magamról és szívem szerint otthagynám a fenébe, mert szerintem eleve nem csinálunk ilyet, de ilyen állapotban meg semmiképp, csak hiszek a gyógymódjában, ezért maradok. majd igyekszem mindig időben rinyálni egy kis síkosítóért, ha gumikesztyűt látok nála és hátha akkor felhőtlenebb lesz a kapcsolatunk. bár, krémet se akart felírni, mert hogy nem nézek ki olyan vészesen. megkérdeztem milyen az, ami tényleg vészes, mert én konkrétan ülni se tudok a viszketvefájástól, de nem kaptam választ. a krém meg, amit nagy lamentálás után felírt szart se ér. próbálkozom vmi mással saját hatáskörben. örültem.

délben akartam megfőzni a kapros csirkét, de nem jutottam haza sehogy se csak éjjel fél 11-kor. és akkor meg egyszerűen muszáj volt megcsinálni, mert féltem hogy holnapra megromlik a hús. aztán meg annyira finom lett, hogy bár csak meg akartam kóstolni milyen, megettem majdnem az egészet. két adagnyi volt... míg tömtem a serpenyőből mokkáskanállal (!)(azt hittem úgy meg tudok állni időben, de nem) arra gondoltam, hogy nem szabad, mert mit eszünk holnap, meg milyen ciki vagyok már, de nem bírtam abba hagyni. még arra a gondolatra se, ami általában győz, hogy szarul fogok aludni és rosszat fogok álmodni. durva volt. és túl finom. egy picit meghagytam végül reggelire és majd készítek új ebédet. ezért nem szabad nekem este főzni.

annyira aranyos. és olyan kellemes délutánt töltöttünk együtt, de komolyan. és kaptam (vetettem vele, haha) tőle kívánságport, úgyhogy fogok kívánni és őszintén remélem, hogy teljesülni fog. mondjuk nem adják ingyen, mert a négy égtáj felé kell fújkálni a zöld csillámport, meg fél lábon ugrálni és elkapni 3 csillagot (?), szóval elég bonyolult, de cserébe legalább hátha működik :)

mellesleg tök finomat főztem ma és végre kiléptünk a lazac - rizs bűvköréből. eddig mindig azt csináltam, ha nálam ettünk, mert azt tűnt képesnek megenni. de ennek vége és nem tudom mi történt, de egyrészt kétféle kaját főztem (egyikből sem volt elég két adagra), másrészt az egyik olyan volt, amit még soha, csak egyszerűen azt éreztem, hogy mustáros húst kell ennem. és így is lett és nagyon finom volt. hát de most komolyan, hova fejlődhetek még? és nagyon örültem, mert tényleg ízlett neki is és mindent megevett és még annál is többet és és és

de ami az igazán wtf, az az, ami az e-mail fiókjaimmal és a honlapommal történt. nem tudom pontosan mi, de hogy egy csomó levelet nem kaptam meg, az tuti és egyáltalán nem értem az okokat. bele se merek gondolni ez mióta mehet így és hogy mennyi mindentől estem el. jaj meg kurvaélet. amit lehetett, azt most még mentettem, mint szituációt, de hát azért köszi.

ma is a szokásos. fent - lent. jókedvűen - szarkedvűen. erősen - erőtlenül. örülve - boldogtalanul. bizakodva - rémeket látva. horror, komolyan mondom. és semmi különösebb nem történt mindehhez. na jó nekem mondjuk bőven elég így is, de semmi igazán olyan, mi ezt tényleg indokolná.

és itt említem meg azt is újra (vagy először, nem tudom, hoyg írtam-e már róla, vagy csak a szám jártattam a témában), hogy azt a nagyon sok pénzt is vissza kéne kérnem, amivel az exő tartozik nekem és eléggé elfelejtette megadni. soha nincs bátorságom. kerülöm a konfliktust. nonszensznek érzem az egészet. én, bazdmeg, akinek tartoznak. akinek a bizalmával és jóindulatával maximálisan visszaéltek.

és szívózik velem egy kis haverom. nagyon köszönöm, komolyan. remélem, hogy mikor találkozunk, el fogom kérni a pénzt, amivel tartozik, ha már sikerül neki itt össze-vissza alkudoznia velem a semmin. kié legyen az utolsó szó jellegű szarakodást érzek, amit semennyire se értek. még egyszer kösz.

vajon mennyire lennék boldog a célom elérése után? vajon beigazolódnának-e a sejtéseim? a titkolt aggályaim? és miért tartom a fejem folyamatosan, erőnek erejével a víz alá nyomva?

 azt hiszem annyi csak nekem a bajom, hogy nem járok emberek közé. talán. talán nem. mindenestre nehéz így. ragaszkodni meg könnyű.

annyira gyorsan változik bennem megint minden, hogy követni se tudom. szívesen leírnám, csak úgy magamnak, hogy visszaolvasva elborzadjak, de annyira gyors, hogy leírni se tudom. és az is milyen érdekes, hogy a semmitől érzem hol ezt, hol azt. megint hazugsággal gyanúsítom magam egyébként. meg aztán azonnal hiszek másoknak, teljesen igaz, amit mondanak és nem is értem magam. nekem tényleg nincs semennyi normális eszem. másnak miért van? mindig csak reménykedni tudok, hogy vannak még hozzám hasonlók. nem mintha attól nekem jobb lenne, de azért kicsit nyugtatna a tudat.

miután megettem a félkemény zúzát a péppé főtt további cuccal, nem vagyok túl jól. ez a főétel volt. mivel a zúza a kedvencem, levest is abból főztem, de szerintem mindjárt kiöntöm, mert egy moslék, ami sose fog már megpuhulni. sírok.

úgy elszálltam a nagy főzőtudományomtól, hogy ma hibát hibára halmozok és csak reménykedni tudok, hogy lesz egyáltalán végeredmény és ha állagra nem is, de ízre ehető lesz. hogy gondoltam a zúzát egy időben feltenni főni minden mással együtt?!

én őszintén szégyenlem, de néha szoktam rosszat kívánni másnak. egy valakinek. vagyis nem neki rosszat, hanem magamnak jót. nem tudom hogy csinálom, de nem tudatos, mert mikor feleszmélek, hoyg épp egy ilyen óhaj suhan át rajtam, azonnal leállítom és elhessegetem. rettegek rosszat kívánni másnak még tudat alatt és átvitt értelemben is. de mit csináljak, ha nekem meg pont ezek a gondolatok hozhatnának jót. hatnának, mert ennyire nem vagyok biztos semmiben.

még ma is leírhatatlan szomorúság van rajtam. nem jó. állandóan sírnom kell és sajog a szívem. e mellé nagyon feszült voltam, amiért meg is kaptam a magamét, amitől azonnal lehiggadtam és csak szeretgettük inkább egymást, meg aludtunk. a szomorúság viszont maradt. legbelül érzem mi bánt, de kell lenni vmi másnak is, mert csak úgy emiatt nem lennék ennyire elanyátlanodva.

tegnap estére nagyon rossz, elkeseredett és magányos hangulatom lett. egy vágyott napon voltam túl vele, mégsem voltam se boldog, se jó kedvű, se elégedett. csak szomorú és üres, de nagyon. egyrészt kicsit romantikusabb történésekre számítottam. nem nagy dolgokra, csak és kizárólag apróságokra. ezek hiánya eléggé elkeserített. annyira azonban mégse, hogy ne tudjak még szomorúbb lenni amiatt, hogy a nap végén hazamegy és nem nálam marad. ráadásul oda megy haza, ahol megint egy fokkal jobb a helyzet (egy ágy) és én megint nem értem mit keresek a képben. eléggé sajnálom magam.

szombaton nagyon jó napunk volt. ijesztő, nem ijesztő, de teljesen olyan volt, mintha együtt lennénk és egy sima szombati napunk lett volna. nem tudom hogy van ez, mert már rákérdezni se merek ilyenekre, de most már nem az első szombatot tudja egész estig rám szánni. semmi extra nem történt egyébként, csak nagyon sokat nevettünk, viccelődtünk és szeretgettük egymást. érdekes, de már szinte egyáltalán nem viselkedek másképp, mint egyébként. ezt most nem tudom kifejteni, de némiképp másképp, valahogy korlátozottabban viselkedtem eleinte, ami persze egyre oldódott és talán most vagyok ott 90%-ban, hogy akkor is így viselkednék, ha együtt lennénk.

egyszerűen nem tudok visszaemlékezni hogy történt olyasmi, hogy azt  mondta csak akkor vesz el, ha járok jegyesoktatásra és hogy reméli nem akarok innen elköltözni, mert ő itt nagyon szeret lenni és igenis elférnek itt a gyerekek, max ki kell költözni aludni a nappaliba. mondom, nem tudom ezek a beszélgetések hogy kezdődtek és arra sem emlékszem hogy végződtek, minden esetre hajnal 2 körül méregettem a nappaliban, hogy tényleg elfér-e ott az ágy. érzelmeim az ügyet illetően nincsenek, mert az agyam nem is engedi, hoyg akár felfogjam, akár értelmezzem a hallottakat. egyszerűen kizárom, mert nyilván csak képzelem az egészet. egyébként fehérarany gyűrűt szeretnék (ja, nemrég meg azt kérdezte, ha adna nekem egy gyűrűt, azt hordanám-e. a kérdést se értettem. és azóta se. inkább hagyjuk is.)

ma is feljött kb egy órára, nagyon örültem, mert úgy volt, hogy ma nem tudunk találkozni. a kérdés nem volt komoly és persze fogalmam nincs hogy került szóba, de megint megkérdezte, hogy amúgy hozzámennék-e. és még csak nem is válaszoltam rá értelmesen, hanem visszakérdeztem, hogy szerinte? haha. a válasz az volt, h nem tudja, mert attól, h szeretem, nem biztos, h hozzá is mennék. ebben maradtunk.

az este legjobb és legfurább része az volt, mikor nagyon közelről néztünk egymás szemébe (én nem szeretek így konkrétan belenézni mások szemébe, nem akarom tudni mit láthatok bennük) és azt kérdeztem magamban, hogy lesz-e a férjem. érdekes, de szentül hiszem, hogy ő is ugyanezt kérdezte magában, mármint, h leszek-e a felesége. nem szóltunk egyébként semmit, mégis olyan volt, mintha beszéltünk volna egymással. soha nem volt még ilyenben részem. ezt is, mint a többi nonszensz dolgot, csak úgy megjegyzem, hátha egyszer lesz jelentősége. bárcsak.

az mi, hogy a supertv2 helyett most egy olyan adó van, hogy family filmbox?

mostanra lehiggadtam, de azért leírom mi volt. sajnos biztos azért higgadtam le, mert vállalhatatlan dolgokat mondtam annak a két undorító baromnak, akik a boltban engem, aki mindkettejük előtt álltam a sorban, félrelökve igyekztek az épp frissen nyitó kasszához. a kurvaanyátokat, főleg annak, amelyik konkrétan félrelökött és a parizerem a kezemből kiesve becsúszott egy csokis polc alá. komolyan kérdezem, hogy ez milyen viselkedés és hogy hogy lehet így viselkedni? mégegyszerakurvaanyátokat. most azt meg se említem, hogy szerintem az új kasszához úgy vonul át a normális tömeg, hogy az kerül ott is előrébbb, aki amúgy is előrébb volt, nem pedig az utolsó előre fut játék mintájára. ezen  mit nem lehet érteni? ezen mi a fura? miért nem gondolják azt mások is, hogy így oké. én soha nem rohanok senki elé, bazdmeg. szóval itt most nem is erről beszélek, bár ez is nagyon felbosszantott. hanem arról, hogy két ősz hajú, meglett ember miért fut úgy, hogy engem konkrétan félrelöknek, nem túlzok. az egyik 5 kiflivel, a ásik 4 sörrel sietett ennyire. nálam 3 db termék volt, szóval még csak az se, hogy basszam meg a tele kocsimat, elém rohannak. a kezemből a parizert kiverő idióta ráadásul képes volt azt állítani, hogy én kapálóztam (?!) és úgy ejtettem el a parizert. erre nem is mondok semmit.

és ami még az agyamra megy mostanában de nagyon, az az, hoyg mifaszért nem lehet már végre szabályozni, hoyg ne ordítsanak a reklámok a tv-ben?! ráadásul mind más hangerőn ordít. nem nyomkodhatom állandóan a távirányítót, hogy hang le, hang fel. szerintem ezzel az ordítással eleve csak azt érik el, hogy mindenki elkapcsol a picsába.

hát nem elég, hogy szar sincs a tv-ben, még idegbeteg lettem a netrisken is. én eddig imádtam őket, meg dicsőítettem, meg ajánlottam fűnek-fának és konkrétan elképzelhetetlennek tartottam az életem nélkülük. na de ma felbasztak. nem tudom mi történt, de nem elég, hoyg most már annyi faszom keresztkérdést tesznek fel wtf kategóriában, amiket elolvasni se érdemes, még fix, nem változó adatok is kiestek, vagy szándékosan eltűntek a rendszerből, ami baromirakurváraidegesítő! hát mért kell nekem idehoznom az összes iratomat, meg felhívnom anyámat, hogy újra bírjam kötni ezt a fost? miért?! ha tárolja mondjuk a nevemet, akkor hova tűnik az anyám neve, meg a születési adataim, meg az anyám jogosítvány szerzésének időpontja és a többi hasonló, soha meg nem változó adat? baszódjatokmeg. pedig annyira szuperül működött eddig, szinte három kattintás és le is volt tudva az újrakötés.

hogy lehet megint egy csapásra az, hogy  sírnom kell, úgy szeretnék vele lenni. valahogy azok esnek le, amiket tegnap mondott magáról. régebben is hallottam ezeket, de nem voltak rám ilyen hatással. most hirtelen ettől még többre becsülöm, de úgy, hogy kb eltörpülök, meg elnémulok csak a gondolatától is. és itt van az is, hogy pár napja fetrengve röhögtünk a kanapén ugye, és annyi aranyoskodás, meg bújás volt, hogy most is elmosolyodom rajta. szóval ezek így együtt megint beletaszítanak a kínlódásba, hogy mennyire szeretnék vele lenni. örökre. kitől kell ezt kérni? (mindenkinek jobb lenne, csak meglépni nem fogja senki. nekem nincs lépési lehetőségem, mármint normális keretek közt, azon kívül meg nem lépkedek)

tudtam, hogy ahogy leírom tegnap, hogy minden milyen jó most (bennem) vele kapcsolatban, azonnal jön vmi kevésbé jó. még meg is akartam jegyezni, de aztán mégse. és tényleg az lett, hogy kicsit elszomorodtam ma, ahogy beszélgettünk. nem volt semmi extra, csak engem érintett rosszul, amikor azt mondta, elbeszélünk egymás mellet és a kérdéseimből is érezni, hogy nem értem, amit beszél. és hogy neki rosszul esik, hogy azt gondolok, amit, róla. ettől lett szomorkás kedvem. ott és akkor azért, mert rossz érzés volt, hogy neki rossz. tényleg sírni lett volna kedvem, meg megölelgetni, annyira szeretem. de túlzás lett volna, meg a helyzet sem engedte. csak bennem zajlott ez ennyire drámaian. itthon aztán pedig azért éreztem magam még amúgyabbul, mert igaziból én tudom, hogy ő mit beszél, értem és meg is értem, csak igaziból (nem szándékosan, vagy nem tudatosan) provokálni szoktam, mert olyasmiket akarok hallani, hogy bezzeg velem nem úgy lenne, mint most, velem más lenne, csodálatos, természetesen. ennek érdekében hülye, provokáló kérdéseket teszek fel, vagy talán inkább értetlenkedve akadékoskodóakat, amiből úgy tűnhet, hogy nem értem, amit beszél és egyet sem értek vele :( ez tényleg elszomorít és igyekszem változtatni rajta. gondolom ez az én kis játszmám. szuper.

és most az van, hogy újra alig bírok nélküle meglenni, hiányzik nagyon, sajog a csontom, annyira és mást se szeretnék, csak vele lenni. mostanában vhogy sikerült ezeket az érzéseket háttérbe szorítanom, hogy könnyebb legyen mindkettőnknek, de most újra itt vannak nyomasztani. remélem holnapra a derűsebbik oldalamat látom viszont.

nagyon szeretem basszus és egyre inkább (ha lehet ezt egyáltalán még hova fokozni) sajnálom, hogy nekünk esélyünk sincs. olyanokat mond, amiktől megállíthatatlanul tisztul a kép a fejemben, hogy mekkora szerencsétlen idióta vagyok és milyen céltalanul élem az életem, a tudatosság teljes hiányával és hogy ez borzasztó, azonnal változtatni kell rajta. természetesen ezeket nem vágja a fejemhez, sőt nem is velem kapcsolatosak ezek a beszélgetések, csak bennem csapódnak így le. szeretnék vele lenni és normális lenni végre. kérem szépen.

hangosan óbégattam az örömtől, mikor azt láttam a megyeri hídon, hogy pestről budára (másik oldalt nem is figyeltem, de utána fogok járni) megváltoztatták a sebességhatárokat. hát konkrétan 100 végig a hídon 80 helyett, de ami ennél sokkal csodálatosabb, hogy az autóút végén 60 helyett 80-nal lehet menni, aztán a köcsög 40-es kanyarban most simán lehet 60-al hasítani és csak az utolsó pár méteren kell lelassulni 40-re. tökéletes, nem is ragozom tovább. talán még csak annyi, hogy nem is értem hogy bírták egyáltalán kitalálni az előző, abszolút betarthatatlan rendszert. szóval hurrá, csak hogy pozitívan zárjam magam.

szerintem azért nem írok róla, mert most nyugalom van bennem és én a tipikus hisztérikus blogoló vagyok, aki akkor nyíg ide, ha baja van. nem szép, de ez van. úgy veszem észre, hogy mostanában igyekszik velem lenni, és ki tudja miért egyre többet nevetünk, ami nekem nagyon jól esik. eddig is nevettünk, de biztos más vmi, ha mostanában szemet is szúr. ma is nyihogásig röhögtem és olyan jó volt. persze az is, hogy sokáig itt volt. én már nem is kérdezek, csak igyekszem kiélvezni a jót. na jó utóbb néha kérdezgetek, hogy ezt most hogy, de nem forszírozom annyira a tényeket. szóba került, hogy elmenjünk londonba egy napra jövőre. ezt csak megjegyzem, mert nem nagyon hiszem, hogy rá bírja venni magát. pedig találtam egy napot februárban, amikor nagyon olcsó a jegy. reggel mennénk, este jönnénk - legjobb. voltam már így párizsban és annál menőbbet, mint egy retiküllel a hónom alatt elröppenni egy másik országba, el se tudok képzelni. tényleg csak mintha a következő sarki boltba ugrottam volna le.

nagyon aranyos egyébként, bár mostanában asszem sokat látom vergődni megint. már hogy magában belül. nem tudom perpillanat mi megy pontosan otthon és jó így. ez az ő játszmájuk. még mindig extrém jóképűnek látom és nagyon szeretnék vele lenni, és még mindig esélytelen az egész. hát ennyi.

szeretnék írni a legfinomabb levesről, amit én főztem, meg az ízfokozóról, amit gyűlölök, aztán a legfinomabb krém illatáról, aminek ijesztően a függője lettem, és róla is, természetesen. de nem írok, mert nem tudom mi van velem.

mostanában folyton vacsoracsata ismétléseket nézek. így pár év késéssel még el is bírom viselni. biztos most értem meg hozzá. de nem ezt akarom mondani, hanem hogy a szegény noxszilvi típusú lányoktól én sikítozni kezdek. ilyen szerénység és prüntyögés egész egyszerűen nincs. mármint hogy ne legyen.

negyedik napja fáj folyamatosan az alhasam. elegem van belőle. és nagyon szeretném tudni, hogy mitől. és nem érzem, ha pisilni kell, csak amikor már még sokkal jobban fáj attól is.

egész nap igyekeztem nem panaszkodni, de most már muszáj. a torokgyíkom van és kész, remélem elmúlik. az antibiotikum elfogyott (de még 10 napig hat), öblögetek hát sós vízzel. elvileg jó lesz, annak ellenére, h mára sztem rosszabbodott, mert eddig nem fájt, most meg igen. és hogy ne csak ennyi bajom legyen, fáj az alhasam is és hiába vettem már be algoflexet, meg nospat is, nem változik semmit. azt se tudom miért fáj. eredetileg azt hittem azért, mert megjött. csak azt furcsálltam, hogy nem hat rá a gyógyszer. meg nem is szokott ilyen sokáig fájni. meg ennyire se talán. így felmerült, hogy más miatt fáj. de mi miatt? nem szokott így fájni. olyan gyulladt érzés, azt hiszem. de legyen bármi is, miért nem múlik el gyógyszerre? egy fél percre sem. nagyon zavar és az egész napom tönkretette és idegbeteg hisztibe kergetett. mondjuk ehhez az is hozzájárult, hogy a mandulámra való tekintettel gondoltam, hogy ma nem megyek sehova, mert rosszabbodott ugye és megőrültem itthon. délután 1-kor keltem, 3-kor már sötét volt és ettől is nagyon megzavarodtam. szóval ez egy igazi fos nap volt.

a megszépítős műsorra kapcsolva mit látok? hogy melltartó nélkül flangál benne a megszépítendő nő. innen nem nehéz nyerni. melltartót rá és máris szebb lesz. bakker.

én régen nagyon jó helyes író voltam. most pedig már jó ideje egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni pár szót. igaziból szentül hiszem, hogy mindig a másik verzió jó, mint ahogy leírom, szóval változik bizonyos szavak helyesírása. ilyen pl a kíváncsi, amit most véletlen eltaláltam, de egyébként mindig rosszul írom le az i betű rövidsége, illetve hosszúsága miatt. a dícsér-rel ugyanez a helyzet. tessék ezt pl rosszul írtam most. dicsér a jó, de mért vannak ezek ellentétesen? ezért nem tudom megjegyezni, most esik le. aztán van az egyszercsak, amit annyira szeretnék egybe írni, de nem lehet ugye. néha azért megteszem, hogy jó legyen nekem. de miért nem lehet egyébként? egy szó az szerintem. a végülis-t se értem mitől két szó. úgy értem nem lehetne, hogy végre összevonódjanak ezek? és akkor van az egyelőre is, amit nagyon szeretnék egyenlőre-ként használni, de erre még csak gondolni se merek, hát tisztában vagyok én vele, hogy mást jelent, de akkor is. nehézséget okoz még a híjján szó, mert mért nem két l az? híján. hát hogy néz így ki? biztos van még, amit nehezen bírok feldolgozni, egye(n)lőre ennyi jut eszembe.

ma még azt árulom el, most, hogy végre fél órája nem fáj a fejem 3 nap után, hogy tegnap megragasztottam a körmöm pillanatragasztóval. és eddig nagyon jól funkcionál. beszakadt, de olyan lent, hogy még ha akartam se lehetett volna odáig levágni. azért történnek velem ilyenek, mert olyan ügyesen szoktam körmöt reszelni, hogy oldalt kicsit belereszelek, aztán ahogy az a rész növekszik felfelé, egyszer csak elkezd beszakadni.  kíváncsi vagyok a ragasztó meddig segít rajta. le is fogom lakkozni a hosszabban tartó siker érdekében.

kész a zúzapörkölt. nagyon finom. mivel nagyon ráérek és nem nagy mennyiségről van szó, kiszedegettem belőle a paradicsom héját. azzal tisztában vagyok, hogy ezt főzés előtt kellett volna leszedni, de mivel koktél paradicsomot használtam, hát köszi, nem. mivel nem volt csak csípős pirospaprikám, csemege piros aranyat (életemben kétszer vásároltam eddig piros aranyat, anyukám pedig sztem soha) tettem bele. na most hogy a piros aranytól, vagy mitől, de érdekes lett a szaft. olyan krémes. ma már többet nem főzök, ígérem.

update: önkritikát gyakoroltam és be kell vallanom, hogy bár betömtem így hajnal 1-kor az egész pörköltet, nem pörkölt, hanem paradicsom szósz íze volt a szaftnak. hm.

a pörkölt pörkölt ízű, csak kinézetre fura a már említett paradicsom és paprika darabok miatt. nemrég ettem bnőmnél pörköltet és amellett, hogy iszonyú finom volt, a húson kívül semmiféle darabok nem éktelenkedtek benne. hm.

még mindig főzés. életem legeslegfinomabb levesét rendeltem hétvégén, amit sajnos a tejföl miatt végül csak megkóstolni tudtam, aztán cseréltünk és nekem egy ízetlen erőleves jutott. attól függetlenül, hogy nem ehetem, érdekelne a receptje. a neve kapros libazúza leves volt, de a net nem mondja meg hogy kell főzni. ha valaki, aki erre jár és tudja, ne habozzon megosztani velem. egyszerűen annyira finom volt, amit elképzelni se lehet. igaziból talán vadas íze volt, amilyet a nagymamám csinál, de nem tudom, hogy valóban úgy készül-e, vagy csak nekem hasonlított annyira.

pörköltet főzök. lehet, hogy főztem már valamikor, de arra se emlékszem, hogy valóban főztem-e, arra főleg nem, hogy hoyg kell. nekem ezek a magyaros ételek az érthetetlen kategóriába tartoznak. milyen jó háziasszony vagyok, ugye. na szóval most főzöm. már rotyog, vagy mit csinál magában. a kérdésem ezen a ponton, hogy a paprika és a paradicsom mikor szűnik meg darabos lenni. mert a kész pörköltben nem szokott paradicsom és paprika darab lenni szerintem. haha. jókat mulatok magamon.

fürtökben lóg a mandulámról a genny. én még ilyet nem is láttam. és nem fáj. és lázas se vagyok.

az imádott sumamedemtől annyira rosszul lettem éjjel, hogy azt hittem ennyi volt. savat csinált gondolom, ami olyan hányingerben és hirtelen gyomorpuffadásban végződött, hogy alig bírtam utánaolvasni, hogy bevehetek-e savlekötőt vagy sem. nem tudom mit csináltam volna, ha nem, de szerencsére lehetett. nagyon sokára lett jobb, már épp ahhoz gyűjtöttem az erőt, hogy felhívjam az ügyeletet, hogy ilyenkor mégis mi a frászt kell csinálni. és még van 2 szem gyógyszer. remélem nem ismétlődik meg a ma éjjeli dolog és hogy elmúlik tőle a genny a mandulámon.

a hétvége egyrészt nagyon nyögve nyelős volt, hogy mozdulni se tudtam, másrészt meg álomba illően tökéletes. bárcsak ne lennék álmos leírni.

a bioparoxról még mindig azt gondolom, hoyg csodaszer, bár sajnos jelenleg csak pénzkidobás lett belőle. egyik pillanatról a másikra ugyanis hihetetlen gennyek lettek a mandulámon. olyan érdekes, hoyg nem is fáj, meg lázam sincs, azt hittem, gyógyulok, ezzel szemben sokkal rosszabbra fordult a helyzet szép alattomosan. most este éreztem, hogy mintha ételdarab lenne a mandulámra ragadva, amitől fura a nyelés. persze tudtam, h nem étel, de azért arra, amit a számban láttam nem számítottam. mivel ez éjfélkor sokkolt, el is szaladtam az ügyeletre. persze nem hittem, hogy nem bírnám kivárni a hétfő reggelt, de tudom, hogy ez pár óra alatt még durvább is tud lenni és legalább azt előzzem már meg, ha lehet. ráadásul kb 3 utcára jártam tőlük épp, szóval nem lehetett nem bemenni. nem mondom, hoyg örültek nekem, de sose örülnek, akármivel megyek. pont akkor jött ki az egyetlen beteg, mikor bementem és mivel nem sok kérdés fért a diagnózisomhoz, én is 2 perc alatt kint voltam, nem sok vizet zavartam. mivel nekem csak a sumamed hat, azt irattam. persze húzta a száját a dr nő, h na majd én mondom meg mit kérek, de nem akadékoskodott szerencsére. múltkor erőszakkal mást írt fel a körzeti asszem, hoyg nem lehet mindig ugyanazt szedni. aha. kb 3 héttel tovább voltam beteg, mint amúgy, mert természetesen nem hatott, amit adott, sőt az sem, amit utána felírt, csak a sumamed, amit aztán kiköveteltem. szóval nem szeretek a sumameden vitatkozni, ha lehet. remélem most is beváltja a hozzá fűzött reményeim és pillanatok alatt eltünteti azt az ocsmányságot a manduláimról.

a bioparox tényleg csodaszer.

tegnap meg lett ugyan tőlem vonva, mert a felsőbb hatalmak, amin érdekes módon nem sértődtem meg, hanem tisztelettudóan elfogadtam és különben is mindennél jobb volt az, hogy együtt aludtunk egy pár órát, azóta rettenetesen érzem magam egyedül az ágyamban és mást sem szeretnék jobban, mint őt bele. édes istenem.

(és nem nagyon értem, de ébredés utánra elmúlt az előtte való húzódozás. legnagyobb örömömre, tenném hozzá. egyébiránt nem vagyok benne biztos, hogy nem leteperés volt-e titkon a kívánsága. az is lehet, csak ha nekem nemet mond erős indokkal, utána nem fogom leteperni, hanem belátóan fogok viselkedni)
 

lehet, hogy felfáztam. nagyon örülök, mert így is van épp elég bajom, ez még nagyon kellett mellé.

semmi nem volt előre megbeszélve és nekem már illúzióim se voltak az eddigi tapasztalataimra alapozva. elfogadom a semmit is és kész. aztán azt mondta bemehetek a mhelyére. jó. gondoltam üldögélek ott a hidegben 1-2 órát, aztán ő megy haza és ennyi. de vhogy úgy alakult, hogy nem, hanem munka után menjünk enni és abból meg az lett, hogy én vezettem és elég messzire mentünk, ahova mindig is kérleltem, hogy menjünk. ügyetlen a felvezetésben, aminek nem tudom mi az oka és sajnálom is emiatt, mindenesetre étteremben ettünk végül és nagyon jó volt. örültem, hogy ott vagyunk, hogy együtt vagyunk, hogy rám szánta az idejét, hogy örül, hogy én örülök, nagyon aranyos volt és végig élveztem mindent.

élvhajhász furaságokat most is csinált persze, de ezekre én már inkább nem figyelek, komolyan meg véletlen sem veszem, mert mint szintén eddigi tapasztalataim mutatják, nem szabad. szóval kapok tőle egy gyűrűt, ha hordom. hordanám? persze mondom, ha el is veszel mellé, akkor nagyon szívesen. no comment. aztán újra megbeszéltük, hogy milyen jó lenne nekünk együtt, de mivel otthon rohamos fejlődésnek indultak a dolgai, még a nyomor se álmodjon. a mondat második felét én teszem hozzá, mert sztem így van. ő úgyis másképp magyarázná, mindegy is.

köszönöm ezt a napot itt is. kis aranyos.

kezdődő torokgyíkom van, és nem tudom mit kell csinálni, hogy ne fajuljon el, ahogy szokott. eszembe jutott ugyan a bioparox, amit csodaszerként tartok nyilván, de nem tudom, hogy erre is jó-e. kiderül.

egy fél vagyonért vásároltam most bogyókat (vitaminok, étrend kiegészítők, amiket az ir specialista banya írt fel anno), amik szerintem nem hatnak, meg feleslegesek és fuldoklok is reggel, mikor próbálom lenyelni az egy maroknyit akármit. most bővítettem a tárházamat d vitaminnal, amit a banya ugyan nem írt, de én meg azt gondolom, h kell. egyrészt. másrészt meg nem káros az? na mindegy, szedem inkább tudatlanul és kész.

és vettem teszteket, mert imádom a teszteket. meg arra aztán várhatok, hogy majd időpontot kapok a bőrgyógyhoz, aki majd mintát vesz, meg elküldi, meg kitenyésztik, meg faszom. egy múltkori leletem se láttam azóta se. úgyhogy majd most én tesztelek. gyanítom ez is csak pénzkidobás volt persze, de mindegy. nem költhetek már semmire, pedig kell farmer, meg kabát és hát miánál annyi jót olvasok mindenféle babaillatú krémekről és én se találok magamnak megfelelőt soha, szóval a most próbálgatott gyógyszertári után esetleg kipróbálhatnám a babaillatút is. hátha. de nincs már miből ilyenekre költenem.

Teljesen altalanos, h kerdezek vmit viccbol, de o ezt nem erti es oszinte monologba kezd bazihosszan, nekem meg kozben rossz kedvem lesz, mert nem erre lenne szuksegem, hanem arra, h a kerdesem stilusaban kapjak egy rovid valaszt. De nem, mert egyszeruen nem is erti se az atvitt dolgokat, se a trefat. Nagyon fura.

jaj nagyon jó a gazda párt keres című műsor, hát nem lehet rajta nem röhögni. ezek a nők?! nagyon jó. vajon mi értelme amúgy a műsornak? mert hogy egy pár se lesz azért az borítékolható.

nem sok kedvem van leírni a jókedvű kis tündérkéből őrjöngő barommá változásomat ma, de mégis le fogom. egy ártatlan telefonhívásból fajult el a dolog. nem is értem minek hívtam fel őt. már hetek óta rá van bízva ez a rész. mindegy felhívtam. és mondott egy olyat, amitől kettő perc alatt sík ideg lettem és magamból kifordulva közöltem, hogy akkor én most odamegyek hozzá és sikítozni fogok. és így is lett. nem tudom honnan veszem ehhez a bátorságot. egyébként nem sikítoztam igazán, de nem is voltam éppen visszafogott. és amennyi baromságot összehordtam! nem is értem honnan szedtem azt a sok hülyeséget. java részük nem is vágott témába, de ha igen is, minek nekem okoskodni. próbálok gondolkodni, hogy miért csinálhatom ezt és asszem azért, mert van vmi a viselkedésében, ami iszonyatosan felbasz, de eddig csöndben intéztem magamban, nem rendeztem ilyen kirohanásokat. mostanra viszont nem bírok többet befogadni. kibuggyan belőlem az ingerültség. nem is tudom igazán részletezni. a legbosszantóbb, hogy azt hiszi, tökéletes e tekintetben és nem hajlandó megfontolni sem, hogy amit mondok az esetleg igaz. én meg annyira látom, hogy a feleségei is tuti az ilyen jellegű dolgaira ugrottak. így érzem legalábbis. az egy dolog, hoyg mit gondolunk magunkról, de nem feltétlen van az mások szerint is úgy. persze én mondom, aki egy agyrém, de ettől függetlenül nekem is lehetnek jó meglátásaim. hagyjuk, hátha majd máskor jobban meg tudom fogalmazni.

miután kidühöngtem magam és végre ő is beszélt, nem csak hallgatott, próbáltunk beszélgetni. és akkor vhogy vmi rosszra fordult és az általam legjobban gyűlölt mondatait szedte elő, amik szerintem tipikus előzményei az ajtócsapkodásnak, artikulálatlan ordítozásnak, tányér földhöz vágásnak, mert nem lehet erre mást reagálni. én egyiket se csináltam, csak ültem, nem bírtam semmit szólni és sírtam befelé. aztán pár könnycsepp erejéig kifelé is, de nem vette észre, vagy nem biztosan. közben aztán vmit csak észrevett, mert elkezdte kimagyarázni magát, ami közben arra gondoltam, hogy muszáj lenne legalább ezt méltányolnom, meg hát azt kapom vissza nyilván, amit adok. (bár nem ok nélkül kezdtem a mai előadásomba, az is csak reakció volt az ő baromságára). na szóval, nem bírom értelmezni azt a kommunikációt, amiben olyan felcsattanások vannak sorozatban a másik fél részéről, hogy:

- jó, akkor nem!
- jó, akkor egyedül megyek!
- jó, akkor ne gyere!
- jó, akkor nem mondom!

nem értem ezt a közlésmódot. jó ideje keresem a neten, hogy mi ez, de semmit se találok rá. gondolom nem tudom a szakszót. mert abban biztos vagyok, hogy van erre vmi kifejezés. azt hittem, hogy passzív agresszió, de a leírások szerint nem. legalábbis én így értelmeztem. de akkor mi ez? miért csinálja és hogyan kell reagálni rá? olyan érzésem van közben, mikor ezt használja, hogy arrogánsan (ő szerinte egyébként nem arrogáns) lezárja vele a témát, hogy ne lehessen többet mit mondani rá a másik félnek attól függetlenül, hogy akart-e még reagálni bármit is. ez általában olyat vált ki belőlem, hogy vissza akarjam fordítani a dolgokat, meg magyarázni/magyarázkodni, vagy mittudomén. szóval én nem ráhagyom és elrohanok, ahogy amúgy tenni szeretném, mert vmi nem engedi, hogy ott hagyjam a szituációt. akkor és ott is tudom, hogy valójában ordítani akarok, rávágni az ajtót és elszaladni, de mivel ezt vállalhatatlannak tartom, inkább maradok. miért csinálom ezt? van bennem vmi félelem, de nem tudom pontosan mi. hogy vmi visszafordíthatatlan történik. még ha el is szaladnék, nagyon rosszul érezném magam kb 2 perc múlva és vissza akarnék szaladni, hogy elnézést kérjek. teljesen hülye vagyok. szóval én se vagyok normélis, ez nyilvánvaló, de mi az, amit ő csinál?

már közben is jeleztem neki, hogy ez most nagyon sok és nagyon rosszul érint, hogy pont tőle kapom, de észre se vette, hoyg beszélek, annyira benne volt a szerepében. én meg nem tudom mitől pontosan, de szinte fizikailag rosszul lettem és úgy éreztem, ha még tovább mondja, megsemmisülök. nagyon durva volt.

sose fordultam még be ilyen látványosan a jelenlétében. szemét vagyok, de kíváncsi voltam mit csinál. és hát nem semmi olyat nem csinált, ami szimpatikus, vagy általam elvárt lett volna, hogy legalább az utolsó pillanatban megmentődjön a helyzet. szerinte a felesége érzelmi analfabéta. szerintem meg ő. mármint ő is. pont ezért is vannak együtt. gondolom a minimum lett volna, hogy megölel, de csak toporgott és egyáltalán nem tudta mi legyen. gyönyörű tapasztalások ezek, azt kell mondanom.

és rengeteg fura dolga van még, amikről nekem szent meggyőződésem, hogy gyerekkorából hozza, de ezt nem hangoztathatom, mert nem hisz az ilyesmiben, meg mindenkinek lehet minden baja a gyerekkora miatt, szóval tökmindegy. a probléma, hogy nem hajlandó tudomást venni ezekről és javarészt (letagadná) azt hiszi, hogy ő jól csinálja a dolgait. hát nem.

na, hát mostanra iszonyúan fáj a gyomrom, de úgy, hogy a hátam is hasogat belé és a nyakam felé terjedve a torkom is fáj tőle. így fájt akkor is, mikor először orvoshoz mentem és kiderült a reflux. de ez most mitől? tényleg a levestől fájna? még ha beletettem volna a pár hónapja lejárt leveskockát, akkor talán érteném, de nem tettem bele és semmi másról nem gondolnám, hogy ezt okozza. vettem be gyógyszert és várom, hogy jobb legyen. na de mi lesz így azzal a finom levessel? egyébként érdekes, mert nem éreztem evés után, hogy savam lenne tőle. fenébemár. még valami mára?

bár lelki nyugalmam megingathatatlannak tűnt, délutánra minden az ellenkezőjére fordult és nekem azonnal norbi somlóit* kellett szereznem (pedig egyáltalán nem szoktam édességgel gyógyítani a lelki bajaim, egyszerűen nem szokásom). de nem volt norbi somlói a boltban, így a többi somlói felé kezdtem kacsintgatni. láttam, hogy kétféle van. elég volt csak rájuk nézni és rögtön furcsálltam vmit. megnézegettem őket közelebbről is, doboz, benne lévő cucc és teljesen azonosnak tűntek. na mondom hol a gyártó. és hát tessék, mind a kettőt ugyanaz a cég gyártja, csak az egyik puccos papírban van, a másik meg sima sparosban. és 100 forint köztük a különbség. a kurvaanyjukatdekomolyan.

* a norbi somlóiról borzalmakat olvastam ma. amúgy nem eszem norbi termékeket, mert hosszú távon megfájdul tőlük a gyomrom, meg szerintem nagyon sok szemetet beletesz, de ez a somlói azért csak lecsúszik. annyira jó, hogy egyáltalán nem édes. nem szertem a nagyon édes ízt. egy baja van, hogy nem érződik benne a rum. meg nincs benne dió. és a mazsola is ízetlen benne :D

azt kell. hogy mondjam, nagyon finom levest főztem. a második tányérral eszem épp belőle. azt még mindig nonszensznek tartom, hogy órákig kelljen főzni, de a másfél órával sztem még így is elég jól megúsztam. képtelen voltam feldolgozni a normál húsleves főzést és inkább úgy csináltam, ahogy vmi régi tankönyvemből rémlik (igen). olyasmi volt, hogy megpirítjuk előbb a húst, aztán kezdjük el főzni. ennek mindenféle oka van, de engem csak az érdekelt, hogy esetleg kevesebb ideig kell főzni. és mivel az alsócombfilét és a zúzát szeretem, azt főztem bele. kétlem, hogy recept szerint lenne ilyen, de nyilván pont bármiből lehet főzni. félidőig még szomorkodtam, mert a szokásos víz íze volt a levesnek, de aztán beleöntöttem egy csomó ételízesítőt és akkor csoda történt. én alapvetően ételízesítő ellenes vagyok, csak mert, de be kell látnom, hogy anélkül nem igazán lehet főzni. meg mióta találtam olyat, amiben semmi szerintem káros nincs, csak só, meg szárított fűszerek, azóta bátrabban használom. semmi ízvarázs és hasonló, nátrium glutamát, meg tartósítószerek, mert attól hányok. örülök, hogy ilyen hosszan tudom mondani a semmit a főzésről (is). annyi még, hogy olyan könnyed lett ez a leves és mégis ízes, ügyes vagyok, na. semmi mellék- és utóíz a szájban, semmi zsírosság. hahh.

recepteket nézek. hát nehéz. sima húslevest "akarok" csinálni, erre ebbe botlok: sörös vadmacska leves. úristen mondom és tágabbra nyitom a szemem (az álmosságtól még mindig csak résnyire van nyitva órák óta). és akkor látom, hogy sörös vadmalac leves. számomra egyik sem a fogyasztható kategória, de a második csak hihetőbben hangzik.

én nem tudok levest főzni (se). nem is szeretem, mert mindig is nonszensznek tartottam, hogy kanalazni kell. olyan, mintha egy nagy zsák mákot nem csak simán átöntenék egy másik zsákba, hanem kávéskanállal kéne átmeregetnem. olyan reménytelen érzés nekem a levesezés. ezért inkább inni szoktam egyébként, ha már leves. pohárból, bögréből. fel nem foghatom mitől lehet, hogy valaki "leveses". nekem a leves kín. ráadásul nem tudok levest ÉS főételt is enni. vagy ez, vagy az. (desszert meg abszolút szóba se jön ebéd után). viszont valamiért most úgy érzem, levest kell főznöm. meg kell tanulnom, hogy úgy mondjam. mert nekem a leves készülésének módja is felfoghatatlan. sose csináltam még nem ízetlen levest. nem is értem hogy lesz belőle ízes étel. tudom, tudom, ez már a weird kategória. szóval most, hogy kitartóan kísérletezek a húsos ételekkel, eljött a levesek ideje. nagyon kíváncsi vagyok őrjöngve öntöm-e ki a végeredményt, vagy kedvet kapok levesezni.

lehet, hogy a tegnap papírpohárban felszolgált tandori csirkeleves hozta  meg a kedvem, nem tudom.

még annyit, csak a feljegyzés erejéig, hogy ma abszolút rendhagyót éreztem. soha ilyet ezelőtt. meg is döbbentem rendesen, de örülök neki és remélem ez így is marad és végre előre visz már valahova legalább ez az utamon, ha már én magamtól képtelen vagyok haladni.

gondoltam becsukom kicsikét a szemem, igazán csak pihentetem picikét, mert már a fejem se bírom tartani a nyakamon. a kólalájtot magam mellé tettem a földre a csipszet meg a hasamra.* hogy csak becsukom a szemem kicsit. aztán jó pár órával később a kisállatka megelégelhette az esti programunkhoz** való negatív hozzáállásom és megbökte a cuki szőrös kis orrával a lelógó bal kezem*** és arra felriadtam, hogy jézusom hol vagyok, mitörtént. ijedtemben benyomtam az egész zacskó csipszet, még most azt csámcsogom és ittam egy csomó kólát. remélem segít a mislenbabára dagadt fejemen, a sajgó számon, ami mintha meg lenne smirglizve szépen körbe és az összes fájó tagomon. mindenem fáj. a jobb karom konkrétan zsibbad tőből. a vállam talán elfeküdtem, de a csuklóm már napközben is fájt a tenyeremmel együtt. a jobb forgómról ne is beszéljünk.  egyelőre továbbra is kómában vagyok, ami jó és szaladok is aludni, de ha most majd jól felélénkülök és hajnalaig nem tudok elaludni, akkor sikítozni fogok. a kisállat meg egy tündér, hogy felkeltett, most persze az ő feje bólogat a szőnyeg közepén. lehet, hogy őrzünk valamit, amiről nem tudtam és moost, hogy látja én fent vagyok, ő végre lazíthat. reménykedem benne, hogy semmi kalandosat nem csinált, míg öntudatlanul hevertem, mert összességében végtelenül fegyelmezett és rendes, de ha alkalma adódik, azért igyekszik elhajlani valami rossz irányba. eddig úgy csinál, mint aki ártatlan, bár eleinte riadtnak véltem a tekintetét, amit vallomásnak vettem, de még sincs erőm most nekem ezzel foglalkozni. épségben van, ez a lényeg egyelőre. megyek aludni. minden csupa csipsz bakker.

* már ezt is őrületemben vettem, amúgy nem szoktam. mármint csipszet.
** a benne való gyönyörködés, ahogy fekszik, alszik, jobbra dől, balra dől, eszik, iszik, szaladgál, levegő akrobatikus mutatványokat mutat be futás közben.
*** fajtájához híven szeret bökdösni, ami olyan, hogy nagyon röviden és viszonylag erősen szó szerint belém bök. nagyon cuki. ezt akkor is csinálja, ha útban vagyok neki a szőnyegen. hát haha. én, neki, útban.

én annyira fáradt vagyok a hajnali egy óra alvás, az egész napos elfoglaltság és a mostani hazaesés után, hogy teljesen kikészültem hirtelen attól a látványtól, ahogy falusimariann letépte a szexi fehér inget az árpaattiláról vmi táncos műsorban. én is letépném.

nyilván nincs erőm most részletezni, de legalább pár szóban ide vetem, hoyg az utóbbi napokban milyen furán érzek. kinyílt a szemem, kitisztult a tudatom és egész más szűrőn keresztül látom most őt. tudom, hogy nem ő másabb, mint eddig, hanem én látom másnak. a bennem dübörgő hol jó, hol rossz változtatja őt a szememben. most kicsit meg vagyok erősödve, nincsenek olyan rohamaim,  mint pár hete és ettől könnyebb őt is normálisabb ésszel látnom. perpillanat rettentő bonyolultnak, távolinak és érthetetlennek tűnik ő is, az élete is, meg minden körülötte. nem is értem az egészet. meg őt se a saját élethelyzeteiben. ahogy reagál, ahogy gondolkodik, ahogy érez. semmit se értek lényegében.

a dilemma már megint, hogy ha nyolckor kelnem kell, akkor érdemes-e lefeküdni. azt hiszem igen. hajat mosok, fürdök és lefekszem. hogy hogy várom a reggelt. haha. negyed hatkor egyébként feltaláltam a spanyol viaszt, amitől boldogságom határtalan, mert a módszer teljesen hangtalan lett, sokkal pontosabb, könnyebben kivitelezhető és egyszerűbb. ez sose jutott volna eszembe, ha nem hajnalban állok neki az ügynek.

épp a végére kapcsoltam vissza, állva tapsol a keresztesildikó, a nagyferó meg dicséri. tudom, hogy minek nézem, ha nem bírom, de ez mi?! jaj.

le fogom cserélni a tv-t, bakker. minek nagy, meg minek lapos, ha egyszer nem jön át rajta az x faktor. hát most is teljesen rosszul lettem ettől a dávidtól (?), a közönség meg ott őrjöng, a mentorok kivannak a gyönyörűségtől, a csávó meg ordít örömében. mivan?! lebénultam, nem kapcsolok el, itt van a hisztikirály, most már megnézem. szegény egyáltalán nem bírja ezt az egész nyomást, minek kínozzák? és bazdmeg most énekel??? (ha már sok kérdőjelet írok nagy a baj) írjon már ide vki vmit ezzel kapcsolatban, hogy ez jó? konkrétan bántja a fülem. elkapcsoltam, mert sírni fogok helyette is a végén :(

most, hogy véletlen tv előtt vagyok x-faktor időben, gondoltam megnézem. de már nem gondolom, mert még mindig benne van a zámbó krisztián. sajnos nagyon zavar. a többiek is, de olyan könnyebbség lett volna, ha legalább ő nincs.

hát jó lett ez a kaja, basszus. nem is értem. végig azon gondolkodtam félálomban, merthogy már nagyon álmos vagyok, hogy a disznó az most az a hús, ami idővel megpuhul, vagy pont ellenkezőleg, egyre keményebb lesz. megpuhult. hát hurrá. és van vmi íze is. azt nem tudom hasonlít-e bármire is, a mire kéne, de nem rossz. viszont eddig főzögetni egy ilyen egészségtelen kaját, hááát. nem hinném, hogy azon leszek, hogy gyakorlatot szerezzek belőle. kivéve, ha a férjem kéri. neki már kb bármit főznék, ha lenne.

közben meg fáj a gyomrom, nem értem miért.

főzök. most. hajnali negyed kettőkor. tejfölös, gombás sertéspörkölt. talán. nem értek ezekhez az ételekhez egyáltalán. otthon sem eszünk ilyesmit kb soha. és én sehol máshol se. nem is értem mi vitt rá erre most és hogy mért nem bírtam ki holnap délig, hogy nekiállhassak. a recept hússzori elolvasása után képes voltam már a második lépést elrontani. hiába volt érthetően leírva, hogy felteszem a hagymát, aztán a fokhagymát, majd a húst, főzögetem, fűszerezem és nagy sokára teszem bele a gombát, képes voltam hangos méltatlankodás közben a hagymára rátenni a gombát. közben nagyon sokszor ellenőriztem az okostelefonomon, h tényleg így kell-e eljárni, mert ez így nagyon fura, de minden újraolvasáskor megnyugtattam magam, h igen. nem is tudom hogy esett le végül, hogy amit gombának olvasok konzekvensen, az valójában fokhagyma. így aztán kiborítottam a hagymás gombát egy nagy lyukú szűrőbe és lemostam róla. közben áldottam az eget, hogy soknak találtam a felaprított hagymát és nem használtam el mindet. így volt mihez nyúlni. és akkor újra kezdtem. ezek után már csak ott akadtam el, hogy érzés szerint kell fűszerezni. és akinek nincs hozzá érzése? úgy értem elsőre fogalmam nincs mit érzek ez ügyben. mindegy, szórtam, ami a kezem ügyébe akadt és most fő a cucc. elképzelni nem tudom mi lesz belőle. és ráadásul nem is nagyon ehetek tejfölt, úgyhogy tényleg semmilyen szinten nem értem ezt az ételt most itt a tűzhelyemen. hm.

feszült vagyok két napja. nem tudom miért, mert küzben meg az utóbbi idők legfelszabadultabb idejét élem elvileg.

Vajon mikor alszom vegre el. Vajon mikor kelek fel reggel. Picsabamar velem.

és akkor most meg hú de vígan vagyok. mi lesz velem holnap? sírok mindjárt.

olyan hülyeségekkel találnak meg mostanában mindenféle emberek, hogy már kivagyok. mindre kínos nekem reagálnom és nem értem mért kényszerítenek ezekbe a helyzetekbe. mindig valami összeesküvés félére gyanakszom, mert általában egy időben bukkan fel pár furcsa kérés/kérdés, aztán szünet. utána újra előbukkannak páran, majd újra szünet. érdekes nagyon. lehetne, hogy soha többet ne szóljon hozzám senki ez ügyben? vallani és segíteni úgysem fogok. és nem azért, mert bunkó vagyok.

elmúlt a hisztim. egyik pillanatról a másikra. meg is untam, meg nem is vezetett sehova. úgyhogy felhagytam vele. sokkal jobb így. és inkább nem foglalkozom azzal, hogy következetes legyek. minek. értelme semminek nincs se akkor, ha következetes vagyok, se akkor, ha nem. minden esetre örülök a változásnak, mert mindenkinek könnyebb így. legyen akkor ezentúl móka és kacagás. úgyis lesz még itt hiszti, abban biztos vagyok, de legalább addig érezzem jól magam.

olyan ólmos álmosság van rajtam napok óta, amivel nem tudok mit kezdeni. mindenben akadályoz és nem találom a módszert, amivel túl léphetnék rajta. az is nehezíti a helyzetem, hogy reggelente képtelen vagyok kimászni az ágyból motiválatlanság ürügyén. ez az állapot rettenetes és úgy örültem, hogy rég nem volt ilyen. ennek leküzdésére régebben kitaláltam már a megoldást, de most azt is nehezemre esik csinálni. reggel mindenféle tevékenységeket kell az agyamban pörgetni addig, míg az egyik annyira fel nem villanyoz, hogy felkeljek. ha nagyon akarom, ez működik, de mostanában nincs hozzá erőm. ma nagy nehezen 9-kor felkeltem. 10-ig a nappaliban kényszerítettem magam, hogy legalább üljek és nézzek nyitott szemmel, hátha akkor spontán felébredek, de nem. azt éreztem, hogy ha nem fekhetek le azonnal a földre, akkor megszűnök létezni. utolsó erőmből le is dőltem a kanapéról a szőnyegre és 2 órán keresztül moccanni se tudtam. hol aludtam, hol csak hevertem mozdulatlanul. akkor már nem lelki akadálya volt a felkelésemnek, mert addigra eljutott az agyamig, hogy nagyon sok dolgom lenne, meg nem is egészen fizikai, hanem mintha valami láthatatlan erő nem engedett volna felkelni. délben aztán annyira ijesztőnek tűnt hirtelen az egész jelenség, hogy valahogy csak feltápászkodtam és a lehető leghamarabb kivonszoltam magam a lakásból, bízva abban, hogy kint jobb lesz. jobb is lett. egész nap elég jól voltam. most estére viszont újra egy bénaság vagyok, alig bírok fent maradni, pedig a dolgommal nem haladtam semmit, viszont muszáj lenne. mi a franc van velem?

ma olyanban volt részem, hoyg pofám leszakad, komolyan. ha nem tudom, hogy alapvetően normális vagyok, le is köpném magam. persze bőven lehet, hoyg téveszméim vannak és már rég nem vagyok normális, csak nem esik le. mert az nem lehet normális, hogy épp csak megtörlöm a szám, máris puszit adok vele az ellenpontom helyes kis pofijára.

ez a kisállatka még mindig annyira aranyos, hogy képes vagyok árókig bámulni azt a kócos fejét, amit hiába vakarászik egy órán át komótosan, pont ugyanúgy néz ki, mint a fésülködős művelet előtt. eszméletlen aranyos az egész kis szarzsák.

úristen, de bezabáltam, de rosszul vagyok! igaziból nem ettem sokat, sőt, csak hirtelen. boáf.
egyébként még mindig szeretek főzni és ennek annyira nagyon örülök, hogy elmondhatatlan. és a diétát is tartom, csak a hülye déli kelésem miatt elcsúszik az egész nap, és kimarad a tízórai és akkor aztán meg már túl éhes leszek és betömöm az ebédet és az lesz, ami most van. brrr.

bár régen szokásom volt, most már évek óta nem kelek 9 után. azonnal megijedek, h bedepiztem, szóval inkább nem fetrengek az ágyban feleslegesen. most viszont nem tudom mire gondoljak, hogy már vagy második napja 12 körül kelek és nagyon jól alszom, nem csak vergődök, meg forgolódok, hanem kellemeseket álmodom és jólesően alszom. holnaptól azért igyekszem véget vetni a nagy jólétnek, mert mégsem jó ez így összességében. most ugrik be, hogy jó ideje nem is tudtam sokáig aludni, mert hajnalban felébredtem és utána csak a kínlódás ment kb 9-ig, az is csak azért, mert korábban nem tudok mit kezdeni magammal.

ugye mindig elmondom, h utálom a négy napos ünnepeket*. most sincs másképp. csak annyiban, h próbáltam programokat szervezni, amikből az esőben temetőzést leszámítva egytől egyig mind meghiúsult. hát baszódjon már meg a világ, de tényleg. és ha vki még egyszer furcsállóan néz rám, amiért egyedül megyek helyekre, felpofozom.

* persze egész másképp lenne, ha lenne pasim / családom.

hm. azt hittem ma szuper napunk lesz együtt, ehelyett nem találkoztunk, mert közbejött egy gyerekbetegség. elég szomorú lettem, de aztán elmúlt és inkább jó sokat dolgoztam. valamikor azt is kell.

hajnalban jött, nagyon álmos és morcos voltam véreres szemekkel, mogorva hangnemmel. aztán csak beszélgettünk vhogy és lassacskán felébredtem és próbáltam normális lenni. azért mondtam, hogy mérges vagyok. végig próbált nagyon aranyos lenni, bújni, puszilgatni, ölelgetni és megtörtént az, amiről eddig csak álmodoztam, de nem gondoltam, h a helyzet miatt valaha is megtörténik - megfogta a kezem. annyira megdöbbentem, hogy fel se fogtam és nem is tudtam hirtelen mit érezni. és mivel alig pár lépésnyi ideig tartott, fel se tudtam dolgozni. mindig nagyon szerettem volna tudni, h milyen fogni a kezét és jó. nagyon jó.

itthon azért húztam a szám a további fejleményekre, mert egyrészt lelkileg azért még olyan izé vagyok, meg két kurvanagyherpesz volt a száján, amitől én rettegek, meg ugye van az a pár nappal előtti kis sebesülésem is, amiről mélyen kussoltam végül, de nagyon sokszor majdnem kibukott belőlem. tudom, h eltúlzom, de nem volt jó érzés, na. a végén persze minden úgy lett, ahogy ő szerette volna, és örülök, h nem álltam ellen a végletekig. annyira szeretném, ha minden visszaállhatna legalább a kezdeti kerékvágásba.

sajnos sokat beszéltünk útközben megint az otthoni dolgairól, mert hogy én vagyok a legjobb barátja. neki ugyanis a szerelme a legjobb barátja. erről többet nem is mondok. szóval sokat beszéltünk a gondjaikról és én már kb sikítoztam, mert nem bírom felfogni a történeteiket. (meg olyasmit is megtudtam, amiért minden érintett nőt én zárnék be vmi föld alatti lukba, csak hogy megmentsem tőlük a saját gyerekeiket és ne nevelődjenek fel újabb debil felnőttek, mert így is bőven sok belőlük.)

egyébként ezen a ponton belátom, hogy nem egészen vagyok mostanában magamnál. őssze kell szednem magam, mert ennek már fele sem tréfa.

miután ma már nem győztem tovább ejteni az állam, hogy ez az egész hogy történhet, késő délután felhívott. annyira meglepődtem, hogy. és igen, úgy kezdte, h miújság. nem mondom, h kicsattanó hangulatban fecserésztem vele, de vhogy elbeszélgettünk. fél mondat erejéig szóba került a tegnapi fura nap is, ami tele volt ígéretekkel, csak beteljesedésekkel nem. hirtelen sztem nem is tudta miről beszélek és azzal ütötte el, h majd megbeszéljük. hát haha. komolyan már. elvileg holnap találkozunk. ha nem kezd bele önállóan a mondandójába, én nem tudom mit csinálok. megemlítette közös uticélunkat is, amire csak azt bírtam mondani, hogy majd megbeszéljük. igen, már én is így. de mi mást mondhatnék, ha a legrosszabbkor nyögi be. mit? és képes visszakérdezni, h akkor már nincs is kedvem menni? uramisten.

este nagyon későn küldött egy sms-t, miszerint sokat gondol rám és hiányzom neki. soha nem ír éjjel sms-t. főleg nem ilyet. nem tudtam mit válaszolni rá.

a tegnap estéről pedig csak emlékfoszlányaim vannak és nem éppen a legvidámabb fajtákból. fogalmam nincs hogy történt, h egy szót sem szóltam róla egész este, valahogy nem illett oda, pedig tiszta sor volt, h miatta vagyok egy fos és miatta van a nagy ivászat is így hirtelen. egyetlen egy mondat szaladt ki a számon véletlen, kaptam is érte és abba is hagytam, mert nekem sem esett jól róla fröcsögni. iszogattunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, nagyon berúgtunk és ha jól emlékszem többször is magamon találtam, de mivel védekezni részegen is szuperül tudok, mindig visszaült a helyére. aztán egyszer csak mégis lekerült ez-az rólam, mag bekerültünk a szobába, és igaziból semmi nem történt, mert én erre egyszerűen képtelen vagyok testileg is, lelkileg is, agyilag is. ezt nyomatékosítandó olyan történt, ami még soha, hogy azt vettem észre, hogy a kezeim az arcomra vannak szorítva, nagyon sötét van alatta és ömlik a könnyem. nem tudom ezt meddig csináltam, azt sem tudtam, hogy igaziból sírok-e, vagy csak képzelem, de miután ő is észrevette és első körben kedvesen lehülyézett, majd vigasztalni kezdett, már valóságossá vált az egész. néha röhögtem is közben, de inkább sírtam és majdnem kiszakadt a szívem bánatomban, h nem ő van ott velem és nem ő ér hozzám és hogy egyáltalán hogy engedhettem meg, hogy csak kisujjal is, de hozzám érjen más, mikor csak rá vágyom. nem lelkiismeret furdalásom volt, mert nem csináltam semmit, hanem nagyon fájt, h nem ő van ott. egyfolytában a neve dübörgött a fejemben és erről nincsenek infóim és csak remélni tudom, szóval remélem, hogy nem mondogattam a nevét. örülök, hogy vigasztalva voltam, még ha nagyon szürreális is volt az egész. jól esett, és éreztem (úgy éreztem) hogy tényleg kedvességből, meg szeretetből teszi, bár fogalmam sincs nekem már a pasikról komolyan. a nagy sírásnak egy még nagyobb okádás vetett véget, aztán ettem és lefeküdtem aludni. volt egy kósza fél gondolatom, nehogy megfulladjak reggelre, ha hánynék még, de aztán úgy voltam vele, h igaziból mindegy is és elaludtam. szólt a tv és a rádió is, hogy ne aludjak túl mélyen és esetleg mégis felébredjek, ha hánynék (dontask). hajnalban egyszer csak felébredtem és mivel nekem tetsző műsor volt, megnéztem, pedig egy huszadik ismétlésről beszélünk, amit pont annyiszor láttam is, de vmiért mindenképp fontos volt megnéznem (dontask). aztán újra elaludtam. reméltem, h a reggel elmarad és minden egyes nap is, amíg nem hív, vagy nem leszek 3 gyerekes férjezett családanya, de nem így lett persze, így most ébren várom, h hívjon és véget vethessünk ennek a rémálomnak végre. magamban ezt nem bírom lerendezni. egyelőre, mert gondolom annak is eljön az ideje, ha továbbra sem jelentkezik. csak annyira méltatlan ez az egész így, h már attól sírnom kell.

ha egyáltalán vkivel történik is ilyen, az nem 17-22 éves kor között kell, h történjen? annyira nonszensz az egész. és bár ott éjjel az ágyban a vaksötétben előre fel lett rá hívva a figyelmem, ez is kedvesen persze, hogy másnap baromi rosszul fogom érezni magam, nem így lett. reggel konkrétan nem éreztem semmit. (már a néminemű fizikai fájdalmaimon kívül, ami miatt nagyon ideges vagyok és rettegek is, h nehogy elfajuljon megint, mert akkor abba beledöglök. nem is értem mi történt basszameg.)

még mindig nem hívott, ami felett perpillanat sima döbbenettel állok. és most leírom, h senki ne lepődjön meg, h ha valaha fel is hív még (e?!), akkor azzal nyit, hogy miújság? és én akkor nagyon fogom szorítani a telefont, h nehogy elejtsem döbbenetemben, vagy a falhoz basszam dühömben.

a kisállat meg olyan cuki, hogy nem lehet betelni vele. örüljek ennek is, gondolom.

miután órákig vezettem, majd bőgtem a paplan alatt, bőgtem a lakásban fel-alá járkálva és bőgtem a tükör előtt, újra elmentem órákig vezetni. ezalatt órákig beszéltem, hol magamban, hol magammal fennhangon, hol vele fennhangon képzeletben, hol élő emberekkel telefonon. mostanra baromira elfáradtam és megfájdult a fejem és nemsokára ivászat lesz. remélem más nem, pedig ahogy  most érzem magam, semmire se mernék megesküdni. egyedül az tart vissza, hogy másnap leköpném magam. pedig annyira dühös, szomorú, csalódott és felajzott vagyok, hogy kb bárkire rávetném magam.

az önuralom egyébként mi? és mikor kell hozzá folyamodni? és mindig működik?

mostanra lettem olyan feszült, h elmegyek és kiszaladok a világból. remélem ott sikíthatok is kedvemre.

vissza a szexre. mármint annak hiányára. először miattam volt némi szünet vmi aktuális nyavalyám miatt, azóta meg nonstop megy a lelki nyűglődés, amikor is szexről szó se lehet. részemről. mert egyszerűen nem megy. de most már nagyon elhúzódik ez az egész, és közben a falat kaparom és már ez is ráhúzódott az agyamra és nem tudok normálisan gondolkodni, érezni, meg úgy egyáltalán semmit.

annyira nyomorult ez az időszak. lehetne, hogy holnaptól, már mint boldog párkapcsolatban élő, 3 gyerekes anyuka gondoljak vissza ezekre az időkre? kéremszépenkéremszépen.

azért is vagyok nagy bajban, mert nagyon nagyon szeretnék már szexelni, nem megy ez így tovább. ehelyett még mindig csak várok. sikítozni fogok, komolyan. nem bírom tovább ezt a helyzetet egyáltalán, teljesen el van menve a józan eszem és csak az elszaladás van már előttem, mint lehetőség. de mivel valójában nem szaladok sehova, még sokkal rosszabbul érzem magam. igaziból már leírhatatlan. az én szemszögömből persze. mert egyébként meg csak egy vasárnap telt el azóta, mióta beszéltünk és meg lett mondva, h hív ma, mikor erre jár. (ő hív, ne én keressem. ilyen mondjuk még sose volt és külön idegesítő faktor, de igyekszem ezen nem pörögni legalább). idegbeteg talán azért vagyok, mert az én fejemben már megvan a forgatókönyv, ami szerint ma semmi se lesz, vagy legalábbis nem úgy, ahogy nekem megfelelne, szóval őrült sikoltozás on. hogy az ő fejében mi hogy játszódik azt egyrészt nem tudom, másrészt nem is érdekel már ezen a ponton. akkor érdekelne, ha jelentkezne, hogy tudassa mit hogy gondol. de így?! e l e g e m v a n .

a pocsék norbi somlói meg maga alá tepert, nem látok már mást, csak azt, állandóan ennem kell. pedig tényleg nem jó, csak biztos kevertek bele vmit, ami nem engedi letenni a kanalat.

egyébként kivagyok. nincs kedvem reggel felkelni, meg egyébként se semmihez. nem állítanám, h bedepiztem, de akkor sem jó így. szerencse, h mostanában sok munkám lesz és remélhetőleg az valamelyest segít rajtam. de az is csak ideig - óráig működik majd, januártól itt a kékhalál. úristen, előre rettegek.

tegnap elmentem messzire, oda, ahol voltunk együtt is. nem azért mentem oda egyébként, csak véletlen egybeesés. na és ahogy odaértem, már rég a telefonálási időn túl és azon gondolkodtam hol állhattak lebontás előtt azok a fa árnyékolók, amik alatt jól éreztük magunkat, megszólalt a telefon. és ő volt az. nonszensz. eleinte beszéltettem, és azon gondolkodtam, meg mondjam-e egyáltalán, h ott vagyok. kívülről nézve mindenképp fura, hogy ott voltam, nekem meg egy semmiség. végül aztán megmondtam, mikor határozottan rákérdezett hol vagyok, de magamtól csak úgy mellékesen nem löktem volna be az tuti. beszélgettünk 45 percet, azt sem tudom miről. feszült és ingerült voltam, amin próbáltam ugyan úrrá lenni, de nincsenek illúzióim ez mennyire sikerült. egyedül abban a pár percben tudtam ezeket valamennyire szabadjára engedni, mikor arról beszéltünk miket csinálnék, ha egy szép napon dominaként ébrednék. ezen kívül fura módon sikerült közölnie, hogy majd bepótoljuk a múltkor ajándék nélkül maradt ünnepem megünneplését egy ebéddel. de ezt vhogy úgy mondta, mintha én tudnék róla, hogy meghívott rá. fura volt, rá is kérdeztem. lehet, h olvassa a blogom. igaziból ezt kizártnak tartom, de most üldözési mániám lett. mivel amúgy is eléggé unom itt magam jelenleg és teher az egész, plusz most ez a para, hoyg olvas, szóval legszívesebben egy ideig csak titokban írogatnék, de itt nem lehet. a vázlat mód nem jó erre, mert mindig az az érzésem, hogy azok elveszhetnek. na majd meglátom.

egy ilyen reggelen nekem mitől legyen kedvem felkelni? ettől rettegtem.

és még mikor rájöttem, hogy hol is volt ma és hoyg bőven elég lett volna nagyon maximum 8-ig hergelni magam, na akkor lettem igazán ideges. egyébként honnan lesz még erre is magyarázata? és miért nem tudok ezen túllépni?

fú, de nem megy ez nekem mégse. eddig hisztiben voltam, most iszonyú feszült vagyok. belülről feszít, de iszonyatosan. édesistenem.

nézem az egy perc és nyersz-et. a balázs szeme tényleg ki van festve? úgy néz ki, mint sandokan.

jól be vagyok feszülve, de vajon miért.

máshol meg azt mondták bízzak az univerzumban, és ne szárnyaljak nagyon, mert az illúzió, de ne is legyek rögökhöz kötve, mert azok meg a félelemeim. nem értek én ehhez, és nem is nagyon érdekel, az az igazság.

ma a cihónál véletlen elmondtam, hogy egész komolyan hiszem, hogy mi együtt leszünk és lesz 3 gyerekünk. meg is ijedt. gyorsan hozzátettem, hogy azért jelenleg már eléggé ki vagyok józanodva, kezdem felfogni, hogy nem így lesz, de azért még nagyon szeretném.

felesleges elolvasni.
nincs most erről különösebben kedvem írni, de mivel később érdekelni fog hogy is történt pontosan, lejegyzem. mit, mit, hogy hívott-e vagy, sem, vagy mi van. úgy látszik a blog mégsem változik, hiába próbáltam elterelni a témát a telefonálásról. szóval bár én azt mondtam nem izgulok többet a hívását várva, mivel megígérte, hogy hív szerdán, vmiféle várakozás csak volt bennem. más, mint eddig, nem olyan szorongató, de volt azért. szerencsére nem óranézegetéssel egybekötött, mint eddig, hanem estefelé, csak úgy általánosságban. épp azzal az érzéssel vívódtam fél kilenc körül, hogy mért érzem magam kicsit csalódottnak, hogy nem hívott, hisz nem is várom ugye és hát megígérte, meg, de úgy látszik mégse lett az az ígéret betartva, mikor megcsörrent a telefon. akkor vettem észre, hogy a nagy morfondírozásban el is aludtam. beszélgettünk mindenféléről, ki mit csinált, aztán csak megkérdezte, vártam-e, hogy hívjon. aranyos, h rákérdez. a telefont azzal az ígérettel tette le, hogy ma hív, de ne ijedjek meg, ha csak későn, mert sokáig dolgozik, meg lehet, h nem is tud hívni. ezeket én nem értem ugye, már hogy nem tud hívni, de már nem tisztem e miatt felhúzni magam, úgyhogy ugortam is. pirospont. ma egyáltalán nem volt várakozós pillanatom, aminek nagyon örültem. persze azért sem, mert biztosan tudom, h fog hívni. de nem így lett, nem hívott. hanem ennél is jobb, küldött sms-t. bár szívesen beszéltem volna vele, persze, de az sms mégis azért volt jobb, mint a telefonhívás, mert életében először tette azt meg, hogy nem csak simán nem hív, hanem kívánságomnak megfelelően küld erről vmi jelet (nekem a füstjel is megfelelne), hogy ne idegbetegeskedjek. nagyon köszönöm és komoly fejlődésnek könyvelem el. az ok szerintem, h múltkor, mikor mondtam, h felmentem a telefonálási kényszer alól, hozzátettem, h én azt hittem, ha vki vkit szeret, akkor egyértelmű, h minden nap felhívja. fel tudja hívni történjen bármi. vagy jelez neki, mondjuk sms-ben, hogy nem tudja hívni. jó, magamból indulok ki és ezt akartam rákényszeríteni. mostanra érett be, mikor feloldottam a hülyeségem alól.

a főztömtől gyomorbajom lett és diétáznom kellett két napig. tegnap az első diétás nap végére rohamom lett és megettem egy egész norbi somlói galuskát. mintha nem is  én lennék.

most sütöm a marhahús maradékát. szédülök, mert marhasokat ittam r-val, meg mert nagyon álmos is vagyok, de én többet húst megromlani nem engedek a hűtőmben. most nem recept szerint haladva sokkal jobb lett, mint tegnap. mármint nem olyan vadul fokhagymás, meg tettem bele jó sok zöldfűszert. és olaj nélkül sütöm serpenyőben az apróka golyókat. ezerszer jobb, mint a svéd.

mért ís nem írtam le, mért, mért, mért, hogy tuti, h hívni fogja a csaj, h mégis vigye haza, ő meg ugrik és hazaviszi. elmehetnék jósnak, bazdmeg.

szóval ez történt. felhívott, h mégis hazamegy, mert hívta a csaj, de ha akarom, addig felugrik. jo. és akkor hirtelen nem is tudtam átgondolni, h mit mondok, vagy mi lesz, mert gyorsan el kellett pakolnom kicsit, meg felporszívózni és felöltözni, mert a reggeli fürdés után még egy pokrócban üldögéltem csak vizes hajjal. épp, h végeztem és már itt is volt. még egyszer felköszöntött, ajándék nélkül persze, de nem is érdekel már, komolyan. aztán bejöttünk a nappaliba, leültünk a megszokott kis helyünkre és nyilván elkezdett ömleni belőlem a szó. szerintem nagyon jól nyomtam, biztos a hirtelen jött lehetőség miatt összeszedtem magam :) és szerencsére végre el tudtam mondani, amit a pár hete tartó szomorú periódus alatt többször is akartam, hogy akkor én ezennel fellazítom ezt a dolgot kettőnk közt és nem várom el, h hívjon, azt csinál, amit akar. ez nyilván csak nekem volt fontos. enélkül is ezt csinálja, csak így legalább azt gondolhatom, h én irányítottam a helyzetet. hát haha. beszélgettünk még arról is, h szerinte én elvárom, h elváljon és hogy szerintem ez azért inkább legyen úgy megfogalmazva, h őszintén elmondtam miket érzek iránta. és igen, ez jelentheti azt, h szeretném, ha elválna, de inkább mégsem jelenti, mert ha valaha elválna (never ever), akkor az legyen az ő önálló döntése, és ne legyen nekem hozzá közöm. de amúgy értem, hogy ő mért érzi az elvárást részemről. és miután ilyen szépen elengedtem őt, elkezdte ugyanazt csinálni, mint múltkor. simogatni az arcom, dícsérni a körmöm, aztán felállt, engem is felhúzott és megölelt, de úgy, hoyg abban tényleg a világ minden szeretete benne volt, aztán leült, én az ölébe és be kellett vallanom, hogy szeretem-e még. és hogy adjak neki időt, ami kb 1 hét, és akkor jobban rám fog érni, hogy átbeszéljük ezeket a dolgokat, mert szeretné és amúgy is több időt tölthetünk majd együtt, már ha szeretnék egyáltalán még vele időt tölteni.

most elmegyek és veszek egy könyvet a párkapcsolatokról, férfiakról és nőkről, a játszmákról és miegyebekről. én ezekhez a dolgokhoz tök hülye vagyok azt kell mondanom, pedig azt hittem ennyire nem. vagy csak már tényleg annyira el vagyok veszve azt sem tudom, h hol, hogy azért nem látok semmit, de semmit tisztán.

(borzasztóan tetszik és a borzasztóan finom illata még mindig rajtam van. csak egy szájrapuszi volt és ennek örülök)

a kisállat büntetésben kuksol a helyén. persze ott is jól érzi magát, de azért megkérdezném, mi ez a lázadás mostanság?

egyébként ki vagyok ábrándulva perpillanat, úgy érzem. nagyon fura állapot.

előbb leírom, h rendhagyó módon tegnap hívott, mert hívnia illett. ajándékot nem fogok kapni, amit furcsállok és nem tudom, h meg kell-e ezen sértődnöm, vagy sem. a megbeszélt ajándékom sem lesz, amiről, ha nyikk nélkül "megfeledkezik", az több, mint béna. pedig ez lesz. nem mondom neki, mert nyilván rögtön előáll azzal, h pont másnap akart róla nyilatkozni. nagyon durva és kiábrándító. bár már nem nagyon van honnan kiábrándulni.

aztán jöjjön az, hogy viszonylag korán reggel csörög ma a telefon. nagyon meglepődtem, mert ugye rettentő sok a munkája és soha nem hív ilyenkor. haha. úgy látszik, ha kell, azért tud rá időt szakítani. első körben érdeklődött én hogy vagyok, aztán előkerült mért hívott. összevesztek reggel. MIVAN?! úgy értem nekem ehhez mi közöm? ilyen így még nem is volt, hogy felhív elmondani, hogy összevesztek. mit kezdjek vele? nyilván kellett vki, aki meghallgatja, de nem volt elég a kollégája? mert gondolom már neki is előadta mondjuk úgy háromszor. nem tudtam mit csinálni a döbbenettől, így végighallgattam csöndben. amúgy is gondolom ennyire vágyott. ráadásul vmi tök bénaságon vesztek össze, ami nem is nagy kaland, nem is értem mért vette ezt ennyire komolyan. (tegnap nem volt otthon családi esemény miatt, és este a nő kiakadt, hogy egész napra otthon hagyta a családját, pedig előre meg volt beszélve, h így lesz. mármint az ő verziója, a nő részét nem tudom). és akkor megint ment a váljanak el cirkusz, amit, ha jól értelmeztem a nő ordított, ő meg kontrázta, hogy jó - ez is csak a szokásos, ezt csinálják mindig. itt azért gyorsan hozzátette, h ő nem akar elválni, gondolom üzenetként nekem, mert a gyerek, meg plusz egy adalék. jó. most ez milyen béna történet már? minek hív fel emiatt? meg ez nem is akkora durranás innen nézve! voltak ennél komolyabb dolgaik is már. és mivel még reggel is ment a duzzogás és nem engedte a nő, h elvigye munkába, ezért este se megy érte akkor. így viszont felhív engem, jó? na és itt elakadt a szavam. mivaaaaan?! és akkor mikor felhorkanok, még előáll a leggyerekesebb játékával, miszerint jó, akkor se érte nem megy, se engem nem hív. (ezt a játékát gyűlölöm és még nem jöttem rá mért csinálja. biztos vmi tipikus reakció, majd utána nézek. azt viszont tudom, hogy utálom és hogy tökre beszabályozza vele az embert, h mit mondhat, mit nem, mert ki kiváncsi arra, hogy mondok vmit, ő akkor előáll a dacos, jó akkor nem!-jével és még nekem kell(ene) visszakozni, mert ugye nem azt akarom, h ne legyen vmi. biztos jobb lenne ráhagyni, de ott még nem tartok. vagy igaziból nem tudom erre mi a jó lépés. valaki?)

a köcsög szomszédok nem tudom mit rendezkednek ilyenkor, de remélem, hogy az émelyítő fasírt szag hozzájuk is átterjengett,

csak azért is lett marhám és csináltam is fasírtot. a véleményem az, hogy legyen akárhogy is fűszerezve a darált hús, a végeredmény úgyis csak fokhagyma ízű lesz. megdícsérem magam viszont azért, hogy lassú tűzön készítettem, így nem lett kívül égett, belül nyers. és az is jó, hogy keveset csináltam és még kevesebbet ettem belőle. így remélem nem lesznek rémálmaim.

és még akkor mi volt ma. teljesen belelkesültem, hoyg este főzni fogok, fasírtot a marhahúsból. kinéztem szuper recepteket és végül kétféle mellett döntöttem. csak a friss fűszerekben van különbség. elmentem a tescoba, vettem friss rozmaringot, bazsalikomot, oregánót. nyamm. imádom. szépen cserepekbe tettem őket, rendet tettem a konyhapulton és nyitottam a hűtőt, hogy na gyere, te hús. az ajtónyitással egy időben le is fagytam, mert fura bűz csapott  meg. tudtam, hogy a hús az. kiveszem, tök zöld. kezdek nagyon ideges lenni az intersparra,, mert eddig azt hittem, húsügyileg ők viszonylag rendben vannak, erre másodszor rohad meg hús a lejárati idő előtt az utóbbi 2 hétben. ez hoyg történik basszákmeg?! ki kellett dobni az egészet és kurvaideges vagyok. bánatomban ettem a standard vacsorám, kenyér-párizsi-sajt és tettem rá egy csomó bazsalikomot, rozmaringot és oregánót. iszonyú finom, ez az egy bírja csak feledtetni a marhahús ügyet.

ez egy pocsék nap volt, tele családi hisztivel, teljesen kikészültem. hazaérek, bekapcsolom a tv-t és pont delhusza dzson kérdez egy nőt, hogy elfogadja-e tőle a fényt. aztán még megkérdezte egy pártól, én meg döbbenten álltam, hogy ez mi. nem vagyok felkészülve ezekre a műsorokra mostanság. viszont szeretném jelezni, hogy nagyon szeretném megnézni még egyszer minimum az ítélet család című sorozatot, mait sehol nem játszanak időtlen idők óta és a neten se találtam meg, hogy lelopjam. ilyen hogy történhet?

láttam ma facebook-on a régi családom. ahol au-pair voltam egy évig és ahol megfordult velem a világ jó irányba, mert szerencsére volt olyan is, hoyg jókor voltam jó helyen. szóval nézegettem a 2 fiút és hát döbbenet. a kicsivel 15, a naggyal 10 év van köztünk. a nagy a képeken simán idősebbnek tűnik, mint én. baromira el van hízva és katona. a katonaság, a harc van rá kiülve nagyon durván. és az egész egy pálfordulat, mert kicsinek egy teszetosza, szerencsétlen, szétszórt, a saját világában élő kis izé volt. most meg felelősségteljes férfinak néz ki. a kicsit imádtam és annyira cuki volt, hogy máig tisztán emlékszem rá. ő is nagyon szeretett engem. azt hittem nagyon helyes pasi lesz belőle. hát, a képek kicsit mást mutatnak. olyan igazi angol feje van és ő is eléggé elhízott, amit nem értek. viszont gyönyörű barátnője van és jó őket együtt látni. szerintem ő méég tanul, bár nem tudom, az adatlapjáról semmi nem derül ki.

megtaláltam az anyjukat is. ugyanúgy néz ki, mint 18 éve. csak kicsit talán pirospozsgásabb az arca. a piától. akokr még csak egy üveg csúszott le esténként és az is megosztva a férjével. aztán mikor 12 év után meglátogattam őket, már egy-egy üveg volt a minimum adag fejenként és bekómálva ültek a tv előtt esténként. most nem tudom mi lehet a helyzet.

a férjről sajnos nem találtam semmit. akkoriban szerelmes voltam belé és minden féléket képzeltem a témában. persze nem lett semmiből semmi. sajnos :) remélem jól van.

aggasztó, hogy mostanában újra sokat vezetek. nagyon sokat. most pl mentem 120 km-t este csak itt a városban kersztül-kasul. hátőőőőő. drága mulatság, meg kell hagyni. ráadásul olyanokat tudok hallucinálni közben, hogy már ide se merem leírni. elmebeteg-e vagyok.

a kisállattal elég sokat veszekszem mostanság. kitalálta, hogy semmi más nem érdekli, mint hogy a tv szekrény alá bepréselve magát kaparja a parkettát, mint az őrült. és én sok mindent megengedek neki, de ettől a hülye mániájától kivagyok. megőrjít az a zaj, ahogy kapar. a parkettában igazán nem tezs vele kért, de a megszállottsága baromi idegesítő, meg azt képzelem, hogy az alsó szomszéd is hallja és zavarja. ami, ha hallja, biztos így is van. szóval folyamatos ordítás van, hogy most azonnal hagyja abba, jöjjön ki és foglalja el magát a szőnyegen, de szarik rám. és akkor a végén oda kell mennem mindig és őrült módjára kizavarni a szekrény alól. ilyenkor általában döbbenten befut a helyére, remélem gondolkodni. :D aztán később kezdődik az egész elölről. lassan két hete terrorizál ezzel. most betömködtem párnával a szekrény alját. hát nyilván talált magának utat így is. ki fogom porolni a bundáját, de nagyon.

egyébként örülök, hogy újra élet költözött belé, ugyanis ezelőtt, kb egy hónapig elég mélabús volt. szerintem vmi hormon lehetett a ludas, mert mindig akart udvarolni, de hat nekem ugye felesleges. igy aztán sokat szomorkodott, meg nem akart enni, csak ímmel-ámmal, és a legaggasztóbb az volt, hogy a kedvenc lucerna ropogósát se kérte, és az imádott magja se érdekelte. de most úgy látszik ezen túl van, és a helyébe lépett az őrült kaparás. nagyon jó.

pink szívószállal iszom az óriás, ikeás vizes pohárból a bort. annyira szép az egész. már nem az, hogy iszom, hanem a kicsit deres, szép alakú pohár, benne a halvány sárga, hideg borral és a gyönyörű pink szívószállal. öröm ránézni.

ezennel befejezem az x-faktor nézést. rossz a fülem biztos, de mindent hamisnak hallok, mindent bénának látok. éden hotel mikor lesz?

ma a boltban megint őrült módjára megkívántam ezt a paradicsomos tököt. nagyon reméltem, h nem lesz tök, mint ahogy a legtöbb helyen már nincs is. na itt volt. annyira éreztem a számban az ízét, h nem bírtam ellenállni, pedig mennyire szarul voltam tőle múltkor, mikor éjjel bezabáltam 3 adagnyit kb. kiválasztottam a legeslegkisebb tököt és vettem darált húst, hogy csak kis részét csinálhassam meg paradicsomosan, a többit meg megtöltöm, vagy mittudomén, lesz vmi a darált marhával.

most főztem meg, uzsonnára*. a lehető legkisebb darabot vágtam le a tök végéből és még így is sok lett. nem nagyon értem. azt hiszem nem főztem eleget, mert nem állt úgy össze, mint eddig. azért íz íz megvan, nagyon finom, de csak alig mertem enni belőle, mert amúgy is fáj a hasam, nem akartam tovább rontani a helyzeten. rontottam. vettem be dipankrint, nospát. ki tudja lehet-e ezeket így egymásra halmozni. most már mindegy. remélem egyszer le tudok állni a tökkel, mert nem lesz ez így jó. mit kívánok rajta ennyire?

*ebédre végül bolti szusit ettem, mert éreztem, h megy le a vércukor szintem és szendvicset nem akartam enni, meg ezt is olyan hihetetlen erővel kívántam meg, hogy még az ára sem riasztott el. még a parkolóban betömtem a kocsiban ülve. jobb is lett utána rögtön. nekem elég kis adagnak tűnt, mégis jóllaktam vele. remélem erre nem fogok rákattanni, mert nagyon drága és nem tesz nekem jót a sok alga

igen, a blogom jelenleg arról szól, h vajon hívott-e. na, hát ma nem, pedig azt ígérte. persze, még hívhat, de szombaton a megszokott rendszer az, h 2-re hazamegy, szóval ebből indulok ki és ezért hoztam máris ítéletet. de nem is ez a lényeg, hanem hogy most teregetés közben megvilágosodtam. nekem elvárásaim vannak, de mire fel? hogy lehetnek egyáltalán elvárásaim? és szigorúan diktálom és betartatom őket. jézusom. és halálra idegelem magam, ha nem felel meg nekik. ajjaj. pedig ha valamitől ódzkodtam mindig is, az ez. de egyszerűen egy ponton túl nem tudok elég laza lenni ehhez, hogy csak úgy hagyjam történni a dolgokat. követelőzővé válok és erőnek erejével kikényszerítek olyat, ami a másiknak nehezen teljesíthető. gratula. tudom, h ez semmi jóra nem vezet, de sajna már beleestem a csapdába. vagy még nem késő elengedni ezeket a dolgokat? nyilván kénytelen leszek, mást nem is nagyon tehetek. nem tudom befolyásolni és több ordítós számonkérés sem fér bele a repertoáromba. innentől tehát az elengedésre koncentrálok. sok sikert nekem, mert nem vagyok túl jó benne.

(1. minek ígéri meg, h hív?)
(2. szerintem egy hívás vagy sms mindig kivitelezhető, sajnos ezért nem fogadok el semmilyen magyarázatot.)
(3. az a baj, h én akkora barom vagyok, h mindenképp jelentkeznék. ha kell, a wc-ről írva annyit, h nem tudunk beszélni, majd hétfőn. ne írj vissza lécci. szia)

írt az exapek, rögtön két levelet is. be kell majd mennem, mert nem értem mit akarnak, vagy akarnak-e egyáltalán vmit.

ma is hidegvérrel vártam kb plusz 2 órát, h hívjon. érdekes, de most tényleg semennyire nem izgatott fel, h nem hív, mert ha nem hív, az jel. de bíztam benne, h hív és ennyi. így is lett. pont.

eleinte mindenféléről beszéltetett miújság kategóriában. igyekeztem, gyorsan összehadartam mindent, aztán beszéltünk róla, volt némi pikáns téma is, de nem velünk kapcsolatos, csak úgy általában. aztán, újra a beszélgetés végén, mint tegnap, megkérdezte, hogy vagyok amúgy. nem tudom h vagyok, nem is igazán válaszoltam, inkább elmondtam, h a nagy kirohanásomon gondolkodom, h azt hogy képzeltem és bár mindketten megbuktunk akkor és ott kommunikációból, én a magam részén szeretnék változtatni és remélem beszélünk majd még erről. és akkor hazaért.

itt jegyzem meg, h azt gondolom ma találkozhattunk volna, de nem hívott el magával dolgozni. nem baj, kell ez a kis távolság most, csak jelzem, h észrevettem.

és találtam két jegyet 11 hónappal ezelőttről. fogalmam nincs honnan kerültek elő, de olyan info van rajtuk, amit pár hónapja nagyon kerestem a neten és nem találtam sehol semmit. időközben a dolog aktualitását veszteni látszott, így nem is foglalkoztam vele. erre most meg itt ez a két jegy a semmiből, csak úgy ott termett a cipős szekrényen és egyrészt nem értem honnan, másrészt nagyon érdekelne, h lesz-e szükségem rá. szeretném, ha lenne.

csak mondom, amit érzek, tapasztalok magamon. minidg érdekes utóbb visszaolvasni az akkor már teljesen irreleváns részleteket. most meg ezek határoznak meg, ezek a legfontosabbak. szóval az ominózus sikítozós kedd óta jobban vagyok. a nihil tűnni látszik, sőt, már el is tűnt. most inkább távolság van bennem, de már nem az üres végtelen. mikor rossz volt, pár napja, sajnos azonnal dőlt össze a világ is körülöttem, ami azóta épült fel (újra), hogy ő van. értem ezalatt a legbanálisabb dolgokat. nem volt kedvem mosogatni, porszívózni, elpakolni, takarítani. két pillanat alatt kezdett rám omlani az őskáosz. elég ijesztő volt. megerőltettem magam és nagyjából kezeltem a helyzetet. csak nagyjából és nem örömmel. aztán mióta a nihil tűnni látszik, újra szívesen csinálom ezeket és nem tagadhatom, h újra érzek magamban némi reményt. döbbenetes. és tényleg a remény hal meg utoljára. nem tudatos nálam ez a remény dolog, amitől még ijesztőbb. ahhoz erőm meg nincs, hogy tudatosan meghalasszam magamban. kíváncsi vagyok mi lesz.